Én vagyok az út… Jn 14,6.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! A szentlecke első részének ismétlése adja a mai vezérfonalat. Mára egy új gondolatsor támadt bennem, melynek összetevőiről a következő összefüggésben eddig nem beszéltem. Isten országa felé haladásunk következő szakaszát Jézus, valamint az ő tanítása jelenti, aki életével és munkásságával úttá vált számunkra.
Jézus új és élő út (Zsid 10,20.). Ebben a meghatározásban két fontos jelzőt találunk. Az egyik az új, a másik pedig az élő. Az első kifejezés önmagáért beszél, amikor azt kell értenünk, ami belefér egy új út fogalmába. Jézus új úttá lett számunkra, ami megkönnyíti, és meggyorsítja előrehaladásunkat. Melyik is ez az új út? Első sorban tanításai, melyek mellőznek minden külsőséget, és feltételként határozzák meg az Istenhez vezető utat. Más szóval olyan tanításokról van szó, melyek Isten Atyaságába vetett, feltétlen és mély hitet részesítik előnyben, ugyanakkor a tiszta szív szeretetét hangsúlyozzák Isten és embertársaink iránt. Ezek az életszabályok lehetővé teszik számunkra – aránylag rövid emberi életünk folyamán is -, hogy eleget tehessünk a felhívásnak: Legyetek tökéletesek, miként mennyei Atyátok is tökéletes (Mt 5,48.). Az előbbiek azt jelentik, hogy szükségtelen olyan ceremóniáknak alávetnünk magunkat, melyek fölöslegesen rabolják időnket, hanem inkább gyarapodjunk a szeretetben, hogy annak gyakorlásával biztos léptekkel haladhassunk Isten országa felé.
Jézus a békesség útja. Erről a kérdésről is sokan sokféleképpen vélekednek, főleg akkor, ha olyan, Jézusnak tulajdonított mondásokra figyelünk, melyek nem éppen a békesség munkálását szorgalmazzák, hanem inkább a családi és társadalmi ellentéteket. Meglátásom, hogy Jézus tanításaival eddig nem tapasztalt békeséget hozott a világba, melyről érdemes szót ejtenünk. Jézus békességszerző tevékenységét többféleképpen indokolom. Ott kezdem, ahol szerető Atyának minősíti Istent. Ez így igaz. Feltevődhet a kérdés, hogy a mindig szerető Atya, alkalom adtán, önkényesen, miként válhat haragvó és bosszúálló Istenné? Azért indokolt e kérdés, mert unitárius gondolkodásunk nem illik bele Isten jó atyai tulajdonságaiba. Jézus, a békesség fejedelme, aki állandóan a békességet munkálta, aki megbékélt szívében, lelkében ellenségeivel, aki megbocsátott halálát követelő embertársainak is, akinek meg van az egyéni véleménye a fegyvert viselő és használó emberről, s így nem lehet egyik pillanatról a másikra a békességszerető ember ellentéte! Képtelen vagyok ilyent feltételezni róla még akkor sem, ha újszövetségi megjegyzések vallanak ennek ellentétéről.
A békesség útját nem ismerik, ösvényeiket elgörbítik, nem ismerik a békességet – írta Ézsaiás próféta (59,8.). Tulajdonképpen itt kell keresni a békétlenség elsődleges jelenlétét. Azért nincs békesség közöttünk, mert nem ismerjük azokat az utakat, amelyeken a békességszerző és azt szerető emberek járnak. Azért nincs békesség közöttünk, mert nem munkáljuk életünkben a békességet, s érte képtelenek vagyunk meghozni a legkisebb áldozatot.
Jézus azért vált a békesség útjává, mert látta, hogy útjainkon nem csak nyomorúság, hanem erkölcsi romlás is tapasztalható. Ezek a hibák sötétítik előttünk az élet igaz értelmét, pl. a békességet. Mert, amennyiben van békesség életünkben, akkor minden nyomorúság és földi szenvedés elviselhetőbbé válik. Azért, mert megbékélünk önmagunk átélt helyzeteivel, megbékülünk sokszor háborgó lelkiismeretünkkel, kibékülünk Istennel, aki nem akarja sohasem a vesztünket. Ez úgy értelmezhető, hogy társadalmi együttélésünket a békesség jellemzi, a szeretet kettős parancsához elvezetett Jézus, melynek nagyon fontos szakaszát a békesség megélése jelenti.
Jézus az üdvösség útja. Itt úgy tűnik, mintha kis ideig megtorpanna unitárius hitünk és keresné a tájékozódás új lehetőségeit. Mindez azonban csak látszólag történik. Csakis azért, mert az üdvösség olyan területe vallásos felfogásunknak, ahová nem sokszor látogatunk. Jól lehet minden keresztény felekezet, és ugyanakkor vallás is, üdvösségszerző hatalmára, elhivatottságára hivatkozik. Miként is állunk ezzel a vallásos fogalommal, illetve azzal a tartalommal, ami magyarázhatóvá és elfogadhatóvá teszi, a különben csakugyan nem unitárius képzetet?
Magyarázatom kezdetén az Apostolok Cselekedeteiben található verset olvasom: Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, akik az üdvösségnek útját hirdetik (16,17). Ezt a megjegyzést egy szolgálóleányka szájába adta az evangéliumi író azzal, hogy az apostoli munkának két fontos ténykedésére vetítsen fényt. Az egyik, hogy az apostolok Isten szolgái, a második pedig, hogy ők az üdvösséget munkálják. Ezzel azonban még mindig nincs elrendezve a kérdés. Ugyanis arról beszélünk, hogy Jézus számunkra az üdvösség útja. Ennek következtében semmi mást nem kell tenniük az apostoloknak, csupán hirdetniük Jézus tanításait. Tették is ezt, azzal a ráadással, hogy komoly hangsúlyt fektettek a túlvilági életbe vetett hitre is.
