– adventi beszéd 4. –
„Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, mint ahogy én is megtartom Atyám parancsát, és megmaradok az ő szeretetében” Jn 15,9-10.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Advent utolsó vasárnapja van, s örömmel tapasztaljuk, hogy lassan, de biztosan elrepül a várakozási időszak. Na, de azért mégis csak hátra van még négy nap, s megjegyezhetjük, hogy erre az időre sok embernek szüksége is van. Egyrészt azért, mert nem volt elegendő ideje rákészülni az ünnepre, s így, ami mindez ideig elmaradt, a hátralevő időszakban pótolható. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy elég kevesen vettük ki részünket – már ami az unitáriusokat illeti – az adventi templomlátogatás során a lelki felkészülésből. Ez is azt hangsúlyozza, hogy bizony lelkileg is késnek emberek az ünnepre történő felkészüléssel.
Mára egy olyan témát kerestem, mely nemcsak ebben az időszakban érvényes, hiszen a hűségre mindenkor szükség van. Érdekes a kiválasztott szentlecke, hiszen egy karácsonyra szóló üzenet található benne, melynek alapján arra kér Jézus, hogy maradjunk szeretetében az által, hogy megtartjuk Isten parancsolatait. Éppen az teszi mára szóló üzenetté alapgondolatunkat, hogy egy kérés található benne, mely a parancs megtartására hívja fel figyelmünket.
Arra kérlek, Kedves Testvéreim, hogy ne csak a szóban levő parancs betartásának kötelességére figyeljetek az elkövetkezendőkben, hanem arra is, hogy milyen új gondolatokat hordoz a hűség, és az azzal kapcsolatos mondanivaló.
Sok adventre és karácsonyra szóló üzenet kavarog bennem. Ha nem mondom el az előbbire vonatkozókat, akkor hosszú lesz az idő, míg ismét kibeszélhetem magamból, és nem is biztos, hogy megérem a következő év adventjét.
Feltevődött bennem – többek között a kérdés, hogy a mai követelmények között mennyire sikerül nekem, és a környezetemben élő embereknek hűségesnek maradnunk? Mindenhez és mindenkihez. S míg hűségünket sorolnám, – mert nem akarok hűtlenségről beszélni – addig először Isten hűségét ecsetelem. Miben nyilatkozik meg Isten hűsége? Szavainak igazságában, ígéreteinek szilárdságában. Isten nem hazudik, sem nem vonja vissza szavát (Nem ember az Isten, hogy hazudjék, nem ember fia, hogy visszakozzék. Mond-e valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy ne teljesítené? (4 Móz 23,19), Isten nem változik (Mal 3,6). Ilyen, tehát Isten, akit keresünk szavainkkal, s akitől szüntelen várjuk ajándékait.
A fenti összefüggésben kissé átértékelődött emberi teremtetésünk. Azt mondjuk ugyanis magunkról, hogy a „teremtés koronája” vagyunk. Ebben nem tévedünk, csak annyiban változik az adventi várakozás tekintetében, hogy ezt nem fogadhatjuk, mint tényt. Jobban mondva „ki kell érdemelnünk” a jelzőt. Meg kell látnunk, észre kell vennünk, hogy itt nem csak arról van szó, hogy tudomásul veszünk egy adottságot, melyet Istentől kaptunk szüleinken át, hanem csakis akkor válik tulajdonunkká, amikor beváltjuk Isten elvárásait. Szentleckénk fogalmazása értelmében: hűségesek maradunk Isten parancsolataihoz, hogy megmaradhassunk szeretetében.
Most már magától értetődik, hogy a következő kérdésben saját hűségünkről szólok. Miként is állunk a kitartó szeretet gyakorlásával? Tudjuk ugyanis, hogy abban az esetben, ha valaki elfeledi, hogy milyen hűséges Isten vele szemben, az ilyen ember arról is megfeledkezik, hogy hűséggel tartozik embertársaival szemben.
Nem mehetek tovább gondolataimban, hogy meg ne említsem a bibliai személyek két leghűségesebbikét, Ábrahámot és Mózest. Persze azt is tudom, hogy nem szükséges feltétlenül, és minden alkalommal a legjobb példát említenünk annak érdekében, hogy igazoljunk valamit, jelen esetben éppen a hűséget. Fontos azonban, amikor úgy tapasztaljuk, hogy általában, de kiváltképpen környezetünkben, megapadt, vagy elfogyott a hűség. Én nem erről értekezem most, hanem inkább annak szükségéről, hogy időszerű ismét foglalkoznunk a kérdéssel. Nem mások hűtlenségével, hanem azzal, hogy mi hol tartunk hűségünk gyakorlásában.
