Bibliai olvasmány: Lk 11,5-10.
„Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak.” Lk 11,10
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! „Hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell nagy dologról álmodni, másodszor is pedig állhatatosságot kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se rendüljön meg az álmainkba vetett hitünk.” (Szilvási Lajos)
1). A példabeszéd előzménye örökös kérdésre keresi a választ. Arról kérdezik Jézust, hogy miképpen kell imádkozni. Fontos ez, hiszen számunkra is állandó időszerűséggel bír, hogy milyen legyen tartalmilag imádságunk, mellyel megszólítjuk gondviselő Istenünket. A példabeszédünket megelőző részben a Miatyánk imádság rövidített változatával találkozunk.
2). A példabeszéd tartalma a következő történetszerű tanítást ismerteti. Első álmát alussza egy ember, amikor valaki kopog az ajtóján. Nehezen felkel, s morcosan, talán kissé ingerülten nyit ajtót, amikor tapasztalja, hogy egyik barátja áll előtte. Három kenyeret kér tőle arra hivatkozva, hogy váratlanul neki is egy barátja érkezett, akinek nincs mit enni adjon. Kiszól, hogy ne zavarja, hiszen háza minden tagja lepihent, s különben is, nem tudja kisegíteni. A zárt ajtón azonban tovább dörömböl a barát, s mivel az nem tágít szándékától, felkel, és kiszolgálja őt.
Ezt az eseményt követi Jézus következtetése, ami a fenti történetből is kiderül: Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Vagyis, aki kitartóan kér, az előbb-utóbb megkapja, amit keres, aki nem tágít és zörget az ajtón, annak végül is kinyitják azt.
3). A mondanivaló terén sokrétű gondolkodással és véleménnyel találkozunk. Ezek között válogattam, s hoztam jelen alkalomra négyet.
a). Először felvetődik bennünk a kérdés, hogy kihez mehetünk, vagy kihez megyünk olyan esetben, amikor meg kell oldanunk valamilyen sürgős gondunkat? Én itt is felkínálok néhány lehetőséget azzal a megjegyzéssel, hogy nem biztos, hogy egyértelmű a meglátásom, sőt az sem valószínű, hogy csupán az általam ismertetett személyek léteznek a felsorolásban. Azt sem jelentem tévedhetetlennek, hogy az adott személyek közül nincs-e netalán olyan ismeretségi körünkben, aki segítene, vagy akár elutasítana.
Jézus arról beszél példázatában, hogy egy barát kopog éjnek idején egyik barátja ajtaján. Tapasztalatom is helyesli a kiutat, amennyiben néhány régi történésre gondolok, melyekben csakugyan kerestem adott nehézségre a megoldást. Történetesen legjobb barátom volt az, akit álmából felkeltettem, s elmondtam neki, hogy miért zavaron. A lényeg, hogy kinyitotta ajtaját, beengedett, és segített rajtam. Ennek ellenére sok olyan példa van, amikor nem segített a legjobbnak hitt barát.
Segítségkérés reményében második alkalommal talán a szomszédhoz kopogunk be. Amennyiben feltételezhetjük, hogy jó szomszédi viszony létezik köztünk, akkor ebben az esetben nincs semmi akadálya annak, hogy ne legyen jó véleményünk a szomszédról. Így vele kapcsolatosan is elmondhatjuk, hogy ő is kinyitotta ajtaját, beengedett, meghallgatta panaszunkat, s ha egy mód volt, akkor segített rajtunk.
Nem kívánok tovább játszani ezzel a gondolattal, de mielőtt lezárnám, felsorolok néhány személyt a rokonságból, akiket hasonlóan megkereshetünk kéréseinkkel. Mindenkivel kapcsolatosan ugyanaz a kérdés fogalmazható meg: Vajon segítenek-e rajtunk, ha bajba jutottunk? Vegyük mindenek előtt a szülőket, testvéreket, unokatestvéreket, a közeli rokonok valamelyikét. Ki az közülük, akire bármikor számíthatunk, és ki lehet az, aki talán még ki sem nyitná ajtaját, nem hogy meghallgassa kérésünket, vagy segítsen megoldásukban.
b). A második mondanivaló kifejtésekor is kérdéssel indítom meglátásomat. Nincs közöttünk ember, aki kétségbeesett pillanataiban ne tenné fel magának a kérdést, hogy vajon ehhez, vagy ahhoz az emberhez, barátomhoz, valamelyik rokonomhoz elmegyek kérésemmel, de milyen eséllyel mondhatom el bajomat, s mennyi lehetőséget látok annak orvoslására? Ennek a kérdésnek megválaszolása jelenti a többiek előfutárát, hiszen a példabeszédben nem akármilyen időszak szerepel, hanem egy kényesnek mondható időpont, az éjszaka, amikor szinte senki sem szereti közülünk, ha megzavarják álmát, megszokott pihenését. Ezért lényeges feltennünk az újabb kérdést, hogy rendben van, eldöntöttük, hogy kihez megyünk, de vajon éjnek idején zavarjuk-e őt és családját, vagy annyira természetesen viselkedik velünk és bárkivel az illető személy, hogy nincs olyan napszak, s annak valamilyen időpontja, amelyben zavarná valakinek a megjelenése, illetve hozzá intézett kérése.