Most még jobban odafigyelünk magunkra! Unitáriusokként jól meg vagyunk az üdvösség kérdéskörének első részével. Azzal ugyanis, hogy meghallgatjuk, igyekszünk betartani Jézus tanításait és azokhoz igazítjuk mindennapi életünket. Van azonban valami, ami nem merítette ki az üdvösség jézusi útjának gondolatát. Miként szerezhet üdvösséget egy unitárius ember számára az, hogy szeretetben és megbocsátásban, viszont ezek miatt állandó kellemetlenségek elszenvedése mellett éli életét? Egyszerű a felelet! A boldogság szerzésének öröme és nem a szorongattatások kellemetlenségei kötik le figyelmét. És még van egy apró részlet! Az unitárius ember hiszi, hogy önerejéből képes mindarra, amit a más felekezetűek közbenjáró nélkül képtelenek megtenni. Saját erejéből, lelkiismerete segítségével, Isten segítsége és bocsánata nyomán képes megváltoztatni életvitelét, s ezután Istennek és embernek tetsző életet élni, mely állandó összhangban marad Jézus tanításával és Isten akaratával. Üdvösség számunkra, amikor életünk lesújtó állapotából felemelkedhetünk arra a magaslatra, ahol ismét szembe találjuk magunkat emberi méltóságunkkal és nagyra hivatottságunkkal. Ez pedig nem más, mint amikor részt vállalunk Isten ügyéből, Isten országának megvalósításából. Attól a pillanattól kezdve, hogy életünket ez a szeretet tölti be, mely jellemző Isten országára, máris az üdvösség állapotában találjuk magunkat. Az örökélet, melyről húsvétkor és ritkábban más alkalmakkor is beszélünk, csak kiegészítője annak az ígéretnek, melyet Jézustól hallottunk: Akik keresztjeikkel követik őt, azok mindent megkapnak már ebben, a halál után pedig az örökéletet.
Jézus a szentség útja. Ebben a megállapításban is találunk egy kifejezést, mely kevésbé foglalkoztatja vallásos gondolkodásunkat. Ez pedig a szentség kérdése. Egy olyan kifejezéssel állunk szemben, melyet az említés szintjén feledünk. Pl. imádkozásaink rendjén szentnek nevezzük Istent, de ez a jelző csakis rá vonatkozóan érvényes. Felfogásunkban nem lehet senki és semmi más szent Istenen kívül. Igen ám, de megszentelt lehet egy hajlék, egy templomi helyiség, melyet Isten jelenléte tesz azzá. Sőt megszenteltté válhat benne maga az ember is, aki ebben a hajlékban Isten ügyeivel foglalkozik. Nem utolsó sorban szent lehet egy út is. Ennek az utóbbi megállapításnak Ézsaiás próféta Könyvében találtam beszédes bizonyítékot. És lesz ott ösvény és út és szentség útjának hívják majd. A tisztátalan nem megy át rajta, sőt, akit bolondnak nevez meg a közvélemény, még az sem téved el azon (35,8). Érdekes megállapítások olvashatók ebben a versben, mely hangsúlyossá teszi, hogy Jézus a szentség útja. Kilátásba helyezi azt a lehetőséget, miszerint minden idők embere számára adva van egy járható ösvény, vagy út, melyet, ha úgy testszik Isten útjának is nevezhetünk. Olyan út ez, mely minden vonatkozásában hozzásimul Isten akaratához, és ezen az úton még keresztben sem haladhat át egy olyan ember, aki tulajdonságaiban más világot, a gonoszságot képviseli. Harmadsorban pedig van egy rendkívül érdekes meglátása Ézsaiás prófétának: Emberi előítéletektől mentesen biztosított kinek-kinek előrehaladása Isten szentségének útján. Jézus tehát azt az utat jelenti számunkra, melyet életgyakorlatával, tanításával, emberekhez és Istenhez történő viszonyulásával nemcsak adott helyiségeket tett szentté, hanem szentté alakította az utat is, melyen embertől-emberig, embertől-Istenig haladhatunk.
Összefoglalva a ma elmondottakat hangsúlyozom, hogy számunkra Jézus egy új és élő utat jelent, akinek köszönhetően örökidőre belekapaszkodhatunk Isten gondviselő szeretetébe. Az által, hogy Jézus a békesség útjává változott számunkra, új lehetőségek is nyíltak előttünk, hogy bármilyen helyzetben is vagyunk, munkálhatjuk a békességet. Akár családunkban, vagy éppen nagyobb közösségeinkben is állna elő bizonyos meg nem értési feszültség, Jézus békességszerző igyekezetének mintája alapján megtaláljuk a békés megoldásokat. Nem mellékes az sem, hogy unitáriusokként munkálhatjuk Isten nagy tervét: Országának megvalósítását. Hisszük és hirdetjük, hogy vallásunknak volt és lesz hivatása a többi felekezet sorában arra, hogy a nagy ügyet képviselve üdvösséget adjon tagjainak. És végül, de nem utolsó sorban fontos tényezője életünknek, hogy a lehető legtisztességesebben, Isten akaratához igazodva éljük életünket. Más szóval éljünk szenthez illő életet.
Adja Isten, hogy ilyen úttá váljon Jézus minden őt követő ember életében! Ámen.
Pap Gy. László 