– általános beszéd –
„Elnémultam, vesztegléssel hallgattam a jóról, de fájdalmam felzaklatódott.”. 39. Zsolt 3.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Úgy alakultak az elmúlt időszak eseményei, hogy fontos körülmények közé tömörültek Isten által rendelt napjaim. Az egyik a csend, a nyugalom volt, a másik pedig az a fergeteg, melyet tapasztalunk, amidőn kitesszük lábunkat otthonunk ajtaján. Azt is mondhatom, hogy két véglet volt osztályrészem, melyben egyfelől nyugalmamat leltem, a másikban pedig a pezsgő életet. Már az első nap csendjében arra gondoltam, hogy milyen jó nekem, mert teljesen körül zár a csend, s átadhatom neki magam, hogy ringasson, csitítson, nyugtasson. Álomba ringatott, dédelgetett, megnyugtatott, megtörtént.
Váratlanul azonban sikító csengőhang riasztott. A vonal túlsó végéről visszahívott egy kedves hang a zakatoló, rohanó, hangos élet zajába. Mentem. Egy pillanattal az előtt még elmerülten adtam át magam a csendnek, a másikban pedig részévé váltam a hangoskodásnak. Nem kiabáltam, viszont jelenlétemmel növeltem a külvilág zaját. Ha mentegetőzni akarok, akkor azt is mondhatom, hogy semmi mást nem tettem, csak kiléptem az otthon csendjéből, s részévé váltam mozgó, cselekvő életemnek.
Amikor egymás után átéltem a fennebb említett, fontos pillanatokat, már tudtam, hogy erről kell elgondolkodnom, amidőn ismét megszűnik köröttem a zaj, s ismét átadhatom magam otthonom csöndjének. Erről beszélek most, hiszen két ellentétes oldala jelenik meg életünknek a csendben és a zajban. Szinte azt is mondhatom, hogy csak a csend az, ahová mindig vágyakozunk. A zaj, a lüktető élet hangoskodása mindig magába hív, beszippant, még akkor is, ha soha nem vágyunk rá. Lássuk azonban a fentieket most már abban a megvilágításban, ahogyan a zsoltáríró szemléli, ahogyan számára megjelenik a csend és a beszéd, vagy a zaj!
Elnémultam, vesztegléssel hallgattam a jóról – mondja. S mintha máris valamilyen ellentét szivárogna ki szavaiból, hiszen nem éppen erről van szó. Vagyis elhallgat valamit, amiről nem akar beszélni. „Zablát”, „szájkosarat” tesz a szájára egyes, régebbi fordítás szerint. Ez azt jelenti a mi olvasatunkban, hogy elnémul, nem akar szólni valami miatt. Hogyha jobban elmélyülünk,mmmm a zsoltáríró leírásában tapasztaljuk, hogy miről is van szó. Azaz, miért zabolázza meg a száját. Azért, mert nem akar panaszkodni (bűnös) embertársai jelenlétében, hiszen ebben az esetben maga is ugyanabba a csapdába esne, mint ők. A legtöbb ember képtelen arra, hogy megfékezze indulatait, nem sikerül elpalástolniuk sorozatos szenvedésüket. Ha kimutatnák érzéseiket, akkor semmivel sem lennének különbek az örökösen Istennel perlekedő embertársaiknál.
Jobbnak tartja, tehát a zsoltáríró, hogy hallgasson, csendben maradjon. De nem mondható el ugyanez szívéről. Sikerült neki, hogy uralkodjon magán, vagyis a száján, de ezzel nem szűnt meg benne a kínzó szenvedés. Némán tűrt, de szíve továbbra is a szenvedés tüzében égett. Vágyott a pillanatra, amikor szólhat ismét, amikor felbonthatja a csendet, kipanaszolhatja magát. De az a kérdés, hogy hol? Válaszom egyszerű, hiszen amennyiben nem akart szólni mások füle hallatára, akkor bizonyára otthona, magánya csendjére számított, s ott mondta el panaszát Istennek.
Ezzel a megállapítással eljutottam gondolatom első felének meghatározó pontjához, hiszen számomra, s bizonyára nektek is otthonotok jelenti a csend legfőbb forrását. Talán még egy falusi temető hordozza magán azt a csendet, melyre vágyunk a fenti összefüggésben, de ott régi emlékek zaja veri fel szívünk nyugalmát. Így hát, csak az otthon öle marad a megnyugvás, a teljes csend számára.
Oda vágyunk, valahányszor szembe találjuk magunkat azokkal az embertársainkkal, akiknél nem vagyunk rosszabbak, akik sokszor szeretnék hallani szenvedéseinkről szóló panaszainkat. Nem azért, hogy osztozzanak bennük, hanem, hogy megnyugodjanak: Lám nekünk is van gondunk éppen elég. Ilyenkor, szinte mindannyian akarjuk a csendet. Csendben maradunk, elfojtjuk kikívánkozó szavainkat, elhallgatjuk a zokszót, hogy ne lássák kínzó szenvedéseinket. Úgy teszünk, mint a zsoltáríró. S mi is tudjuk, hogy ezzel semmit sem javítottunk helyzetünkön, hiszen a szívünk, talán még jobban fáj, mint az előtt. Vágyunk, visszavágyunk csendes otthonunkba, hogy sírva, zokogva akár, de csendben elpanaszoljuk Istennek régi és újabb bántalmainkat.
