2015.10.25 – Október 23

Jézus, a pásztor

„Én vagyok a jó pásztor.”

               Jn 10, 11. 15.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! „A tömeg nem élhet vezetők nélkül, mert különben állati sorba süllyed. A pásztor, aki elhagyja nyáját, rosszabb, mint az, aki rosszul vezeti, mert a magára maradt nyáj szerteszéled; amelynek pedig pásztora van, akár jó, akár rossz, mégiscsak együtt marad.” – írta Liviu Rebreanu. Ma megvilágítom Jézus a pásztor alakját, és egyben megrajzolom a Jézustól sok mindenben különböző pásztorok alakját is. Megjelennek pásztorok, azok viszonyulása, viszont ezek, akikről én beszélek, illetve Jézus, a jó pásztor, mindannyian a lelkek pásztoraiként elevenednek meg lelki szemeink előtt.

Mindenek előtt egy kérdés, hogy ki is számít „pásztornak”!? Sokat gondolkodtam azon, hogy megfordítsam-e a fontossági sorrendet, de akár így, akár úgy cselekszem is, mindenképpen hangsúlyos marad a felsorolandó. Némi tépelődés után maradtam az eredeti elgondolásom mellett, minek köszönhetően első helyre sorolom a legfontosabb pásztort, Istent.

Úgy találom, hogy a mi mindenkori és legfőbb pásztorunk a gondviselő Isten. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm (23. Zsolt 1.) – mondja a zsoltáríró. És teljes mértékben igaza van. Az olyan ember, aki bízik embertársa „gondoskodásában”, akármelyik pillanatban meglepetésszerű csalódás érheti, viszont, aki Isten kezébe helyezi életét, abban nincs váratlan és eszélyes fordulat, melyben ne érezné magán Isten gondviselő szeretetének kisugárzását.

„Az Úr az én pásztorom, jó pásztor Ő. Nyájával arra jár, amerre várva vár, a forrás hűs vize, s a zöld mező.” Idéztem az egyik vallásos éneket. Hangsúlyozzuk, hogy mi nem vagyunk birkák, de vágyódunk a hűs forrás után és vágyik szemünk és szívünk a biztonságra. Lelkünk így kiapadhatatlan forrásra lel Istennél, szívünk pedig szeretetteljes nyugtot talál. És nincs ennél fontosabb, sem az emberi szív, sem az emberi lélek számára.

A második, fontos pásztor, Jézus. Jézus, a lelkek pásztora (1 Pt 2,25.), ahogy Péter apostol nevezi Őt. Kell-e szebb megfogalmazása a prófétának, mint, aki vigyáz a lelkünkre? Megelőzően ugyanis olyanok voltunk – amíg nem ismertük Jézust -, mint a tévelygő juhok. Most azonban, ahogy megismertük Őt, nemcsak lelkünk pásztorához, hanem felülvigyázójához is elmehetünk. Jézus rámutatott életünk nagy lehetőségére: Beléphetünk Isten országába, ahol megtaláljuk lelkünk várva-várt nyugalmát. Mindaddig pedig, nyugalommal követhetjük a szeretet törvényét, hiszen Jézus tanításai elég erősek ahhoz, hogy vigyázzanak lelkünkre.

Gyakran találkozunk a Bibliában azzal a felfogással, hogy pásztoroknak számítanak elöljáróink (Ézs 44,28.). Az nem baj, ha adott fejedelemről így vélekedik a zsidóság. Az sem baj, ha őseink úgy bíztak egy fejedelemben, mint egy pásztorban. Sőt, az sem minősíthető rossznak, ha nekünk hasonló a véleményünk egyházi, politikai, társadalmi elöljáróinkról. A fontos mindenben, hogy hitünkbe ne férkőzzön semmi kétség. Más szóval azok, akikben megbízunk, ne okozzanak csalódást egyikünknek sem.

Végül pedig pásztoroknak nevezhetjük az apostolokat is (Jer 23,4.). Végeredményben ők voltak, akik egy akolba gyűjtötték az embereket, akik aztán egy jelvény alatt elindultak a kereszténység útján, akik megteremték a kereszténység hagyományát. Nem csoda, hogy a keresztény egyház rögtön szentté nyilvánította őket.

Őszinte és hű maradok önmagamhoz, s így el kell mondanom, hogy a fenti felsorolásban igazán Isten az, aki a „leg” szócskát megérdemli, s így ez az első helyre teszi Őt. A következő három viszont egyforma rangsorolást érdemel.

Nem így van a lelki tanító, akit szintén a pásztorok közé sorolhatok. Jeremiás próféta említi Isten egyik megfontolt és megalapozott ígéretét, hogy ad nekünk szívünk szerint való pásztorokat, akik tudománnyal és értelemmel „legeltetik” majd a népet (Jer 3,15.).

