Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? Leválasszam tehát Krisztus tagját, és a feslett nő tagjává tegyem? Isten mentsen! Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesznek. Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek vele. 1Kor 6,15-17.
Szeretett Testvéreim, Atyámfiai!
Tény és való, hogy nem szívesen szakítom meg adventre szabott gondolataimat, de a körülmények, eljövendő életünk messzemenően megköveteli tőlünk, hogy felelősen viszonyuljunk azokhoz a kihívásokhoz, melyek saját egyházi életünk jövőjét fenyegetik, vagy éppen a biztonságosabb gyülekezeti életet feltételezik. Arra gondoltam, hogy egy rövid áhítat alkalmával—gyűlésünket megelőzően—szaladjunk végig az egyesülés vallásos változatán.
1). Jézus tagjai vagyunk. Ezt mondja Pál apostol, de sokkal merészebb példával ecseteli, amikor kijelenti, hogy azt szeretnénk, ha mától kezdve egyszerre emlegetnének a rossz hírű nőkkel, vagy kicsapongó asszonyokkal? Ez viszont csak az első lépés abban a folyamatban, melyet hadd ne is tegyek szóvá itt, amikor sort kerítünk egy ilyen személlyel a társas életre. Tovább gondolkodik és beszél Pál apostol, majd kimondja, hiszen az Írásban olvassuk, hogy az egyesüléssel két tag válik eggyé . Aki viszont Jézussal egyesül, azaz ismét tagjává válik, az egy lélekké válik vele.
2). A fenti tanítás alkalmazása. Nem kívánok belebonyolódni a paráznaság, vagy parázna életmód labirintusába, hiszen nincs is megfelelő tapasztalatom hozzá, nem is olvastam eligazító tanulmányokat, de nem is áll szándékomban, hogy ezen a területen műveljem magam. Azt viszont el kell mondanom—éppen az egyesülés gondolatának során, hogy nem szokványos módon nyitja fel Pál apostol a korinthusiak figyelmét, de számunkra sem érzékelteti enyhébb formában az egyesülés vezérgondolatát. Előttünk áll, tehát Jézus, akivel egy testté váltunk abban a pillanatban, ahogy elfogadtuk tanítását és követésére szántuk magunkat. Feslett nővé, paráznává vedlünk abban az esetben, ha úgy döntünk, hogy többé nem vállaljuk vele a közösséget, s kiszállunk, hogy „más ízeket” is megkóstoljunk. Ez nem szabad akarat kérdése, hanem a jó elhagyása, felcserélése egy olyan magaviselettel, melyről mindenkinek egyforma véleménye van, még annak is, aki iparként űzi a könnyű-vérűséget.
Vallási területre érkezve a következőket állítom. Tételezzük fel, hogy Krisztus testén, vagyis az Erdélyi Unitárius Egyház testén születtünk, nevelkedtünk, azt tartottuk és tartjuk örökérvényű szülőnknek. Igen ám, de abban a pillanatban, hogy szakítottunk vele, azaz leváltunk testéről és elköltöztünk a világ valamelyik sarkába, vagy éppen Debrecenbe, azt mondják rólunk, hogy paráznákká lettünk, felcseréltük azt a testet, mely megtermett, oltalmazott. Kevesen vagyunk ugyanis, akik sem lélekben, sem testben nem szakadtak el az őstesttől. De természetesen közöttünk is vannak, akik nagyon messzire láttak napvilágot a bennünket megtermő anyatesttől, s így nemcsak, hogy nem szakadtak le róla, de abban a pillanatban szellemi kapcsolatot teremtettek vele, amikor úgy döntöttek, hogy Jézuskövetővé válnak, vagyis annak az egyháznak tanítását vállalják, mely az anyaegyház testén látott napvilágot. Így hát ők nem voltak soha paráznák, és nincs szükségük a valóságos testi egység újrakötésére, mert a valóságban nem is szakadtak el soha.
Mielőtt jobban elbonyolítanám az ügyet, befejezem mondanivalómat. Nem azelőtt, hogy még egy személyemhez kötődő példát hívok segítségül. A romániai változásokat megelőzően Ausztriába menekült az egyik komám, akinek hosszú évekre volt szüksége ahhoz, hogy újraegyesítse népes családját. Levált a család testéről, mert úgy látta jónak, hiszen gyermekeinek sokkal boldogabb jövendőt akart teremteni, mint amit kilátásba helyezett az erdélyi lehetőség. Lélekben viszont soha nem volt leszakadva családja testéről, sőt maga jelentette a teremtő testet még akkor is, ha a valóságban sokat volt távol azoktól, akiket szeretett. Egyszer azonban sikerült újra egy otthonban tudnia családját.
Mi is itt állunk ebben a sokszínű kavalkádban, s kérdések merülnek fel, melyeket talán jobb is, ha meg sem fogalmazunk. Csak ártunk azzal, ha megállapítjuk, hogy ki volt közöttünk a könnyű vérű, ki volt a tagadó, vagy ki az, aki soha többé vissza nem kívánkozik a szülő testére. A rengeteg kötelesség mellett arról se feledkezzünk el, hogy bár jól mehet sorunk ott, ahol vagyunk, viszonylag rendben lehet a lelkünk is, hiszen sok mindent leküzdöttünk az évek során, s már sikerült rendbe pakolnunk a fájdalmat is, viszont az egyesülés akarata nem csak bennünk, néhányunkban él, hanem az életet adó, a hitet oltalmazó, bennünket kitartásra buzdító egyházban. Éppen ezért okosan és sok szeretettel fontoljuk meg minden egyes mondatunkat, végső döntésünket, mielőtt igent, vagy nemet mondanánk az egyesülésre! Nem állunk ugyanis messze, hiszen nekünk egy Istenünk van, és egy urunk, akivel felvállaltuk a közösséget, hiszen elveit, tanításait követjük. Ez előtt, tehát nincs is már akadály. Amelyek még nehézségként elősorolhatók, azok részben megoldhatók, részben pedig türelmi játék részévé válnak.
Segítsen Isten jó szándékunkban! Ámen
Debrecen, 2009-12-13
Pap Gy. László 