Megbecsülés
– Kuti Zoltán (1931-2017) 86 † – temetési beszéd
Aki ugyanis jól végzi szolgálatát, nagy megbecsülésre tesz szert, és bizalmat szerez magának a Krisztus Jézusra alapozott hitben. 1Tim 3,13
Kedves Gyászoló Testvéreim Atyámfiai, végtisztességet tevő gyülekezet!
Szomorúan hallottuk és megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy néhai testvérünk, Kuti Zoltán, életének 86 évében visszaadta lelkét teremtő Atyjának. Ma éppen azért vagyunk itt, hogy gyászszertartásunk keretében búcsút vegyünk tőle, hamvait pedig nyugalomra helyezzük, nem utolsó sorban pedig vigasztalást nyújtsunk szeretteinek és önmagunknak, hiszen ránk hasonló történés vár, amikor tőlünk is számon kéri Isten a lelkünket.
Pál apostol szép megállapításai közül kerestem egyet, melyben tudomásunkra hozza, hogy aki jól végzi szolgálatát, nagy megbecsülésre tesz szert, és bizalmat szerez magának a Jézusra alapozott hitben. Első, sőt többszöri hallásra is úgy tűnik, mintha az apostol túl bonyolulttá tenné számunkra a szolgálat, a megbecsülés, a bizalom, majd végül a hit kérdéskörét. Pedig a lehető legegyszerűbb, ami az érthetőséget illeti. Két ember létezik ugyanis az életben, akik egymástól homlokegyenest különböznek céljaik, álmaik megvalósításában. Az egyik folyamatosan arra törekszik, hogy maradéktalanul teljesítse kitűzött álmait, a másik viszont a lehető legszerényebb módon éli meg bizalommal és hittel teljes életét. Ez utóbbi csoport tagjaként ismertem meg néhai testvérünket, Kuti Zoltánt. Többször beszélgettünk együtt, majd embertársaimmal, szeretteivel, ismerőseivel arról, hogy számára mindennél fontosabb volt az ősi, néphit gyakorlása és életébe ültetése, mint minden más, szigorú, vagy egyéb vallásos követelmény. Az egészséges néphit állította feltételek szerint igazította mindennapi életét és úgy vélte, hogy annak megtartása elegendő ahhoz, hogy töretlen maradjon egyéni hite, lelke pedig, mellyel élete utolsó pillanatáig összekapcsolódott Istennel, bizakodásunk szerint ma tovább él gondviselőjében.
Folyamatosan szót ejtünk arról is, hogy mi jellemzi egyik-másik embertársunk évtizedes szaladását, szolgálatát, melyet családjáért, övéiért, nemzetéért, egyházáért végez. Vannak, akik pontosan körülírják, mások meghatározzák, hogy mit miért végeznek, mi miért történt így, vagy úgy. Néhányan viszont úgy vélekednek, mint ahogy azt tette életében néhai Kuti Zoltán atyánkfia, aki ezt a szolgálatot is a világ legtermészetesebb velejárójának fogta fel. Ráadásul én soha nem fedeztem fel egyetlen mondatában, vélemény formálásában azt a vágyat, melyre a legtöbben odafigyelünk, míg másnapi szolgálatunkat készítjük elő. A költő önmagához szabja gondolatait, míg mi az egyszerű embertársunk viszonyulásában is megtaláljuk ennek teremtő erejét: „Nem kell alkalmazkodnom a körülményekhez – de nem is szabad! Író vagyok, a szellem embere. (…) Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei.” (Babits Mihály) Csak vissza kell emlékeznünk azokra az eseményekre, amikor a kiállítások során visszautasította a „művész” minősítést. Szerénysége nem engedte egy pillanatra sem, hogy szem elől tévessze származását. Fenntartotta eredeti elképzelését arról, hogy mi célja van ebben a világban és végül, hogy mi keresnivalója van a szellemi teremtés színterén. Semmi több, csak annyi, mint amiről a költő is szólt előbb: hogy megtartsa népe legtisztább erkölcsi hagyományait, miközben folyamatosan ráfigyel az igazság erdélyi szellemiségére. Ritkán hangsúlyozta, de néha kifejezetten kiemelte, hogy fontos nekünk ébren tartanunk lelkiismeretünk sajgó nyugtalanságát, mert csak így sikerül szolgálnunk a ránk bízottakat. Legyen az család, nemzet, vagy egyház.
Amikor megszerveztük első nyilvános kiállítását és rám hárult a feladat, hogy összegezzem néhai testvérem ilyen irányú tevékenységét, már akkor megállapítottam, hogy munkássága megérdemelne egy hivatalos szakvéleményt. Ma sem tudom, hogy valaha erre sor került-e. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy szerénysége továbbra is túlmutatott minden felfogáson. Nyilatkozata szerint huszadrendű volt az emberek részéről jövő megbecsülés. Ezt alátámasztja, hogy még azokkal szemben sem támasztott ilyen követelményt, akikkel megtehette volna. Pedig ezt nagy írónk, Márai Sándor is másként látja, hozzáteszem, helyesen: „Ha megkérdeznők most néhány ezer embert, hogyan képzelik a megoldást, a maguk életének és az országok életének megoldását, mit felelne a tömeg? Valószínűleg hallgatna, óvatosan, százezer éves gyakorlattal. Az emberek, szívük mélyén, nem a “nagy megoldásokra” vágynak. Az emberek kenyérre vágynak, s egyre jobban hiszem, hogy a kenyéren túl is vágynak valamire, aminek feltétele az anyagi boldogulás, de ami nélkül az anyagi ellátottság önmagában kevés: az emberek tisztességre és megbecsülésre vágynak.” Talán éppen azért, mert néhai testvérünk soha nem igényelte élete során a megbecsülést, most rá emlékezve, részemről, jó néhány embertársa részéről, és nem utolsó sorban családja megbecsülésében is pihenhet.
