Bibliai olvasmány: Mt 3,1-12
– általános beszéd –
„A pusztában kiáltónak ez a szava:” Mt 3,3.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A gondolkodó szavaival indítom beszédemet: „Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?… Hogy hiányzik – nem is a szeretet – hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?… Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett – és szinte megszédülsz… Érezted már?” (Müller Péter) Beszédem központi gondolata a szó. Nem nyelvtani fogalomként kezelem, hanem felsorakoztatom bibliai értelmezéseit. Ez a beszéd, – mint sok más, – bizonyára egy kiáltónak a szava, talán a pusztában, vagy abban a környezetben, ahol már eddig is elhangzott egy néhányszor.
A kiáltó szavával élek, és ezzel a meggyőződéssel, ha egy kiáltássá válhat e beszéd, akkor máris elértem célomat. A szó, akár a mostani, sokféle lehet. Pl. éneklésnek és szabadulásnak a szava (118. Zsolt 15.). Általában jókedvünkből szoktunk énekelni. Mondjuk, amikor megszabadultunk valamilyen nagy gondunktól és hálát adunk Isten házában. E beszéd azonban lehet, pl. a vigasság, avagy a vőlegény szava is (Jer 16, 9.), aki azért szól, mert végre megkapta, amit, vagy akit akart, kiválasztott magának, akivel elindulhat a hosszú útra. Úgy szól, mint, aki boldognak érzi magát. Harmadsorban ez a beszéd lehet a könyörgés szava is (5. Zsolt 4.). Mondjunk egy imát magunkért, értetek, a nagy családunkért, azaz egész egyházközségünkért, de az otthonmaratottakért és mindenkiért.
A fenti három kötelékbe olvadnak bele a szó köré font gondolataim.
1). Az égből szavak hallatszottak. Jézus megkeresztelésekor egy hang így szólt: Ez amaz én szerelmes fiam (Mt 3, 17.). Az első kérdésem az, hogy szoktunk-e hallani ilyen szózatot az égből, vagy valahonnan más helyről? Sőt! Még mielőtt meghallanánk ezt az égi hangot, – sokszor átáramlik rajtunk szüleink megnyugtató szava. Bemutat valakinek, amikor így szól: Nézd, ez az én szeretett gyermekem! A látomásos álmok ködén át lelkünkben megszólal a mennyei hang is: Ez az én gyermekem -, de a felébredés utáni tapasztalat nyomán könnyek gyűlnek szemünk peremére. Meghalt szülőnk hangját halljuk, s ilyenkor gyakran sírva fakadunk.
Hangot hallott Saul is: Mit kergetsz? (ApCsel 9, 4.). Ez a szó sokszor visszhangot ver bennünk is, amikor az élet nehézségei több oldalról üldözőbe vesznek. Sőt lehet, hogy éppen akkor, amikor minket, a Saul lelkületű embereket kínoz lelkiismeretünk. Miért kergetjük tehát Jézust? Vagyis miért nem állunk már végre be tanítványai seregébe, hogy annak éljünk, amire vállalkoztunk: a szeretetnek?
2). Isten szava, szólása, beszéde különbözik a miénktől. Már csak abban is, hogy az emberi szóval ellentétben Isten egyszer szól, és kétszer hallhatja meg (62. Zsolt 12.) a benne bízó ember. Én pedig a nélkül, hogy ellenkeznék a zsoltárossal, elmondom, hogy Isten csak egyszer szólt, és az óta ezer és ezer ember szájából halljuk állandóan ugyanazt a szót. Hogyan lehetséges ez? Nagyon könnyen, hiszen minden prófétája, minden benne bízó ember egy-egy szócső volt az évezredek alatt, akik állandóan harsogták Isten nagyszerű tetteit és végtelen szeretetét. Egy kicsit magam is ilyen szócsőnek tartom, aki Jeremiás prófétával hirdetem: Kinek szóljak, és kiket kérjek, hogy hallják (6, 10.) ezt az isteni szót, mert általában tapasztalható, hogy nehezen hallja meg az ember a természetes hangvételű isteni szót (Jn 5, 37.). Tudnotok kell, Testvéreim, hogy Isten, emberek által szól hozzánk, mindaddig, míg élünk (5 Mózes 5, 24.). Ezért a lehető legjobb dolgot cselekedjük, ha Isten szavára hallgatunk, és nyitott szívvel mondunk neki hálát és köszönetet.
3). Harmadsorban emberi szavunkról szólok. Sok embert büszkeség tölt el, amikor hallgatósága, ilyen megjegyzéseket tesz: Isten szava ez és nem emberé (ApCsel 12, 22.). Pedig akárki is legyen az ember fia, neki csak emberi nyelven kell szólnia. Emberi módon, az emberhez. E szó szeretetben fogan, és azt sugározza maga körül.