Fájdalmam felzaklatódott – mondjuk a zsoltáríróval. Sajnos ki sem kell tennünk otthonról a lábunkat, hogy hasonló állapotba kerüljünk. Ennek két okát fedeztem fel, amikor az otthoni csendet, vagy éppen az utcai élet zaját kutatgattam. A televízióban régebben egy olyan reklámot közvetítettek, melyben egy kislány az asztal alá menekült szülei veszekedése elől. Befogta a fülét, de szemeit tágra meresztette, ugyanis a falon az egymásra acsarkodó szüleinek árnyéka átváltozott két szárnyas szörnnyé, hatalmas szarvakkal és agyarakkal, akiknek torkából már nem emberi hangok, hanem iszonyatos hörgések törtek elő. Aztán eltűnik a kép, és megjelenik ez a felirat: „Vigyázz, mert gyereked sokkal többet lát és hall, többet megért, mint hinnéd!” Aki látta ezt a reklámot, sőt családjában vagy szomszédjában ez a kép mindennapos, biztosan igazat ad a Példabeszédek írójának: „Jobb a száraz falat, amellyel csendesség van, mint a lakomával teljes ház, amelyben mindennapos a háborúság!” (Péld 17,1) Mert akinek idegeit gyakran tépi a perpatvar zaja, az nagyon is tudja értékelni a csendet.
Kérdem én: Ha ennek, vagy a hasonló család tagjainak nincs otthonában egy olyan zúg, ahol önmagára, saját csendjére találhat, ahol nyugodtan, halkan elbeszélgethet Istennel az őt ért nyomorúságokról, akkor van-e, létezik-e olyan hely, ahol megpihenhet, elcsitulhat, elpanaszolhat sérelmeket? Hát persze, hogy van! Ez a hely, ahol éppen most vagyunk. Csak mégis azzal a különbséggel, hogy nem sikerül teljességgel az a magány, mely a bezárt ajtón belüli helyiséget jelenti, nem sikerül az a közvetlenség Istennel, melyet a csendes magány biztosíthat. Ennek ellenére mégis el kell mondanom, hogy itt teljes bizalommal lehetünk, itt nyugalmat találunk a csendes imádságban, ha másképp nem, de elmondhatjuk Istennek a bennünket körülvevő nehézségeinket.
A másik ok, amiről még szólnom kell a csenddel, vagy éppen a kinti zajjal, acsarkodással kapcsolatosan Stadler Frieda egyik írásában nyer pontos megfogalmazást. „Magad is ráismersz már azokra az emberekre, akik folyton űzik, hajtják az ÉLETET, pedig tulajdonképpen menekülnek előle. Nem bírják el a csendet, mert akkor szembenézni és leszámolni kell az élettel, és ehhez gyengének érzik magukat.” (Stadler Frieda: Szeretnéd, ha szeretnének). Hadd emeljek ki egy fontos megállapítást a fenti idézetből! „Nem bírják el a csendet, mert akkor szembenézni és leszámolni kell az élettel”.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Meggyőződésem, hogy azért van a hitünk és a rengeteg tanítás a Bibliában, hogy hozzuk meneküljünk abban az esetben, ha gondjaink támadnak az életben. Elhiszem, hogy sok ember éppen azért nem viseli el a csendet, mert akkor szembe kell nézzen önmagával, életével, a tetteivel. S mert nem mer ilyet tenni, akkor arra gondol, hogy állandóan távol tartja magától a csendet. Arra viszont nem gondol, hogy mások, akik környezetében élnek, mennyire vágynak arra, hogy legalább otthonukban legyen szívet-lelket nyugtató csend. S nem lehet részük benne. De nem ad nyugtot egy vasárnap délelőtt sem, hiszen kiabálás, acsarkodás, káromkodás veri fel a pihenésre szánt nap reggelét, délelőttjét. A csendre vágyó emberek egy részének így nincs egy helye, ahol nyugodtan elpanaszolják nehézségeiket. Nincs otthonuk és nincs templomuk. Otthon nincs helye a panasznak, a templomba pedig nem mennek panaszkodni, hogy ne lássák nyomorúságukat.
A csendesség erényének ajánlása végett festették a régiek Harpocratest és a szüzeket lakattal lezárt ajakkal. Én azt mondom Testvéreim, hogy ilyen képzeletbeli lakatokat rakjunk a bennünket háborgató embertársaink szájára. Ilyeneket tegyünk a magunkéra is, ha megzavarnánk mások csendjét, nyugalmát. Ilyen lakatokat tegyünk a szánkra akkor, ha örülni kívánna valaki a mi nyomorúságunkon, s így lakatoljuk le ajkunkat, ha valamilyen nem várt keserűség keresztezné csendünk, nyugalmunk holnapi ösvényét.
Elnémultam, vesztegléssel hallgattam a jóról, de fájdalmam felzaklatódott – mondta a zsoltáríró. Mindnyájunkat ér ártalom. Megfáradunk, elveszítünk valakit, akit szeretünk. Zaklatottak leszünk, idegesek, türelmetlenek. Istennel perlekedünk, mert nem mennek terveink szerint a dolgok. Álljunk meg egy pillanatra! Halljuk meg a bibliai szót: legyünk csendben! Hagyjuk, hogy elménk, lelkünk megtisztuljon, megnyugodjon. Küldjünk egy csendes fohászt Istenhez, hogy átöleljen. Meglátjuk, hogy megvigasztal, erőt ad. Akkor leszünk ismét boldogok, amikor megtapasztaljuk önmagunkban Isten csendjét. Amikor ebből a csendből fakad majd a holnapi küzdéshez szükséges erő. Ámen.
Pap Gy. László 