2012.08.05 – Szeressük egymást!

Bibliai olvasmány: 1 János 3. rész

 

„Mert ez az üzenet, melyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást.” 1 János 3, 11.

1). Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Amennyiben szorosan figyelünk az általam felolvasott szentleckére, önkéntelenül is támad néhány gondolatunk. Mindenek előtt első, hogy egy üzenetet hallottunk a szeretetről. Ezzel így nem is lenne semmi gond, csupán az a baj, hogy régóta ismerjük ezt a parancsszerű tanácsot, és ez alapjában véve nem sokat változtatott a dolgok menetén.

a). Mi is tulajdonképpen az üzenet lényege? Alapvető követelmény, hogy szeressük egymást. Egyértelmű tehát, hogy a mindennapok rendjén csak a szeretet érzésével közelíthetünk egymás felé. Eszerint nagy különbség van az üzenet meghallgatása és megtartása, azaz cselekvése között. A meghallgatás egyfajta tudomásul vételt jelent, ami itt marad a vasárnapok szintjén. A megértés már cselekvéshez vezet, mely kezdeti szakaszában mosollyal tetőzi a hétfő reggeli köszöntést. A kérdés hátralevő része abban feszül tovább, hogy szombatig, vagy heteken, éveken át lesz-e energiánk a mosollyal követett szeretet megélésére?

b). A második szempont, hogy mindig ismertető jegyünk a szeretet. Mindnyájunknak van valamilyen ismertető, jellegzetes, külső, fizikai jele. Ha az arcon, vagy a kézen van, akkor nyilvánvaló, de amennyiben, pl. egy anyajegy lapul a hónunk alatt , akkor ritka alkalom, amikor láthatóvá válik. Az útlevélben bizonyos ismertető jegyet kell bevallanunk, itt a templomban pedig a szeretetet. Meggyőződésem, hogy mindenképpen előnyt élveznek, akik arcukon viselik a szeretet kisugárzásának jeleit, azokkal szemben, akik, hónuk alá rejtve takargatják, mint valami szemérmes dolgot.

c). A harmadik tényező, hogy valamikor hallottunk a sokat emlegetett üzenetről, de eddig még nem sikerült betartani, és –valljuk be – nem is tettünk olyan nagyon sokat érte. Testvéreim, készek vagytok-e elgondolkodni az előbbi tanácson, vagy hagyjátok továbbra is, hogy haladjon minden a maga megszokottságában? Sárközi György a „Szeretet himnusza” c. versében a következőket fogalmazta meg: „Testvérek! / /Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,/ /Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet./ /Ha majdan/ /Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt föld / /Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek/ /Egy árva/ /Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötét hűlt űrbe/ /Az egykori, világot csávázó szerelmes szeretetnek./

2). Tapasztalhattátok, hogy ittlétem alatt – de azelőtt is –megfogalmaztam a valóságot, és azt tártam elő beszédeimben. Most is belátom ezt a szükségszerűséget, s ennek tudatában kijelentem, hogy sokkal könnyebb dolga volt Káinnak, mint testvérének, Ábelnek. Igen, mert sokkal könnyebb ráütni valakinek a fejére, mint elviselni a sorozatos fájdalmakat. Tovább menően pedig éppen a bibliai történet jogosít fel embereket ilyen és hasonló tettek elkövetésére, hiszen Isten volt, aki védelmébe fogadta a testvérgyilkost, s egyben olyan pecsétet tett a homlokára, melyről bárhol, bármikor, bárki felismerhette, sőt észrevehette, hogy ő Isten oltalmában áll. Gondolom, hogy így érthetőbbé vált az előbbi megjegyzésem, mert a Káin képmású emberek el szokták feledni megbocsáthatatlan vétkeiket, sőt mi több, másokat is ők akarnak megtanítani arra, hogy mindig másra és ne magukra figyeljenek.

Szeretettel figyelmeztetem a jelenlevőket – anélkül, hogy valaki rossz néven venné -, hogy sokszor magunk sem teszünk másként, amikor bámuljuk, és nem csodálattal, a másik embert. Megjegyzéseket teszünk, hogy micsoda buzgó, fanatikus templomjáró az egyik, vagy a másik embertársunk, aki úgy jár gyülekezetébe, mintha cukrot, vagy éppen pénzt osztanának. Más esetben éppen az ellenkezőjét kifogásoljuk, s ilyenkor istenteleneknek nevezzük őket.

Képzeljük magunkat egy tükörcsarnokba, ahová egyedül léptünk be. Nagy csodálkozással mindenünnen ránk bámul valaki, aki mindig más és más arcot, és testet visel. Senki nem vonja kétségbe, hogy életünk középpontjában mi állunk, de egyetlen és megváltoztathatatlan arcot kellene viselnünk. Az arc belső tükröződést sugároz, mint amilyen maga a szeretet. A szeretetnek egyetlen külsője van: a megnyilvánulás.

Két édesanya hajlik beteg- vagy alvó gyermeke ágya fölé. Az egyik rég, általunk is megálmodott szépség, a másik pedig rút, boszorkány csúnyaság. Állítsuk egymás mellé a két édesanyát, velük szembe pedig a két gyermeket, majd egyiket és a másikat is kérdezzük meg, hogy ki a szebbik a két édesanya közül! Mindkét gyermek egyformán válaszol: Kinek-kinek az édesanyja a legszebb és szeretetre méltóbb.