Jelen esetben is tovább fejthetem a gondolatot, hogy a baráti körünkből, illetve a rokonságból ki lenne az, akit csakugyan nem zavarnánk megjelenésünkkel, kérésünkkel, ha éjnek idején mennénk is hozzá, és kik lennének azok, akiknek nem tetszene ez, sőt, egy későbbi alkalommal meg is jegyeznék felfogásukat ezzel kapcsolatosan?
c). A harmadik mondanivalóban arra összpontosíthatunk, hogy két lehetőségünk van minden kérés elmondása előtt. Az egyik, hogy teljesítik, a másik viszont, hogy nem. A példázatban – bár megjegyzést hallhatunk az álmából felébresztett baráttól – jól végződik az eredeti elképzelés, vagyis beteljesül a reménység, mert a kérő barát megkapja a három kenyeret, s így megvendégelheti az éjszakában érkezett barátait.
Tagadhatatlan, hogy életünkben sok kérést megfogalmazunk, melyek meghallgatásra találnak ugyan némelyek esetében, nem is utasítnak vissza, de szerényen megjegyzik, hogy sajnálják, viszont nem teljesíthetik kérésünket, mert… S mi, akik rászorulunk időnként barátaink, mások segítségére, szégyenkezve, de tudomásul vesszük, hogy csakugyan nem tud segíteni barátunk, hiszen amiként nincs nekünk otthon három kenyerünk, úgy miért kellene lennie neki?
A gond azonban nem itt végződik, hogy egyikünknek sincs kenyere, s mi hisszük-e, vagy nem, hogy barátunknak sincs, hanem ott, hogy nem mehetünk haza kenyér nélkül, hiszen otthon várnak ránk éhes vendégeink, akik számítnak vendégszeretetünkre, ismernek már a múltból, hogy nem kocogtatjuk fogunkhoz a garast éppen azáltal, hogy kizárjuk a bennünket felkereső barátainkat, ismerőseinket családi költségvetésünkből. Mi a teendő? Egyértelműen az, hogy nyílt az ajtó, vagy nem, meghallgatták kérésünket, vagy nem, végül is megoldatlan maradt a feladat. Nekünk újabb lehetőséget, másik embert kell keresnünk azért, hogy kölcsönkenyérrel mehessünk haza.
d). A negyedik és egyben utolsó mondanivalóban bizonyos mértékig visszatérek az első gondolathoz, mert bármennyire is vigyázunk, hogy meg ne bántsuk egyik-másik atyánkfiát, éppen a jézusi tanítás lényege mondatja ki velünk az őszinteséget. A kérdés kemény választ igényel: Milyen a tapasztalatunk kéréseink meghallgatásával, teljesítésével kapcsolatosan? Ha ezt rossznak, vagy jónak mondjuk, mindkét esetben nyilatkoznunk kell. Ha gyakran elutasítottak kéréseinkben, ki kell mondanunk, hogy kik voltak ők. Ha pedig sorozatosan segítettek rajtunk, akkor szemükben, hátuk mögött egyaránt meg kell dicsérnünk őket. Ezt megelőzően azonban van még egy momentuma elmarasztaló, vagy dicsérő beszédünknek. Apró figyelmesség segítségével nézzünk szembe önmagunkkal. Nem biztos, hogy mi vagyunk a kérő barát. Miért ne lehetnénk az ajtó mögött, első álomban, amikor éppen nálunk dörömbölnek? Vagy valamelyik rokon, akihez kéréssel jön egy a sok közül. Ha jó barát, jó rokon voltunk, vagyunk, akkor minden rendben van, de amennyiben elutasító, segítési szándék nélküli, akkor vigyázzunk, hogy miként fogalmazzuk meg elmarasztaló panaszunkat, mert az akár rólunk is szólhat, még akkor is, ha kemény dorgálásnak bizonyul.
4). A példabeszéd időszerűsége megkéri tőlünk, hogy legyünk következetesek. Nem tudom meghatározni, hogy melyik barátot helyezzem előtérbe, hiszen manapság minden változó. Végeredményben nem is a kenyérrel van –hál’Istennek baj -, hanem esetleg a pénzzel, amin megvásárolható. Na, ez nincs meg mindig egyformán. Meglátásom, hogy mindenkinek kell legyen egy jó barátja, akihez éjjel-nappal elmehet bármilyen kéréssel. Kell legyen egy szülő, rokon, akiről feltételezzük, hogy soha nem utasít vissza. Kell legyen bennünk őszinteség, hogy szembenézzünk magunkkal akkor is, amikor felébresztenek első álmunkból. Kell legyen kitartás bennünk, hogy soha fel ne adjuk a reményt. Ne, hiszen –mint a példabeszédben az éhes barátok – úgy számítanak segítségünkre. Más szóval, ha rászorultak is vagyunk szinte mindenben, sokan várják szeretetteljes szolgálatainkat. Ha feladjuk a keresést, nemcsak szégyenünk lesz, mellyel távoztunk ismerősünk ajtajától, hanem fájni fog a szívünk is, hogy nem segítettük, vagy esetleg be sem engedtük az ajtónkon kopogtatókat.
Végül elmondhatom, hogy egy keresztény ember, az Alkalmatlankodó barát példázatán keresztül is megtanulhatja, hogy Istenhez intézett, kitartó imádságai gyakorlati megoldásra találnak, mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Ahogy az író fogalmaz: „Tudjuk, mit akarunk, és el is érjük, ha kitartóak vagyunk, de az idő, amely a célhoz jutásig eltelik, Isten segítségétől függ.” (Paulo Coelho). Ámen.
Pap Gy. László 