Azt is olvashatjuk többek között a Bibliában, hogy Isten szent emberei régen a szent Lélektől indíttatva szóltak (2 Pt 1, 21.). Elismerhetjük, hogy vannak közöttünk ékesen szóló fiak, akik tehetségesek abban, ahogy bánnak a szavakkal, – hallgatóságuk nagy álmélkodására, de szerintem az a fontosabb, hogy ezen a szóláson rajta nyugodjon Isten akarata és áldása.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy gonoszt szóljunk. Ma azonban erről nem beszélek, hiszen megelőző, nyelvről szóló beszédemben tettem említést. Inkább azon gondolkozzunk, hogy amiképpen ideje van, pl. a szalmakalapnak, úgy ideje van az alkalmas szólásnak is. Csak néhány fontos mozzanatot emelek ki mindennapi életünkből:
a). Kötelesek vagyunk szólni akkor, amikor megkérdeznek. Elszomorító, amikor a kérdező válasz nélkül megy el, és tudja rólunk, hogy nem vagyunk némák. Itt félremagyarázásnak nincs helye, mint pl. annak, hogy képtelenek vagyunk választ adni a feltett kérdésre. Nem áll a magyarázkodás, mert, ha felül is múlta a kérdés ismereteinket, annyit csak tudunk, hogy minden ilyen esetre létezik egy őszinte válasz: Sajnos nem tudom.
b). Végre meg kell tanulnunk szólni a mellett, aki nem védheti meg magát a támadások ellen. Mondjuk ki: Pártfogásunkba kell vennünk a némát, vagy egy kitaszított embert. E második tudna beszélni ugyan, de nem mer szólni, nehogy még jobban elrontson valamit.
c). Szólnunk kell az igazság érdekében. Tudjuk mindannyian, hogy mérges foga van az igaz szónak, s ugyanakkor betöri az igaz szó a más véleményen levő fejét, de vállalnunk kell az igazságot!
d). Igyekezzünk az ártatlan ember pártjára állni mindenkor és szólni az érdekében, de úgy, hogy közben nem mondunk egymásnak sem ellen (50. Zsolt 20; Jk 4, 11.).
e). Minden ember legyen késedelmes a szólásra – int Jakab apostol (1, 19.). Valahogy úgy kell kezelni ezt az intést, ahogy az a valóságban kibontakozik. Ahogy megszólaltunk, azonnal megismernek embertársaink, mert a szó ismertté teszi az embert (ÉnÉn 2, 8.). Tapasztalataink alapján embereket bélyegezünk következtetéseikkel. Valljuk be! Csupán néhány szót ejtsen valaki, és nyomban rásütünk valamilyen: igaz-hamis, jó-gonosz stb. jelzőt.
4). Végül pedig imádkozzunk! Abban a tudatban fogalmazzuk meg imánkat, ahogyan azt annak idején megtanultuk, és amiképpen tanítja a zsoltáros is: Isten tudja, mielőtt szólnánk, hogy mit is akarunk mondani (139, 4.). A radikális gondolkodásúak azt mondanák, hogy akkor ebben az esetben nincs is szükség imádságra. Mi pedig velük szemben valljuk, hogy igenis szükség van, hogy megnyugtassuk lelkünket. Nem azért soroljuk kívánságainkat, kéréseinket, mert Isten feledékeny és időközönként figyelmeztetnünk kell Őt, hanem azért, hogy ismételten bebizonyíthassuk hangos szóval is: Amit imádságunkban szóltunk, azt azért tettük, mert elmaradhatatlanul fontos nekünk. Ezért tehát, amit, és akiket említünk imádságainkban, azok szorosan hozzánk tartoznak, és akkor leszünk teljességgel szólók, amennyiben róluk is állandóan megemlékezünk.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
A költőt idézem: „Szólj hozzám reggel egy jó szót, / /mielőtt hazulról elmégy, s becsukod az ajtót, / /napközben történhet oly sok minden, / /ki tudja, viszontláthatjuk-e még egymást, kincsem. / /Jó éjszakát is kívánj szépen,/ / Ki tudja, felébredünk-e reggel, vagy mégsem. / /Az élet elillan sebesen, / /Ezért nem mindegy, kedvesem, / /mi volt hozzám utolsó kérdésed,/ /és milyen volt az utolsó nézésed. / /Ezért mindig egy jó szó/ /legyen az utolsó,/ /ne feledd, az utolsó örökre szólhat./ (Kurt Tepperwein)
Beszédem tehát egy szó akart lenni. Talán a kiáltó szavává válik ebben a pusztában. Sajnálom, de már több, eddigi beszédem erre a sorsa jutott. De mégis, ha valakiben, talán mindnyájatokban, akik jelen vagytok, összesűrítődne, azaz csakugyan egyetlen mondattá válhatna e mai beszéd, akkor – én lennék Isten legboldogabb szószólója. Ez pedig egy felszólító módban megfogalmazott mondat lenne: Arra kérlek Testvéreim, hogy mindig legyen egymáshoz egy jó szavunk! Ámen.
Pap Gy. László 