Bíró Imre 66 †
Néha helyesnek lát az ember egy utat, de végül mégis a halálba visz. Akkor is fájhat a szív, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége. A háborodott szívűt kielégíti útja is, de a jó embert csak az, amit tesz. Péld 14,12-14.
Kedves Gyászoló Testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet! Itt állunk néhai Bíró Imre ravatala mellett, aki hivatalosan az utolsó bihari unitárius. Lesz idő azon búslakodnunk és vigasztalódnunk, hogy az enyészeté lett az egykori gyülekezet, viszont ma vigasztalódnunk kell, hiszen néhai testvérünk váratlanul, ahogy mondani szoktuk, búcsú nélkül hagyott itt bennünket. /Úgy eltűntél most megperzselt nyaramból,/ /mint bomlott nyáj, mely százfelé barangol./ /Dalol a pásztor s törli könnyeit…/ (Garai Gábor) – sóhajtom a költővel, míg folyamban hömpölyögnek bennem az áradó gondolatok. Közben észreveszem, hogy szinte lehetetlenség összefoglalnom egy gyászbeszédbe ezt az életet, melyet többen ismertünk, mint ahányan itt vagyunk a temetésen, és többé-kevésbé azonosan jellemeznénk Bíró Imrét. Szavai hangosan, ércesen csengnek a fülemben, melyek mindnyájunkban sokáig visszhangzanak majd. Mára néhányat választottam, melyeket belehelyezek szentleckénk hangulatába.
A Példabeszédek írója több gondolatot, megannyi érzést tömörített a felolvasott alapgondolatba. Először arról beszél, hogy van egy ember, aki helyesnek látja az általa megválasztott utat. Időközben többször is lehetőség nyílt arra, hogy szembetalálja magát éppen olyan észérvekkel, mint amilyenekkel védelmezte választott útját, de ennek ellenére is kitartott eredeti felfogása, meggyőződése mellett. Az a szomorú, hogy adott esetben – és éppen a szentleckénkben is – ez a választott út a halálba visz. Érdekes módon semmi nem fordítja vissza ezt az embert, hiszen meggyőződése, hogy előbb-utóbb mindenkit utolér a végzete.
A második gondolat – bármennyire is kísért a részrehajlás – megveti az álszenteskedést, képmutatást, de hangsúlyozza, hogy egy végzetesnek tűnő bajt, betegséget is lehet, sőt emelt fővel kell viselnünk, már csak azért is, mert korábban Istentől sok jót elvettünk, így hát a nehézségeket is személyesen kell elhordoznunk. Az is hozzátartozik az őszinteséghez, hogy fölöslegesen ne adjunk teret irigyeinknek arra, hogy örvendjenek bajunk láttán. Mindkét eset szomorúságba torkollhat, amennyiben úgy alakítja Isten az életünket, hiszen a szívfájdalom előbb-utóbb eléri a végső állomást, az irigykedés pedig ugyanúgy szomorúságra változik, mint amit a gyász ma okoz nekünk.
A harmadik gondolatban máris csúcsosodik mindaz, amiért ezt a szentleckét választottam, és ezzel összegezem gyászbeszédemben néhai testvérünk, Bíró Imre életútját. A háborodott szívűt kielégíti útja is, de a jó embert csak az, amit tesz. Vagyis, akik elégedettek választott útjukkal, valamint mindazzal, amit ezen megvalósítottak, azok akkor is helyesnek tartják múltbeli döntésüket, amennyiben elhatározásuk zsákutcába vezetett. Igen ám, de a jó embert meggyőződése tartja ezen az úton, és ha kell, akkor a közért is dolgozik, hogy folytatást találjon a zsákutcának. Eljárja, elrendezi, megoldja, hogy ne kelljen több embernek visszatolatnia, visszafordulnia a választott irányból.
Néha helyesnek lát az ember egy utat, de végül mégis a halálba visz. Folyamatosan magam előtt látom az egyenes megjelenésű, beszédű, érces hangú barátomat, aki tisztelettel, szeretettel meghallgatta szószéki beszédeimet, de ha a magánéletben adtam ilyen irányú tanácsot, akkor Jób szavaival kérdezett: „Meddig búsítjátok még a lelkemet, és kínoztok engem beszéddel?” (Jób 19,2.) Félreértés ne essen! Nem Isten szava ellen tiltakozott, hanem a betegségről szóló fejtegetések és „okoskodások” zavarták. Egyszerű érrendszeri szűkületért nem kell nyomban kétségbe esni! A szív, a szívem jól szolgált a kezdetektől fogva, és még sok mindent kibír – mondta többször is. Én választottam magamnak ezt az utat és nem az út engem. „Nehogy már a csík húzza a repülőt” – figyelmeztetett.
