– általános beszéd –
„Ne bízzatok társatokban, ne reménykedjetek barátotokban! Ne nyisd meg a szádat az előtt sem, aki a kebleden pihen!” Mik 7,5
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Ha figyelmesen követitek, a barátságról szóló beszédeimet, bizonyos tekintetben kétkedve fogadtok néhány, tőlem eddig ismeretlen megjegyzést. Hangsúlyossá tettem máskor és most is kiemelem, hogy gyökeresen nem változott a barátságról szóló véleményem, de elérkezettnek találtam az időt arra, hogy – éppen őszinteségünkre hivatkozva –, beszéljek azokról az összefüggésekről is, melyeket elég szépen palástolunk barátsági kapcsolataink rendjén. Akarattal választottam a negatív kicsengésű szentleckét azzal a szándékkal, hogy sikerül-e megcáfolnom a prófétát, vagy jóváhagyóan bólintok, s ezzel egy időben aláásom eddigi barátságaimat.
Igazi barátság csak azonos érzésvilággal rendelkezők között lehetséges? „A barátság alapvetően nem egyéniségek szövetsége, hanem a lelkek között fellépő mágneses vonzóhatás. A barátságok kialakulásában nagyon gyakran a sors keze van. Lehet, hogy csak „egész véletlenül” futunk össze és egészen törékeny alapot találunk csak, amin a kapcsolat megszilárdulhat. Az évek során temérdek ember kerül az utunkba, közülük mégis igen kevéssel kötünk barátságot, és egy egész élethossz alatt is alig egynéhány válik intim baráttá – a lelkünk társává.” (A lélek rejtelmei: 117. Old. Moore, Thomas).
Általában nem szokásom, hogy újramagyarázzam a kiválasztott illusztrációt, de most mégis ezt kell tennem, mert megköveteli a mondanivalóm. Amikor elkezdődik egy barátság, akkor valamilyen vonzó, mágneses hatás ér két embert, s ennek következtében létrejön egy sírig tartó barátság. Vannak barátok, akik pontosan meghatározzák barátságuk elkezdődésének pillanatát, körülményeit és vannak barátságok, melyek csakugyan teljesen véletlenül jönnek létre. Gondoljunk azokra, akikkel fiatalon, pl. osztálytársak voltunk, akikkel találkoztunk egyik-másik összejövetelen, akikkel sorsközösségbe kerültünk, vagy éppen rokoni kapcsolatok révén megéreztük, hogy még barátok is lehetnénk valamelyik sógornővel, vagy sógorral. Aztán furcsa mód, nem lett belőle semmi, vagy éppen elnyomta a barátságos érzéseket a rokoni kapcsolat szilárdsága, vagy lazasága.
Most máris itt van az első szembenézés önmagunkkal, amikor felteszem a kérdést, hogy ma, ebben a pillanatban hány igazi barátunk van? Úgy érzem, hogy aki azt válaszolja a kérdésre, hogy „sok”, annak felül kell vizsgálnunk a válaszát. Az idézet utolsó megjegyzése arra vonatkozik ugyanis, hogy a sok ember közül, akikkel valamilyen módon kapcsolatba kerültünk életünk során, alig akad néhány, akivel intim barátságba kerültünk. Elgondolkodtató, lényeges megjegyzéssel állunk szemben, amikor őszintén megállapítjuk az igazi barát kilétét. Hány olyan ember van az életünkben, akiben teljességgel megbízunk, aki soha cserben nem hagyna? Végül pedig hány olyan barátunk van, akinek minden tartózkodás nélkül elmondjuk, amit gondolunk róla és kapcsolatairól, s aki úgy pihen keblünkön, mint gyermekünk? Sok, egymást követő kérdés vár megválaszolásra, melyeket nem tárom elő senki helyett. Sőt, nem befolyásolok senkit véleményében, de csak abban az esetben van értelme a válasznak, akkor lesz építő e mai beszéd is, amennyiben őszinték vagyunk magunkkal és nevezett barátainkkal szemben.
Én magamra, s az én legjobb barátomra hivatkozom, akit bármikor elétek merek állítani, s így ismételem a következőket. Ő olyan ember az életemben, akiről elmondhatom, hogy minden felvetett kérdésben pozitívan válaszolhatok. Azaz, egy esetben mégis időnként tartózkodóan nyilatkozom, hiszen ha kényesnek számít a téma, ha sikamlós a beszélgetési terület, akkor arra törekszem, hogy óvatosan fogalmazzak, hiszen nem szeretném megbántani, vagy elveszíteni őt. Ezzel pedig egy időben egy későbbi követelményt mulasztok, hiszen ha jó barátnak hiszem, tudom őt, akkor kötelességem, hogy tárgyilagosan, pontosan figyelmeztessem hibáira. Az előbbi hozzáállás pedig nem a leghelyesebb.
Most teljességgel, szívre tett kézzel elmondom, hogy részben máris cáfolom Mikeás próféta szavait. Határozottan kijelentem, hogy egyedüli barátomban tökéletesen megbízom. Soha, semmilyen jelét nem tapasztaltam annak, hogy ne remélhetnék segítségében. Azt is elmondom, hogy sokszor, talán még keményebben megmondtam ellentétes véleményemet, mint ahogyan azt kellett volna. Bár – amint megjegyeztem – arra is volt példa, hogy elhallgattam valamit abból, amit előzően szándékomban állt közölni vele.