3). Az ember tragédiájában Lucifer viszi a főszerepet, amikor settenkedik Ádám körül, hintve már előre a szeretetlenség és gyűlölet magvát, mely mindaddig hatalmában tartja, míg fel nem eszmél, és be nem látja, hogy vétkezett Isten ellen. Mikor ez megtörténik, és Ádám bűnbánóan bocsánatot kér Istentől, Lucifer eltűnik. Így van a társadalomban és a családi életben is. Amíg a szeretet és egyetértés vezércsillaga ott van a családi élet egén, addig áldás és siker, nyugalom és béke honol ott. De amikor a luciferi kaján irigység és gyűlölet lesz úrrá, megszűnik a szeretet és a nyugalom, melynek nyomában megkezdődik az élet lassú kihalása.

Felteszem a kérdést: Miért gyűlöli önmagát ez a világ? Magyarázkodunk, bölcs fejtegetéseket sorolunk, de a végső megoldás mindig elmarad, ha nem lesz vezérlő fonalunk a szentlecke figyelmeztetése: a szeretet.

Szemtanúi vagyunk a naponkénti gyűlölködésnek, de ebben az összefüggésben olyanná vált az életünk, mint a házasélet, melyben a felek kölcsönösen meggyűlölték egymást, s nemhogy leheletüket, hanem hangjukat, sőt hallgatólagos jelenlétüket sem tudják elviselni egymásnak. Érdekes a felismerés, hogy az ilyen házaséletet nem érdemes folytatni, s rövidebb-hosszabb huza-vona után el is válnak a társak. A mindennapok társadalmi vonatkozásaiban nem lehet hasonlóan cselekedni. Van egy közös élet, melyet általában nem magunk akartunk, hanem Isten adta, hogy megéljük. Lehetőségeink korlátozódnak, hiszen egyetlen változatunk van, amennyiben az életet választjuk: Kitárjuk az atyafiúi szeretet kapuit, melyek még elválasztanak az igazi élettől bennünket.

4). Az apostol keményen fogalmaz: Aki gyűlöli atyjafiát, az gyilkossá válik. Értésünkre adja, hogy az ilyen és hasonló embernek nincsen örökélete. De mit is jelenthet az ilyennek az? -, akinek itt nem sikerül tisztességesen megélni egyetlen, ajándékba kapott életét? Hallgassátok meg Kosztolányi Dezső idevonatkozó írását: „Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd repüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még a saját gyermekeink lelke sem.” /Novellák/

5).Könnyű szóval, nyelvvel szeretni. Számtalanszor hangzatos szavakat hallunk, melyekben felfedezzük, hogy embertársaink annyira szeretnek bennünket, mint, ahogy az a parancsolatban szerepel. Olyanok is járnak köztünk, akik végtelen szeretettel szeretik Istent. A harmadik embernek nem számít mások véleménye, ő úgy is csak hajtogatja, hogy tiszta szívből és igazán szeret mindenkit. A sort folytathatnám, de hadd maradjunk annál az embernél, aki mindenkor és mindenkit szeret. Meggyőződésem, hogy szaván fogható, mert minél messzebb van szeretetének tárgya, annál könnyebben állíthatja, hogy mennyire szeret. Két példát említek:

Néhányan mondogatják, hogy nagyon szeretik anyósukat. Ezek azonban elég nagy gyakorisággal több száz kilométer távolságának biztonságában érzik magukat. Amikor összehozza őket a szerencse, akkor a kedves anyósukkal képtelenek megosztani néhány gondolatot. Vannak, akik szóval a koldus-hajléktalant is szeretik, de soha, egyetlen fillért sem szottyantnak, annak markába, nemhogy asztalukat, vagy fekvőhelyüket megosszák vele.

Itt állunk, ülünk telve szeretettel, s mikor egymáshoz közel kerülünk, nap, mint nap bizonyítanunk kell. Hogy állunk mi végül is ezzel a kérdéssel, és hol marad ezek után az ellenség szeretete? Hát a szomszéd, akivel rég, talán évek óta nem beszélünk, nem szólva a testvérünkről, akivel kölcsönösen fejbe vertük egymást? Ez nem gordiuszi csomó, hanem feladat, melyet meg kell és meg lehet oldani. Kitartó türelemre van szükség, és főképpen arra, hogy állandóan gyakoroljuk az üzenetként ránk hagyott szeretetet.

Mondanivalómat egy történettel zárom: Mohamed, halála előtt még egyszer szólni kívánt híveihez. Kivitette magát a tömeg közé és így szólt: Hát volt előttem próféta, aki örökké élt? Visszatérek ahhoz, aki küldött. Utolsó parancsom így szól:Szeressétek egymást, segítsetek egymáson és legyetek jámborok cselekedeteitekben. Csak ez fontos, minden egyéb megsemmisülésre vezet. Most előttetek megyek, de gondoljatok arra, hogy követni fogtok…

Sok hasonlóság van az előbbi mondás és Jézus tanítása között. Valóban, csak a szeretet örök. Amennyiben nem veszitek nagyképűségnek tőlem, akkor szeretném megismételni Mohamed szavait: Előttetek megyek, s ne gondoljatok másra, csak arra, hogy engem kövessetek! /Esad Bey Mohamed/ Ámen.