– általános beszéd –
„/…/ kik a rokonaim?” Mt 12,48.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Bizonyára nem az első, s nem is az utolsó eset, amikor az atyafiság kérdése terítékre kerül, s éppen ezért most is elmondom, hogy olyan problémával állunk szemben, melynek végére ebben az esetben sem juthatok. Ennek sok oka van, de ezek között – talán a legfontosabb, hogy megosztott véleménnyel vagyunk nemcsak a szó szoros értelmében vett atyafiságról, hanem még inkább a nagy általánosságban értelmezett testvériséggel kapcsolatosan, melynek az a központi mondanivalója, hogy Isten teremtése nyomán minden ember, testvér ezen a földön. Amit viszont minden nehézség ellenére is el kell döntenünk, hogy miként éljük meg a rokonságot, s miként gyakoroljuk a nagy általánosságban hirdetett jézusi testvériséget, vagy, ha úgy tetszik, akkor a Pál apostol által megfogalmazottak értelmezésében elfogadott atyafiságot, hogy Isten egy vérből teremtette az egész emberiséget.
Beszélek először a testvérekről, akik emberi értelemben egy atyának a fiai. Azért vetem fel ezt a problémát, mert beszélgetéseink rendjén, de főként itt, a templomi közösségben gyakran feltesszük magunknak és egymásnak a kérdést, hogy kik is azok, akikről beszél a Biblia, akiket a papok is szüntelen atyafiaknak neveznek? Könnyűnek tűnik a feladat, hiszen természetes egyszerűséggel adja a válasz magát. A Biblia szerint azok számítanak atyafiaknak, akik egy atyától, azaz egy édesapától származnak. Jogosan feltehetik néhányan a kérdést, hogy akkor kinek számítanak azok, akikre nem jellemző a fenti meghatározás? Ebbe most ne menjünk bele. Éppen az előbbi kijelentésem alátámasztása érdekében említek néhány bibliai példát: Káin és Ábel, Ézsau és Jákob, Jakab és János testvériségét. Amennyiben a két, első testvérpár történetére figyelünk, mi jut eszünkbe? Mindenképpen két tényező. Az egyik, hogy ikrek voltak, a másik pedig, hogy mindkét esetben ellentét keletkezett a két testvér között. Az első esetben még a testvérgyilkosság is megtörtént. Most maradjunk annál a gondolatnál, hogy atyafinak számít két ember, akik azonos atyától származnak.
Atyafiaknak számítanak a Bibliai megállapítása szerint a rokonok is. Bizonyára nem furcsállja senki azt a két meglátást, melyeket a rokonság érzékeltetése érdekében választottam, s melyekkel kapcsolatosan teszek néhány megjegyzést. Kemény kifejezéseket kell használnom a téma összefüggéseiben, de sajnos semmivel nem erősebbek ezek, mint amilyennek bizonyul – sokszor esetünkben is, rokonsági kapcsolatunk megélése. Mi erről a Példabeszédek Könyve írójának a véleménye? „/../ Ne menj testvéred házába, mikor bajban vagy! Többet ér a közeli szomszéd a távoli testvérnél” (Péld 27,10.). Milyen szépen magyarázzuk a fenti idézetet. Arról beszélünk ugyanis, hogy sokszor olyan messzire vagyunk testvéreinktől, hogy nem tudunk hozzuk folyamodni kéréseinkkel, hanem úgy döntünk, hogy közeli szomszédjainkat kérjük fel a segítségadásra. Pedig ez nemcsak a szöveg félreértelmezése, hanem annak kifordítása is. Ugyanis arról beszél benne az író, amivel kapcsolatosan nekünk is tapasztalataink vannak, hogy sajnálatos módon nem mehetünk a legtöbben testvéreink elé komoly, életbe vágó kéréseinkkel, mert meggyőződésünk, hogy úgysem segítenének rajtunk. Nyomban ideteszem, hogy tisztelet a kivételnek. De a szomszéd, akivel megtartottuk a jó viszonyt, ő inkább készen áll bármikor arra, hogy testvérként segítsen rajtunk. Ennek ellenére ő mégsem rokon, akihez vérségi szálak kötnének. Kimondjuk időnként, hogy szomszédunk felér egy jó testvérrel, de azért szüntelen hozzátesszük, hogy az édes testvérünktől várjuk elsősorban ezt a viszonyulást.
