Falutalálkozói beszéd – Szentábrahám, 2011
Ne sirassátok, aki már meghalt, ne gyászoljátok! Inkább azt sirassátok keservesen sírva, aki eltávozott, s nem tér többé vissza, és nem látja meg többé szülőföldjét. Jer 22,10
Kedves szentábrahámi Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Tagadhatatlan, hogy születésem óta, de papi szolgálatom 27 esztendeje alatt volt részem testemet-lelkemet átható örömben. Ehhez foghatót viszont még nem éltem át, mint most, amikor szülőfalum templomának 200-ik évfordulója alkalmából itt állhatok a szószéken és elmondhatom ünnep másnapi beszédemet. A márciusi hiterősítő héten is megkörnyékezett a kísértés és most is hatalmába kívánt keríteni az érzelgősség, melynek elég nehezen sikerült ellenállnom. Éppen ezért nézzétek el nekem, ha helyenként fájdalmasra, néhol könnyeztetőre sikerülnek hozzátok szóló mondataim. Arra törekszem, hogy belepréseljem a lehetőségek adta időkeretbe azokat a gondolatokat, melyek bibliai alapra épülnek, és dicséretet szólnak az itthon maradtak felé, megvédik a magam fajta, szülőföldjétől távol élőt és azokat sem feledik el, akik végleg eltávoztak, vagy éppen hátat fordítottak annak a tájnak, ahol valamikor belesírták magukat ebbe az életbe.
1). Jeremiás könyvéből választottam a szentleckét, melyről többszöri olvasást követően úgy éreztem, hogy szívem és tudásom szerint értekezhetem ez ünnepi alkalommal. Jeremiás az ószövetségi kor egyik meghatározó nagy prófétája, aki egyetlen pillanatig sem tétovázott kimondani népének mindazt, amit Isten parancsolt neki. Ma azt mondjuk, hogy olyan próféta volt, akiből hiányzott a kedveskedés, a nyájasság, vagyis mindaz, ami megnyerhette volna népének tetszését. Isten parancsát követte és szüntelen azt szólta, ami az Istentől eltávolodott nép megtérését szolgálta. A szentleckét abból a szövegkörnyezetből ragadtam ki, ahol jövendölések olvashatók a különböző királyok ellen. Ebben az esetben éppen Joacház van a soron. Azt pontosan nem sikerül megmondanom nektek, hogy mit érezhetett a király, vagy éppen alattvalói, amikor Jeremiás kiejtette a szentleckében megfogalmazottakat, viszont elmondom, hogy mit sugallt számomra és milyen figyelmeztető táblákkal láthatja el mindnyájunk életútját, akik időlegesen elhagytuk szülőföldünket, de mélyen él lelkünkben a vágy és a reménység, hogy újra és újra visszatérjünk.
2). Ne sirassátok, aki már meghalt, ne gyászoljátok! – mondja a próféta. Mintha Jézus szavai megkondítanák lelkünkben gyermekkorunk idejének emlékharangját. Egykori pap bácsink hangja szólal meg múlt történéseinek fátyolba burkolt időszakából és mégis, mintha Jézus szólna hozzánk: „Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!” (Mt 8,22). Összerezzen a szívünk. Mi nehezen engedjük el azokat, akiket szeretünk. Aztán mégis a gyászruha néhány hónap múlva ugyan a szekrénybe kerül, de szívünkről szinte soha el nem távozik a szomorúság. Nem értettük Jézus kérését korábban sem, aki arra buzdított, hogy tartsuk elsőbbrendűnek követését, mint szeretteink elsiratását, eltemetését és meggyászolását. Szinte megszakad a lelkünk ma is, amikor annak egyik részével szót fogadunk Jeremiásnak és Jézusnak, a másikkal viszont arról beszélünk, amiről a költő így nyilatkozik:
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.” (Radnóti Miklós).
Azért nehéz a teljes engedelmesség, mert igen sok földi számára születés, vagyis bölcső ringásának helye volt Szentábrahám, s bár élete máshol virágzott és érlelte be gyümölcseit, a végső pihenés tekintetében, a gyász könnyes pillanataiban e földbe vágyik a szíve.
3). Azzal folytatja Jeremiás próféta üzenetét, hogy inkább azt sirassátok keservesen sírva, aki eltávozott, s nem tér többé vissza, és nem látja meg többé szülőföldjét. Fontos számunkra időnként, hogy hatalmukba kerítsenek a könnyek, hogy keservesen sírva fakadjunk azért is, hogy nem mehetünk, nem indulhatunk oda, ahová vágyunk. Ez viszont kevés a vigaszhoz – ahogy mondani szoktuk. Többre van szükségünk ahhoz, hogy megnyugodjunk, feltöltekezzünk, ideig-óráig ismét beteljünk olyan érzésekkel, melyeket csakis a szülőföld adhat az azt szeretőknek. Az időszakos visszatérésnek két meghatározó rugója van. Az egyik a csendes vágyakozás, mely sokszor arra is képes, hogy halogassa az út megtervezését, a másik viszont a bántás, melyet csakis azok éreznek át, akik távol honuktól és otthonuktól nemcsak megízlelik, hanem teljes bedobással arra törekednek, hogy megszokják az idegen kenyér ízét. Ők sokszor akaratukon kívül is Ézsaiás prófétával fogalmazzák meg érzéseiket, amikor mondogatják, hogy: „Akkor majd, mint a felriasztott zerge és mint a juhnyáj, amelyet nem tart össze senki, úgy siet vissza népéhez mindenki, és ki-ki szülőföldjére menekül.” (Iz 13,14). És ezt a szó szoros értelmében megéljük azok, akik – szerintetek hátat fordítottunk ennek a falunak. Én pedig ezek nevében kérlek benneteket, hogy ne minket sirassatok, hanem inkább azokat, akik úgy eltávoztak, hogy soha többé vissza nem térnek és nem látják meg szülőföldjüket. Én úgy érzem, hogy „mentől többet látok a világból, mentől messzebb távolodom hazámtól, annál jobban érzem az erőt, mely keblem arra vonja vissza, ahol a nap először mosolygott rám.” (Kornis Károly). Székely írónk szavaival: „/…/ És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.” (Tamási Áron).