Az igazi barátság tulajdonságairól kell ebben a beszédben is ejtenem néhány szót. Ismét magamból, valamint barátságomból indulok ki. Azért állítom, ismételem, ha úgy tetszik, – személyes tapasztalatom, hogy számomra egyedüli barátom „jobbnak” bizonyult az elmúlt, több, mint 31 évben, mint valamelyik testvérem. Először azért, mert 15 évig egymás közelében voltunk, azóta pedig lélekben éljük ezt a közelséget, másodsorban pedig az ő vállán sírtam el nehézségeim könnyeit, s így mire a távolság miatt találkoztam testvéreimmel, ők már csak a boldogságot látták az arcomon. S hogy még egyszer, újabb nyomatékkal is hangsúlyt adjak a Példabeszédek írójának elmondom, hogy valóban az én jó barátom tulajdonsága volt, hogy valahányszor szenvedtem valamiért, mindig segítőként állt mellettem. Az pedig nem érvényes kettőnk kapcsoltára, hogy a szenvedés hozott volna össze barátként minket.
Kapcsolatunk során, tehát egyetlen pillanatra sem vetődött fel, titkon sem a kérdés, hogy vajon olyan ember-e az én barátom, akiben nem bízhatok meg, akinek nem remélhetek szavában, aki nem nyugtatna meg, míg kesergem a vállán. Csodálkozik majd, amikor olvassa ezt a beszédet, s meglátja, hogy Pytiashoz hasonlítottam őt. Egy történet szerint Dámont, Pytias barátját Dionysius halára ítélte. Dámon azonban engedelmet kapott arra, hogy haza menjen és elbúcsúzzon. Addig azonban Pytias helyettesítette őt a börtönben annyira, hogy akár a halált is kész lett volna elszenvedni esetlegesen vissza nem térő barátjáért. Dámon visszament és ezen a jeleneten annyira megilletődött Dionysios, hogy nem csak kegyelmet adott Dámonnak, hanem kérte mind a kettőt, hogy vegyék be őt is barátságukba. Itt azt is megjegyzem, hogy igenis, volt példa arra, hogy időközönként vágytak emberek arra a barátságra, mely él a barátom és köztem, bár hála Istennek, nem kellett halálba mennünk egymásért.
Végül az utolsó gondolatsorban azt hangsúlyozom, hogy aki megtalálta igazi barátját, éli a barátságot, annak mindenképpen, s lehetőleg az utolsó pillanatig, tisztelnie kell barátságát, de főleg a barátját. Ennek a kérdésnek két megközelítését ajánlom szíves figyelmetekbe. Az első arra tényre mutat, amikor látszólag megbánt minket a legjobb barátunk. Erről úgy olvashatunk a Példabeszédek Könyvében, hogy elviselhetőek a barátságos ember által okozott sebek. (Péld 27,6.). Pontosan arra gondolok, hogy egy igazi barát, ha meg is sért valamivel, ez alapfokon nem állt szándékában. Lehetett ő is rossz passzban éppen akkor, de előfordulhat, hogy komolyan elgondolkodott megelőzően arról, hogy a legközelebbi találkozás alkalmával felhívja figyelmünket arra a hibára, amiben hamarosan meg kell változnunk. S mert egyikünknek sem esik jól az őszinte szó, sőt egyszerűen betörik a fejünk, ha „hozzánk vágnak” valamilyen kellemetlen megjegyzést, így könnyen jelét adjuk sértettségünknek.
A második tényező az előbbiből eredeztethető, amennyiben időben eszünkbe jut, hogy mi történik akkor, ha keményen visszavágunk, ha alaptalanul megsértjük barátunkat, s mint sértődöttek ráadásul megszakítjuk a kapcsolatot, s egyben kijelentjük, hogy soha, semmilyen körülményben nem kívánunk vele, s övéivel további barátságot fenntartani? Időben kell figyelmeztetnünk magunkat a barátság megszakításának következményeire. Erről beszél Ficino, Marsilio: „Püthagorasz arra int, semmilyen okból ne eresszünk el könnyen egy barátot. Hanem maradjunk a barát mellett mindvégig, amíg lehet, és amíg nem kényszerülünk rá, hogy akaratunk ellenére végleg elhagyjuk. Elszórni a pénzt súlyos dolog, de eldobni valakit, még ennél is sokkal súlyosabb. Nincs az emberi életben, amit ritkábban találnánk, nincs becsesebb, amit bírhatunk. Semmilyen veszteségtől nem hűlünk úgy ki és nem kerülünk nagyobb veszélybe, mint ha megválunk egy baráttól.”
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Gondolom, nem haragszik meg rám Isten azért, amit elmondtam a próféta cáfolataként. Meggyőződésem, hogy amennyiben „/…/ jól értjük Epikurosz, Ficino, Thomas More, Emily Dickinson és sok más író szavát, rá kell döbbennünk, hogy a barátság szükséglet. A barátság valami roppant fontosat ad a lélekteremtés folyamatához, ezért úgy éljük át a hiányát, mint egy fájó betegséget.” (Moore, Thomas: A lélek rejtelmei: 115. Old.) Éljen az igazi barátság, mindörökké! Ámen.
Pap Gy. László 