A második példát az Újszövetségből ragadtam ki, éppen annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk korunkhoz és ahhoz a végeredményhez is, melyet célul tűztem ki az atyafiságról elhangzó beszédben. Azt ígéri egyik alkalommal Jézus tanítványainak, de hallgatóságának is, hogy „aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.” (Mt 19,29.). Ebben az ígéretben többnyire azzal kapcsolatosan fejtegettem a múltban véleményemet, hogy mit is jelent a megszerzett örökélet. Most azonban arra fektetem a hangsúlyt, ami a családtagok, a rokonság elhagyását illeti. Miért is szoktuk elhagyni megszokott családunkat? Vagy, mert elegünk volt abból az életből, vagy pedig jobb megélhetés reményében távozunk. Az első állapottal kapcsolatosan elég gyakran hallunk és tapasztalunk hasonlót közvetlen környezetünkben. Ne beszéljünk azonban erről a fajta elhagyásról, hiszen itt meg nem értések, haragvások, bántások sora halmozódik fel. A másik esetben viszont, ahol szeretet és megértés volt a családban, gyakori fájdalmak között, de mégis végbe megy a szakítás. S nem minden esetben az örökélet elnyerésének reményében. A távolban keresett társ, munka, megélhetés, jó élet reményében igen sokan feladják szeretett családjuk környezetét, s bár nemcsak az otthon maradottaknak okoznak fájdalmat, reménytelen várakozással teljes napokat, hanem saját maguknak is, nem minden esetben találják meg számításaikat. S mi marad ilyenkor a döntés után? Csupa fájdalom, bánat és keserűség. Nagyon vigyázzunk tehát, hogy mire, vagy kire cseréljük fel azokat a rokonokat, akiket aztán majd soha, semmilyen módon és senkivel nem sikerül pótolnunk az életünkben.
A harmadik gondolatkörben sem kerültem kellemesebb területre, hiszen arról olvastam a Bibliában, hogy atyafiaknak minősülnek az ugyanazon nemzetség tagjai is. A témával kapcsolatosan Pál apostol egyik különös megjegyzésén akadt meg a figyelmem. Azt meséli az apostol, hogy „Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között.” (2 Kor 11,26.). Két különös dolog határozta meg a fenti gondolattal kapcsolatos későbbi véleményem. Az egyik, hogy veszedelemben volt az apostol saját népe között és ugyanilyen helyzetben volt akkor is, amikor áltestvérek között találta magát. Semmiképp nem mehetek el megjegyzés nélkül az apostol vallomása mellett. Nem, ha főként arról értekezem, hogy atyafiainknak érezzük-e azokat, akikkel egy nemzetséghez tartozunk? Mire gondolok pontosan? Arra testvéreim, hogy miként is állunk szeretetünkkel, s minden más, hasonló érzéssel azokkal szemben, akik ugyanahhoz a néphez, kultúrához, nyelvhez tartozunk? Igaz-e az a néhány, kemény megállapítás, mely arra vonatkozik, hogy Káin és Ábel, Ézsau és Jákob sorsa ismétlődik régi és új magyarok életében? Igaz-e ránk vonatkozóan is a keserű megállapítás, hogy széthúzásával, meg nem értésével vágja maga alatt az ágat a mai székely és magyar? Igaz-e az, hogy nemcsak hamis atyafiak között kell élnünk életünket, hanem mi is hasonlóan hamissá válunk, ha kimondjuk, hogy szeretjük nemzetünket, csupán nem sikerül éreztetnünk ezt annak egyetlen tagjával sem. Környezetünk nyomására, szerelmünk hatására elfeledjük, hogy milyen nyelvű volt a kedves, édesanyánk.
A második kérdés-sort is hasonlóan fogalmazom, de most már abban a megvilágításban, hogy miként érezzük magunkat jelen pillanatban? Nem erre a helyre, s a mostani alkalomra hivatkozom, hanem arra a környezetre, ahol élünk. Más szóval milyen mértékben mondjuk atyafiaknak azokat az embertársainkat, akikkel meg kell osztanunk mindennapjainkat? Nem teszek fel további kérdéseket, s nem magyarázkodom ebben a tekintetben, hiszen ennek a beszédnek egyik célja, hogy rábírjon mindenkit a kérdések feltevésére és megválaszolására. Amennyiben hangosan kimondjuk valamennyit, kijelentjük, hogy rossz szomszédságban, atyafiságban vagyunk környezetünkkel, akkor azt is el kell mondanunk, hogy nemcsak ő miattuk van ez így, hanem bizonyos részben mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy ne érezzük jól magunkat azon a helyen, ami teljességgel megillet minket.
Végül elérkeztem mai beszédem záró gondolatához. Egyben belépőt is jelentenek következő megállapításaim az útban levő beszédhez. Jézus atyafiaknak minősíti azokat az embertársakat, akik törekszünk tanításai betartására, azaz szívügyünknek tartjuk a szeretet parancsának megélését. Ennek alátámasztása érdekében két jézusi mondást választottam, s ezekkel be is zárom a mára szánt gondolatokat. Arra figyelmeztet többek között Jézus, hogy mi sokkal többre vagyunk hivatva annál, hogy csak azokat köszöntsük, akiktől viszonzást kapunk. Szavaival élve: „És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is?”(Mt 5,47.). Amennyiben visszakanyarodunk a szeretet parancsának teljesítéséhez, akkor mi is elmondjuk Jézussal, hogy „/…/ aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mt 12,50.).
Végül is „/Beváltatlan álmom minek fájjon?/ /A tévedésnél igazam erősebb,/ /nem az a fontos, hogy rokonok –/ de testvérek lakják ezt a földet./ (Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)
Ámen.
Pap Gy. László 