Sokan azzal a bizakodással élünk távol szülőfalunktól, hogy ottani életünkben is örök gondviselőként velünk van Isten, akit itt ismertünk meg e templom szomszédságában. Lehet valakinek gondmentes az idegenben megélt élete, vagy talán búval bélelt minden napja, sőt keserű könnyekkel „ízesített” a maga és családjának kenyere, imádsággal övezett az ösvény, melyen botorkál, vagy isteni áldással szegélyezett az útja, melyen járkál, egyszer mindnyájunk életébe beköszön a felismerés. Nem kell félnünk, sem tartanunk hatalmaskodó emberek önkényétől és bosszús akaratától, mert Isten minden körülmények között megszabadít, ahogy a prófétának üzent: „Irgalmas leszek hozzátok, és őt is irgalomra indítom, hogy visszatérhessetek szülőföldetekre.” (Jer 42,12). Talán a költő szava válik végső vigasszá még akkor is, ha időnként könnyet csal szemünkbe a magányunkban megfogalmazott gondolat:
„Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt sokáig ő sem él.” (Babits Mihály).
Jeremiás üzenetének említettem egy másik vonulatát is, melyet pontosan Mózes könyvében találtam megalapozottnak. Mózes arra kérte Hobábot, hogy menjen velük, hiszen csatlakozását jóval viszonozzák, mert Isten, az „Úr boldogulást ígért Izraelnek” (4 Móz 10,29). Ő viszont így válaszolt: „Nem megyek, inkább visszatérek szülőföldemre, rokonaim körébe.” (4 Móz 10,30). Lám, az ilyen emberekért nem kell gyászkönnyet ejtenie senkinek. Ez a határozottság, ez a vágy, mely bármikor kész megszülni a visszaút tervét éppen akkor pattan ki az emberi lélekből, amikor egy hátsó hang megszólal bennünk. Ezért hangsúlyozzuk sokan, hogy a „szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és nem szakadhatnak el soha.” (Fekete István). Vagy, ha saját meggyőződésemre vagytok kíváncsiak, akkor nyíltan kimondom: „Bárhol éltem is, mindig hazafelé mutatott lelkem egén egy csillag, azt a csillagot követtem éber órámban éppen úgy, mint álmaimban, terveimben és vágyaimban, írásaimban és munkáimban.” (Bakó Elemér)
Jeremiás próféta üzenete még kipattantott belőlem egy utolsó gondolatot, melyet belepréselhetek a falutalálkozó másnapjának ünnepi beszédébe. Ez pedig valami ahhoz hasonló, amikor arról nyilatkozunk, hogy valakiért, vagy valamiért elhagytuk szülőföldünket, szüleinket, testvéreinket és elmentünk egy olyan nép közé, melyet azelőtt nem ismertünk. Mivel azonban legtöbben tisztességgel és becsülettel megálltuk helyünket, késve sokszor, de megérkezik az elismerés, melyet Rúth könyvében Boász így fogalmazott meg: „Jutalmazzon meg az Úr azért, amit tettél! Részesítsen bőséges jutalomban az Úr, /…/, akinek védőszárnyai alatt oltalmat találni ide jöttél.” (Rut 2,12).
Kedves ünneplő Földijeim, szeretett Atyámfiai! Összegező gondolatomra maradt már csupán időm. Átvillant rajtam a felismerés, hogy létem fél évszázadra terjedő ideje alatt malmot hajtana a sok elhullott, szentábrahámi könny. Elolvashatatlan hosszúra nyúlna a rengeteg bánatos gyász és fájdalom. Csendesen sirassuk meg halottainkat, de ne törjünk ki hangos zokogásba. Nézzünk vissza a múltba, de ragadjuk meg azok kezét, akik nyitott szívvel beléptek 2011-ben is Szentábrahám, szülőfalujuk kitárt kapuján. Szeretettel ölelünk benneteket, akik hívtatok és vártatok, s higgyétek el nekünk, hogy az „ősi ház, az ősi föld éppoly elválaszthatatlan tőlünk, mint testünk valamely tagja, mint lelkünk valamely része. Ha meg kell válnunk tőle, nyomorékok vagyunk mindholtunkig.” (Gárdonyi Géza). Ámen.
Szentábrahám, 2011. július 3-án.
Pap Gy. László 