Kedves Gyászoló Testvéreim! Olvastam valahol egy számomra kedves szójátékot. Éppen azért is, mert néhai testvérünk is szeretett időnként játszadozni a székely gondolkodásmód szabta lehetőségekkel, a következőképpen szól az elmélkedés: „Azt mondják: aki becsületes, abban meg lehet bízni. Helyesebb így: akiben megbíznak, becsületes lesz.” (Kopátsy Sándor) Vagyis: „A bizalom igénye elsősorban nem arról szól, hogy a másik fél megfelel-e várakozásainknak vagy sem, hanem hogy milyen ember válik belőlünk /…/. A bizalom csodálatos érzés, hiszen szoros kapcsolatban áll a szeretettel és a biztonsággal, úgyhogy ostobaság lenne megtagadnunk önmagunktól.” (Richard Templar). Ugye visszaköszön emlékeinkben néhai testvérünk bizalom-igénye és gyakorlata. Mert nem csak arról szólt a történet, hogy benne megbízhattok, hanem arról, hogy végre neki is teljes legyen bennetek a bizodalma. És mindez még nem minden, hiszen fontosak számunkra emberi kötelékeink, főként melyekért tettünk, vagy hoztunk áldozatot. Fontos, hogy kitöltse mindennapjainkat a kölcsönös bizalom, melyre ráépül egy nyugodtnak mondható élet. Van viszont egy más vonatkozása is a bizalomnak, melyről Pál apostol szólt. Erről néhai testvérünk is megemlékezett, amikor hittel beszélt bizalma tárgyairól, legyen a feleség, a gyermek, az unokák, vagy bárki a közeli, illetve távoli rokonságból, ismeretségéből. Tagadhatatlan, hogy olyan időszakot élt át 86 év alatt néhai testvérünk, melyben váltogatták egymást a társadalmi rendszerek, melyek sok aggodalmat, bánatot is osztottak az embereknek. Mindennek ellenére mégsem volt panaszos, hiszen elegendőnek tartotta nehéz körülményben támaszkodnia arra a bizalomra, melyre már kora gyermekségétől megszerzett az Isten iránti hitének köszönhetően. Ez tartotta meg benne a lelket, míg belátta, hogy számára egyértelműen jobb lesz ettől kezdve Isten örökké tartó kebelén.
Végül, de nem utolsó sorban az apostol által is említett, általam is szóba hozott hitről, de főként néhai testvérünk meggyőződéséről szólok. Azzal a különbséggel teszem most már, hogy nem kell tartanom attól, hogy szerénységébe ütközöm. Nyugodtan elmondhatom véleményemet, mert nem áll szembe velem és különös fogalmazásban nem hozza tudomásomra tiszta és végtelenül szerény meggyőződését. Az ismert orosz író, Lev Tolsztoj a következőképpen nyilatkozik a hitről: „Csakis a hitben lehet megtalálni az élet értelmét és lehetőségét. És rájöttem, hogy a hit a leglényegesebb jelentésében nemcsak a “láthatatlan dolgok feltárása” stb., nem kinyilatkoztatás (ez csupán a hit egyik ismertetőjelének leírása), nemcsak az ember viszonya az Istenhez (előbb a hitet kell meghatározni, azután az Istent, nem pedig az Istenen keresztül meghatározni a hitet), nemcsak belenyugvás abba, amit mondtak az embernek – ahogy a legtöbbször a hitet értelmezik -, a hit az emberi élet értelmének olyan ismerete, amelynek következtében az ember nem semmisíti meg magát, hanem él. A hit az életerő. Ha az ember él, akkor valamiben okvetlenül hisz. Ha nem hinné, hogy valamiért kell élnie, akkor nem élne. Ha nem látja, és nem érti a végesnek árnyszerűségét, akkor ebben a végesben hisz, ha viszont érti a végesnek tovatűnő jellegét, akkor a végtelenben kell hinnie. Hit nélkül nem lehet élni.”
Valóban: a hit néhai testvérünk számára az utolsó szalmaszálat jelentette, mellyel belekapaszkodott Isten végtelen gondviselésébe. Amikor visszaadta lelkét teremtőjének elengedte a hitet is, melyre többé nem volt szüksége, hogy valóságban meggyőződjön arról, amiben hitt életében: Isten kezében vagyunk a legjobb helyen. Ezzel vigasztalódjunk mi is, figyelve folyamatosan az apostol biztatására: Aki ugyanis jól végzi szolgálatát, nagy megbecsülésre tesz szert, és bizalmat szerez magának a Krisztus Jézusra alapozott hitben. Ámen.
Debrecen, 2017. február 3.
Néhai Kuti Zoltán búcsúzik:
1). Feleségétől, gyermekétől, menyétől és unokáitól
2). Közeli és távoli rokonoktól
3). Ismerősöktől, barátoktól. VTTHGy.
Pap Gy. László 