Kedves Testvéreim! Kisebb, nagyobb szerénységgel e pásztorok közé soroljuk, mi papok magunkat. Olyan lelki tanítóknak vagyunk, akik tudománnyal és értelemmel igyekszünk bevezetni Isten dolgaiba, és megtartani mindenkit azon az ösvényen, mely Isten akarata szerint való, s hitünk alapján egy szebb, jobb állapotba, Isten országába vezet. Persze, bevallom, hogy amiként nincs két, egyforma ember, úgy sem ismeretben, sem tudományban, sem értelemben nem áldott meg egyformán két embert a gondviselő Isten. Ezért történik, hogy közülünk némelyek ékesen szólnak Isten dolgairól, mások értelmesen, némelyek pedig úgy, hogy beszédükben a szeretet mindig érinti a megvalósíthatóság határait.

Nem tagadom azt sem, hogy a lelki tanítónak, akár a jó pásztornak, mindig a nyája mellett van a helye (Lk 2,8.). Nagyon szépen fogalmaz Lukács evangélista, amikor a pásztorok vigyázását ecseteli: „vigyáztak éjszakán az ő nyájuk mellett”. Ebben az értelemben a vigyázás egyben megőrzést is jelent.

A 2. Világháború alkalmával, Dél-Erdélyben még kegyetlenebb viszonyok uralkodtak sok esetben, mint máshol. Míg Erdély számos unitárius gyülekezetéből elmenekültek a lelki tanítók, a papok, addig Bíró István, bágyoni lelkész híveivel maradt. Sőt az erdőre menekülő asszonyok és gyermekek mellett maradt. Végezte továbbra is lelkészi feladatait, temetett, illetve más szükséges papi teendőket látott el. Akkor és később is csak így válaszolt a feltett kérdésre, hogy miért nem menekült: Azért, mert tudta, hogy neki hívei között van a helye.

Bíró István, egykori lelkész szavaiban burkoltan megtaláltam János evangélista meglátását. A pap, a jó pásztor soha nem hagyja el nyáját, mint a béres (Jn 10,12.). A béres, amikor meglátja, hogy jön a farkas, elszalad és bőrét menti. Elszalad, mert nem az övéi a juhok. Az igazi lelki tanító, a jó pap, a jó pásztor, soha nem hagyja el híveit, mert tőlük nemcsak egyfajta bért, hanem teljes megélhetést remél és talán kap is.

Bocsássanak meg az esetleges, keményebb fogalmazásért, de én úgy találom, hogy a pásztor nem „nyúzza le juhai bőrét”. A pásztor csak megélhetését várja el nyájától. Aki ellenkezőleg cselekszik, az csak bérese a nyájnak.

Amennyiben még jobban elmélyülünk az előbbi mondat mondanivalójában, elmondhatom, hogy egy gyülekezet esetében akkor válik igazi, lelki tanítóvá, pásztorrá egy pap, ha a hívek nem úgy kezelik őt, mint egy bérest, hanem, mint egy pásztort, aki nyájának élén áll, vigyáz éjjel és nappal, s bármi is történjen, soha el nem szalad a felelősség elől. Amennyiben pedig béresként kezeli őt a gyülekezet, akkor csak annyit várhat el tőle, mint egy bérestől.

Végül pedig lássuk Jézus, a jó pásztor alakját! Azt halljuk róla, hogy ismeri juhait (Jn 10,27.). Nemcsak tanítványainak kiválasztása tanúskodik emberismerete mellett, hanem ez tapasztalható megnyilvánulásaiban. Akár a mindennapi embereket tanította, akár a farizeusokkal és írástudókkal vitázott látszik, hogy előre tudta: ki tartozik Isten eljövendő országába, és ki az, aki képtelen Isten és embertársának szeretetére.

Tanítói módszerében látjuk, hogy minden igyekezetével azon volt, hogy megnyerjen és megtartson embereket Isten ügyének. Nem hiába mondta az egy juhát megkereső ember példázatát, és az ahhoz hasonlókat a megtartásról. Arra törekedett, hogy megkeresse, ami elveszett (Lk 19,10.).

Végül, de nem utolsó sorban azért jó pásztor Jézus, mert olyan áldozatot hozott Isten ügyéért, mely miatt mindig felnéz rá a különböző korok embere.

A fentiekben igyekeztem megrajzolni a jó pásztor alakját. Adja Isten, hogy a mi kis- és nagy közösségeinkben megálljunk hivatásunkban, s teljes odaadással, jó és tiszta lelkiismerettel töltsük be a mindenkori jó pásztor áldásos tisztét.

Márai Sándor gondolatával zárom beszédemet: „Hűs hajadon árnyát húzza az alkony”,/ /emlékeinket lassan összehajtom,/ /mint pásztor nyáját./ /Köszönöm a földet,/ /a létet, téged, s hogy vagyok./” Ámen.