– adventi beszéd 3. –
„…hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.” 1Kor 2,5.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Az ember tematikában és a mai beszédemben bár gyarló mivoltunkra kellene fektessem a fő hangsúlyt, mégis úgy határoztam, hogy sokkal jobban teszem, ha hiterősítő alkalomra hagyom ezt a kérdést. Azt azonban máris megjegyzem, hogy a bibliai, emberrel kapcsolatos helyek többségében, az ember gyarlóságára, sőt bűnös voltára találtam utalásokat. Nem vicces egyáltalán, amit megelőzően mondtam, ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy igen csak össze kell szednünk magunkat, ha egymásról jót akarunk mondani. Na, de van lehetőség arra, hogy ne csak a rosszat vegyük észre, hanem azt is, ami széppé teszi emberi kapcsolatainkat. Hitünkre apellálok, mintsem emberi bölcselkedésre. A mindennapi életből ellesett történeteket hozom példának annak érdekében, hogy magunkat igazoljam, s egyben ismételten rámutassak Isten irántunk tanúsított szeretetére.
Az egyik pap bácsi jutott eszembe, akinek volt egy rendkívüli szokása. Gyakran emlegette, hogy „Hála Istennek, rendes emberek vagyunk”. Akik először hallottuk megjegyzését csodálkozással néztünk rá, hogy mi is rejlik e merész kifejezés mögött. Nem is kellett kérdeznünk soha, hogy miért mondja ezt, mert azonnal hozzátette előbbi gondolatához: „Dicsérjük egymást, mert bennünket úgy sem dicsér senki”. Ez a gondolat szülte meg bennem a végső elhatározást, hogy inkább azt keressem magunkban, ami dicséretes ember és Isten előtt. Ez azonban még mindig kevésnek bizonyult további fejtegetésemhez, s éppen ezért hozzáteszem, hogy, amit a következőkben mondani kívánok, az nem rólunk szól, hanem nekünk. Más szóval nem olyanok vagyunk, amilyeneknek bemutatom az „Istenben bízó embert”, hanem olyanokká kell válnunk. Igen nagy különbség van a két tény között. Az adventre szóló üzenet abban rejlik, hogy megragadjunk minden lehetőséget, s bár szűkös az időnk, ilyen emberekké váljunk. Tehát a következőkben, ha ez sikerül nekem, akkor megrajzolom az istenfélő ember arcképét. Nehéz feladatra vállalkozom, de ami igaz igaz, hogy az „Istenfélő”, Istent szerető ember néhány vonásában magunkra is ismerünk.
Azt olvastam valahol a Bibliában, hogy az Istenfélő embernek, ha szegény is ő, meg van mindene. Ellentmondásos megállapításnak tűnik ez, de valójában mély és egyértelmű igazságot hordoz. Miért? Azért mindenek előtt, mert sem a jólétet, sem a mindennapi szükségeseket és általában az életet nem úgy mérik a szegény, de Istent szerető emberek, mint az átlag. Hogyan? Éppen ez az, amit nem értünk a legtöbben! Hányszor hozzáfogtam már én is ahhoz, hogy megmagyarázzam a szegénységet, mint áldást. S ma is hiszem, hogy eddig még soha nem sikerült meggyőznöm a többséget. Ma is ugyanez a helyzet.
Elég rég felkeresett egy ember, akit én addig nem ismertem. Beszédbe elegyedtünk, s hamarosan kiderült, hogy ő is Székelyföldön született. Megnyilatkozása rendjén kifejtette, hogy a faluban, ahonnan származik a legszegényebb családnak számítottak abban az időben. Sokgyermekes család legidősebb gyermekeként korán munka után kellett nézzen, nem beszélve arról, hogy hamar árvaságra is jutott. Elbeszélése rendjén egyszer olyan megállapítást tett, mely elgondolkodtató lehet sokunk számára. Megjegyezte, hogy neki nagy előnyt jelentett szegény származása, s az a tény, hogy elég sokszor kellett éheznie gyermekkorában. „Jó tapasztalat volt” – mondta, „hogy idejében része volt a nélkülözésben, mert a későbbiek során soha nem volt gond, ha éhesen kellett lefeküdnie, vagy éppen munkába mennie”. Majd hozzátette: „Mindennek ellenére kijelentheti, hogy boldog volt egész életében”.
Ha már egyszer megismertünk egy ilyen embert, akkor van összehasonlítási alapunk. Ha mi is éheztünk, szomjaztunk, netalán ruhátlanok is voltunk, vagy Isten őrizz, még mindig szenvedünk valamilyen hiány miatt, akkor csakugyan tudjuk, hogy mivel jár a szegénység. Ha nem voltunk soha hasonló állapotban, vagy semmi okunk nem volt az ettől való félelemre, akkor megismerhettük, hogy vannak emberek, akik szükséget látnak, ahogy mondani szoktuk: szegények. Hasonlítsuk csak össze a mi boldogságunkat az övékével! Ki boldogabb? Ők, vagy mi? Emberi bölcsességnek tulajdonítható-e, ha valaki teljes szívvel bízik Istenben, s bár szegény ember, ennek ellenére boldognak mondja magát?