A személyes hűség rendjén jutott eszembe egy régi történet, melyben Szászország választófejedelme Frigyes Vilmos, Berlin népének nagy örömére Gerhárd Pálnak megengedte állása újbóli elfoglalását. Egyúttal egyik titkára útján szóban közölte azt, hogy reméli, Gerhárd reverzális nélkül is az egység szellemében fog munkálkodni. Az a kérvény, melyet az üzenet után a fejedelem elé terjesztett, megragadó példája nemcsak a hitvallásos hűségnek, hanem az evangéliumból táplálkozó lelkiismereti felelősségnek: „Engedje meg a fejedelem, hogy megmaradhassunk valamennyi lutheránus irat, s köztük a Formula Concordiae mellett, hogy annak alapján taníthassam a gyülekezetemet és hallgatóimat minden változtatás nélkül, mert különben nem tudok egyetlen prédikációt sem tartani, és lelkiismeretem tele lenne aggodalommal és félelemmel, ami pedig rossz lelkiismerettel történik, az utálatos Isten előtt, és nem nyer tőle áldást, hanem átkot, s ezt nem kívánom sem gyülekezetemnek, sem magamnak…”
A fenti történetből két tényezőt emelek ki. Az egyik a lelkiismereti kérdés, a másik pedig Isten áldása. Mindkettő komoly jelentőséggel bírt Gerhárd Pál életében, aki vallásos személy ugyan, de nem annyira ismert, mint az általam, előbb említett bibliai egyéniségek. Mindennél fontosabb, tehát, hogy mindaz, amit teszünk, összhangban legyen lelkiismeretünkkel, és ugyanakkor meghatározója legyen várakozásunk legkomolyabb vonatkozásának: Isten áldásának.
A szentlecke összefüggésében azt mondhatom, hogy tiszta lelkiismeretünk szerint való legyen a mások iránt tanúsított, gyakorolt szeretetünk, s csak annyira legyen nyugodt ez a lelkiismeret, hogy bizonyosan elnyerhessük Isten áldását. Ez azért fontos, mert csakis annak függvényében maradunk Isten szeretetében, amennyiben teljesítjük a parancsolatokat.
Végül, de nem utolsó sorban felelevenítem a hűséges szolga alakját. Említettem már a két hűséges személyt, Ábrahámot és Mózest, de arról kell szólnom, akinek várjuk születését, aki meghatározója vallásos életünknek, szeretet cselekvésünknek, s mondjuk ki, boldogságunknak is. Jézus hűséges szolgának bizonyult, aki bebizonyította Isten előtt is, hogy mindennél fontosabb az emberi kapcsolatok rendjén, a szeretet.
Vigyázat! Nem elég tudnunk ezt, hanem éppen az által kell bizonyítnunk hűségünket, hogy hűségesek maradunk a hithez, a reményhez, a szeretethez. Vagyis gyakoroljuk ezeket. Élünk a felkínált lehetőséggel.
Gondolkodtatok-e el valaha Testvéreim a következő kifejezés jelentésén: Hívek? Mit mondunk akkor, amikor egy egyház, egy vallás, egy felfogás híveiről beszélünk? Azt, hogy hív, hűséges. Hűséges a keresztényi élet művelésében. Vagyis, hiszünk Istenben és mindabban, ami ezzel kapcsolatosan belefér hitfelfogásunkba. Erről mondjuk, hogy gyakoroljuk vallásunkat. De amint látjuk ez nem jellemző a világra. Annál is inkább, mert nemcsak a keresztény vallás az egyedüli.
Mi, hát akkor a valós megoldás? Az, amikor a hűség megjelenik életünk apró részleteiben. Nem maradt sok időm ennek kibontására, de annyi igen, hogy szűkszavúan megfogalmazzam ezzel kapcsolatos véleményemet. Azt olvastam valahol, hogy a „hűség lelke a szeretet”. Amennyiben megfordítom ezt a gondolatot, akkor azt mondhatom, hogy a hűség próbája az igazi szeretetnek. Hiábavalónak bizonyul, tehát minden próbálkozás, ha nem ezt tartjuk állandóan szemünk előtt. Nem csak arról kell beszélnünk, hogy hűségesek legyünk Jézus szeretetparancsolatához, hanem elsősorban gyakoroljuk a szeretetet.
Kedves Tesztvéreim! 4 nap választ el bennünket a keresztény világ nagy ünnepétől, Jézus születésének napjától, a szeretet ünnepétől. Komolyan hozzá kell fognunk, hogy az alkalom érkezésével felkészülteknek, méltóknak bizonyuljunk keresztényi és emberi tekintetben egyaránt. Ne gondoljon ma senki arra, hogy mulasztások sorozatát követte el. Hogy még semmit nem tett az ünnep, családja, maga érdekében, hiszen még egyáltalán nem késett el semmivel. Egy dolog miatt bármelyikünk aggódhat viszont, abban az esetben, ha sem a távol-, sem a közel múltban, sem egyáltalán nem felelt meg a szeretet követelményeinek. Ebben az esetben sincs minden veszve, mert ezek az embertársaink is tudhatják, nem tőlünk, hanem a helyes emberi magatartásnak köszönhetően, hogy Isten- és ember iránti hűségünk küzdelmet, virrasztást, imádságot, szeretetet igényel. Ezt nem lehet pótolni, hanem egyedüli mód erre, hogy szüntelenül gyakoroljuk. Ahogy mondani szoktuk: Nem elegendő egy karácsony a szeretet gyakorlására, megélésére. Adjon Isten jó készülést a megmaradt várakozási időben! Ámen.
Pap Gy. László 