Más találkozás alkalmával ismét előkerült a korábbi téma, hogy miként lehetne hosszabbá tenni ezt az utat. Nehémiás próféta egyik történetét meséltem, amikor ezt kérdezte tőle a király: „Miért szomorú a tekinteted? Beteg vagy talán? Nem, biztosan csak a szíved fáj.” (Neh 2,2) Ez a fájdalom viszont nem betegség. Ez olyan panasz, amit az ember sokszor önmagának orvosol, amivel nem fekszik be a korházba. A Zsoltáríró ezt így fogalmazta meg: „De miért vagy szomorú, lelkem, és miért háborogsz? Remélj Istenben és majd újra dicsőítem, mint arcom felderítőjét és Istenemet!” (42 Zsolt 12). Nem gondolkodott sokat, öltözött, és imádkozni ment, ahol sokszor elmondta: „Az vigasztal a szomorúságban, hogy szavad életet önt belém.” (Zsolt 119,50). Ezt a gondolatot egy versszakkal zárom. „/Valaki mintha rám borulna/ /Kétségb`esésem kínos éjjelén/ /S ezer könyörgő könny ragyogna/ /Bús orcáján, síró szemén…/ /Valaki mintha mellém állna,/ /Szép szelíden megfogná a karom:/ /Nem tudom szétzúzni a szívemet./ /Hiába akarom!”/ (Pósa Lajos).
Akkor is fájhat a szív, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége – halljuk a szentleckénkben. És most nem térek ki arra az igazságra, melyről korábban beszélt az író, ahol hangsúlyozza, hogy „Jobb a szomorúság, mint a nevetés, ha komoly az arc, rendben a szív.” (Préd 7,3). Vagyis Bíró Imre szerint: Legyen, ami van, csak a szív legyen a helyén, vagyis legyen rendben az ember lelki világa! „Ne várd, hogy a külvilági események tegyenek boldoggá. Ha süt a nap, jó, ha eső zuhog, rossz; ha virágzik, jó, ha hervad, rossz; ha szeret, jó, ha nem szeret, nagyon rossz; ha nyerek, jó, ha vesztek, kétségbeejtően rossz – így élünk. És sajnos ritkán süt a nap, a virág hamar hervad, ritkán nyerek, és az, hogy szeressenek, a legnagyobb hiánycikk manapság.” (Müller Péter). És akkor mit mondunk mi? Ki fog minket ilyen magához szorító szeretettel megölelni azokban a pillanatokban, amikor erre vágyunk? Sóvárogva áll majd az özvegy a kert közepén és várja, hogy nevén szólítsa: Piroska?!, a fiúk, hogy kapjanak egy tisztességes, férfias „vállveregetést”, és mi a barátok, akik sokszor levegőt sem kaptunk, míg ki nem szabadultunk szeretetteljes öleléséből…? Nem szomorkodunk, és nem kesergünk, hiszen Bíró Imre azt szeretné, hogy senki se sírjon az ő temetésén. Mi pedig ismételjük az evangélium szavait: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.” (Mt 5,4).
Végül pedig ismételem a szentlecke harmadik gondolatindító mondatát: A háborodott szívűt kielégíti útja is, de a jó embert csak az, amit tesz. A költővel folytatom a gondolatot: „/Idegen jószág hüvelye csak éltünk:/ /Egymás tornyában szegletkő vagyunk./ /Szórvány kincsünket – máséból fecsérlünk,/ /Másnak világlunk, fölgyújtván magunk./ (Berde Mária). Itt most visszatérek a korábbi gondolathoz, hiszen túl családja gondviselésén, esztendőkön át szívén-lelkén viselte unitárius vallási közössége részgondjait is. Sőt egyre fogyatkozó gyülekezetében büszkén vállalta unitárius vallását, melyben született és melyet gyakorolt az utolsó pillanatig. Valamikor talán hivatkoznak e beszéd valamelyik mondatára, amikor Bihar községben elsiratták az utolsó unitáriust, az utolsó mohikánt, Bíró Imrét, akinek fejénél megállt volt papja és prédikált, hogy „/Valami kínzó bánat ül rajtam,/ /Mintha egész föld ülne szívemen -/ /S szinte tudatlan suttogja ajkam:/ /Elment – s nem látom tán sohasem./” (Gyóni Géza).
Rengeteg megválaszolatlan kérdés fogalmazódik meg e három nap alatt, s még ezután. Döbbenettel hallanak erről majd azok is, akik távolban vannak. Sokan összecsapják fájdalmukban kezüket, amikor értesülnek arról, hogy nincs többé Bíró Imre, aki hangosan beköszönt az utcáról és szívből érdekelte, hogy miként szolgál a család egészsége? A családtagok is sokáig kérdezgetik majd, hogy mi történt volna, ha… A sok kérdés és kijelentés közt szomorkodtok majd itthon és sírját felkeresve, magánbeszélgetések során bárhol szóltok róla. Egyet viszont ne feledjetek! Meggyőződésem, hogy szokásos módon elbúcsúzott, amikor elment tőletek. „Elbúcsúzott a háztól és azoktól, akiket szeretett, nem nézett vissza (…). Minek azt látni, mint lesz egyre kisebb, egyre távolibb minden és mindenki?” (Szabó Magda).
Itt az ideje, hogy mi is elbúcsúzzunk tőle:
Áldott legyen az Isten, hogy adta Bíró Imrét nekünk. Boldog éveket szerzett mindnyájunknak, akik ismertük, és szerettük őt. „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és a minden vigasztalás Istene! Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk. Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is.” (2Kor 1,3-5). Ámen. x
Pap Gy. László 