Azt hangsúlyozza a zsoltáríró (17,2.), hogy az Istenfélő ember nem fél Isten ítéletétől. Több szempontból is magyarázatra szorul ez a megjegyzés. Először, mert unitárius felfogásunk értelmében nekünk, embereknek soha nem kell félnünk Istentől. Jó, barátságos, gyermeki viszonyt kell kiépítenünk Vele, és fenntartanunk azt. Mi történik mégis, ha felborul valamelyik állapot a fentiek közül? Vagy netalán egyik sem áll meg? Hogyan rendezzük Istennel megbomlott kapcsolatunkat?
A kérdésre többféle megközelítés kínálja fel magát. Egyet választottam emberit, melybe nemcsak a ti megbomlott kapcsolatotokat sikerül belemagyaráznom, hanem főként az én helyzetemet ecsetelem, amikor időnként úgy érzem, hogy a kapcsolat nem elég barátságos, vagy gyermeki köztem, és Isten között. Ne kérdezzétek testvéreim, hogy, hát még én is elronthatom a viszonyt, akkor ki lehet jóban állandóan Istenével? Az én kapcsolatom – bármennyire is furcsán hangzik, semmivel sem különb, mint a tiétek. Egy unitárius pap ugyanis csakis olyan viszonyban lehet, és van Istennel, mint közületek bárki más. Ha elhanyagolom kapcsolattartásomat, akkor ez első sorban személyes gondot jelent, és nem közösségi ügyet.
Annak idején gyermekeim bátornak számító megjegyzései során feltettem a kérdést, hogy nem tévesztették véletlenül szem elől azt a tényt, hogy az édesapjukkal állnak szemben? Bátor volt a felelet is, melynek rendjén kifejtették röviden, hogy nem, hiszen úgy gondolják, hogy baráti kapcsolat él közöttünk. Most már csak az a kérdés, hogy időnként, amikor felborul ez a kapcsolat, mert mégis csak másként gondolkodom, mint gyermekeim, s ha barátjuk is vagyok, mégis csak az egyik szülőjük, akkor végérvényesen odalesz a baráti viszony? Nem, Testvéreim! Időlegesen. Viszont mindig helyre kell állítania valakinek. És ki lesz állandóan a kezdeményező? A szülő.
Így vagyunk Istennel szemben felborított kapcsolatunk helyreállításával is. Mi megharagszunk rá időnként, mert nem úgy teljesíti kéréseinket, ahogyan elvárjuk Tőle. S bár időnként szégyelljük magunkat elhibázott viszonyulásaink miatt, mégsem annyira, mint kellene. Sok idő kell ahhoz, hogy újra jó viszonyba kerüljünk azzal az Atyával, aki egyetlen pillanatra sem hagyott magunkra.
De nézzük a másik, fontos kérdést is, miszerint az Istenben bízó ember nem fél Isten ítéletétől. Unitáriusokként nem is foglalkozunk ezzel. Azt azonban hangsúlyozzuk időnként, hogy egyszer nekünk is meg kell állnunk Isten ítélő széke előtt. Na, akkor hogy van ez? Milyen emberi bölcselkedéssel kerülhetjük ki a szóban levő eseményt?
Mai beszédemben már nem sikerül sok mindenre rávilágítanom, bár eredetileg több témát soroltam volna fel. Tekintettel azonban az idő előrehaladottságára, s arra a tényre, hogy már csak egyetlen gondolatot elemezhetek, úgy döntöttem, hogy arról beszélek, ami egyik komoly jellemzője az Istenben bízó embernek. Ez pedig az a tény, hogy sok őrizője van. (2Kir 6,16.)
Mit mondunk mi? Hát nekünk is van! De hány? Sok, vagy kevés? Embere válogatja – fűzzük hozzá. S ez nem minden esetben az embertől, jobban mondva attól függ, hogy „istentelen-e” ő, vagy nem. Mert, mi csak tudjuk magunkról, hogy szerények, ha szegények nem is, de szerény körülmények között élők, viszonylag rendes emberek vagyunk, viszont némelyikünknek hiányoznak alapvető őrizőink. Talán a szülő, vagy a nagyobbik testvér, vagy valaki, bárki más. Fontos lenne, hogy őrizőinkül tudjuk őket, de ha nem lehet, akkor nem marad más mód hátra, minthogy észrevegyük azt, és azokat, akik védelmezőink gyanánt csakugyan mellettünk állnak.
Az ószövetségi történet szerint kevésnek bizonyult az embercsoport, akik a jó oldalon álltak. Erre Elizeus Istent kérte, hogy nyissa már fel a rosszul látók szemét, hogy észrevegyék végre, hogy „akik velünk vannak, többek, mint azok, akik” (2Kir 6,16) a túlsó oldalon állnak.
Kedves Tesztvéreim! Lehet, hogy a ma elmondottakat valaki okoskodásnak tartja. Felhívom azonban a szíves figyelmét arra, hogy az elmondottak egy része csakugyan emberi bölcsességnek számít, mely nem tőlem származik. Az azonban bizonyos, hogy ezen túl is példakép marad az Istenben bízó ember helyes alakja. Én bevallom, hogy nemcsak így, adventben járva, hanem egész életem folyamán rá szeretnék hasonlítani. Ugye tőletek sem áll messze ez a kívánság. Adja meg a jó Isten! Ámen.
Pap Gy. László 