Szavak kelepcéje

Kedves Olvasó!

Manapság mindenről írunk, tudósítunk, időnként még arról is, hogy miként vélekedik valamelyik embertársunk valamiről, pedig meg sem kérdeztük őt, esetenként nem úgy értelmezzük szavait, ahogy azt megfogalmazásra szánta. Igaz, sokan ebbe a hibába esünk, amennyiben engedjük, hogy „tőrbe csaljanak”, beejtsenek a szavak kelepcéjébe. Ezek a megjelent írások, vélemények csak időnként felelnek meg a tisztesség, becsület határain belül maradt közléseknek. Igen, mert a pillanatnyi indulatok tüzében nem azt vesszük észre, hogy megégetjük a nyelvünket, hanem arra gondolunk: Mi lenne, ha nem mi kerülnénk a tűzbe, hanem a másik?

Nemcsak két bába közt vesz el időnként a gyermek, hanem sok vélemény között elkallódik a komolyság. Főként, ha véletlenül olyan formán támadok, ahol a másik nem is védekezhet, olyan kifejezéseket és torzított jellemzéseket használok, melyek soha nem illettek sem lelki, sem testi arculatára.

Az is baj, hogy hallgatok ott és akkor, amikor szólnom kellene, de mivel nem vagyok megfelelő partner a „szemétkedésben”, vagy már elfedett az arcomba szórt piszok-szitok, kedvemet szegi lassan a kialakult állapot. Így hát teszem azt, ami nekem is megadatott, e fórum, ahol nem elsírom, vagy kiáltom magam, nem igazolásomra, vagy a másik beszennyezésére törekedve, hanem csak azért, hogy kifejezzem további aggodalmam, és hogy feltétlen odafigyelést szeretnék. Főként azokra, akikre hivatkoznak némelyek, amikor népakaratként emlegetik őket, anélkül, hogy csakugyan kíváncsiak lennének akaratukra.

Az egyik szomorú, a másik boldog közöttünk. Miért? Mindenkinek boldognak kellene lennie, ha valami szép és jó várható életében. Főként, mert mindenki akarja a boldogságot és örömet.

Szeretettel: Pap Gy. László