Vallásszabadság napja – 2019

A lelkiismeret

– Vallásszabadság napja – 2019

 

Tarts ki a hitben, és őrizd meg tisztán a lelkiismeretedet. Ezt néhányan elvesztették, s ezért a hitben hajótörést szenvedtek. 1Tim 1,19

 

Atyámfiai, kedves Testvéreim!

Szeretettel köszöntelek esztendőnk második vasárnapján, amikor arra törekszem, hogy rendet rakjak torlódó gondolataim közt. Arra húz a szívem, hogy évnyitó gondolatokkal álljak elétek, másrészt viszont kötelez az időpont, hiszen ma van a Vallásszabadság napja, melyről az elmúlt évben hozott határozatot a Magyar Parlament is. Így hát rövidre fogom előbbi vágyamat, aminek köszönhetően Isten áldásaiban gazdag boldog újévet kívánok mindnyájatoknak és szeretteiteknek, viszont a mai ünnepen inkább a lelkiismerettel foglalkozom, melynek kiragadott tevékenységeivel állítok mementót. Azért csak ezzel, mert időhiány miatt nem sikerülne megfelelően kibontanom a rendelkezésre álló gondolatokat, hogy kedvezően szóljak a témában vázoltakról.

Mi unitáriusok régóta vágytunk arra, hogy elismerje végre a világ azt a nagyszerű döntést, melynek köszönhetően most már hál’ Istennek nyugodtan dicsekedhetünk, hogy a világon először Erdélyben, unitárius kezdeményezésre mondták ki országgyűlési határozatban, hogy mindenki azt a vallást gyakorolja, mely felfogásával megegyezik, mert a hit Isten ajándéka. Érdekes – olvastam valahol, hogy erről Deák Ferenc (1803-1876) honatyánk is értekezett, amikor így nyilatkozott: „A szabad egyház eszméje s a vallások egyenjogúsága azt kívánja, hogy a hon minden polgára, bármely hitfelekezethez tartozzék is, szabadon élhessen saját vallásának tanításai szerint, ha azok az állam céljával nem ellenkeznek és mások hasonló jogait nem sértik.”.

És most nézzük azokat a jellegzetes vonatkozásokat, melyek a lelkiismeret pontos megismerésére utalnak! Figyeljük csak meg, hogy miként nyilatkozik Pál apostol és milyen más bizonyítékot hoz fel annak érdekében, hogy kellő nyomatékot adjon meggyőződésének: Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom. Tanúskodik mellettem lelkiismeretem a Szentlélekben. (Róm 9,1). Nemcsak tanúnak hívja saját lelkiismeretét, hanem még arra is hivatkozik, hogy egyenesen a Szentlélekben található az. Nem fölöslegesen, hiszen mi is régóta hisszük és valljuk, hogy a lelkünk az, amivel parányit hasonlítunk Istenre és nagyon kell vigyáznunk rá, hiszen bármelyik pillanatban felszólíthat Isten, hogy vissza kell szolgáltatnunk neki a lelkünket, s akkor patyolat tisztának kell lennie ahhoz, hogy Isten minden tisztítás nélkül ismét birtokba vehesse, hiszen lelkünk mindig az ő tulajdona. Milyen találóan mondja itt az apostol – s egyben felhívja Timóteus figyelmét arra, hogy tartson ki a hitben és őrizze meg tisztán a lelkiismeretét. Majd azzal folytatja, hogy némelyek ugyanis elveszítették és ezért hajótörést szenvedtek a hitben. Azt is mondhatjuk, hogy bűn nehézzé váltak a hajó számára, amelyre felültek, hogy átszállítsa őket egyik helyről a másikra.

A következő gondolatsorban arra keresek választ, hogy esetenként hiányos, vagy „erőtlen” lelkiismeretről beszélhetünk azokban az összefüggésekben, eseményekben és történésekben, ahol kiderül ugyan, hogy az emberek hite minden körülményben magánügy addig, míg nem veszélyezteti mások szabadságát (Arthur Charles Clarke), viszont annyira gyengének bizonyul a lelkiismeretük, hogy eszükbe sem jut erre gondolniuk, amikor megbántják embertársaikat. Elnézést kérek előre is a hasonlatért azoktól az embertársaimtól, akik az előbbiek szerint éreznek, gondolkodnak és beszélnek. Pál apostol mondja azt is, hogy nincs mindenkiben tudás. Némelyek ugyanis a bálványokhoz vannak szokva, s még most is úgy fogyasztják a húst, mint áldozati eledelt, és mivel lelkiismeretük téves, beszennyeződik. (1Kor 8,7). Az a kérdésem, hogy lehetséges-e a 21. században továbbra is úgy beszélnie valakinek a hitéről, hogy közben nem figyel lelkiismerete beszennyeződésére? Más szóval gyakorolható-e úgy egy hit, hogy közben folyamatosan szidalmazza a hitét másként gyakorló embertársait? Lehet ugyan – mondjuk, csak nem válik senkinek hasznára ez, vagyis minden bántást feljegyez Isten, amiért felnőttként mindenkinek vállalnia kell a felelősséget. Az viszont újabb kérdés, hogy földi életében mikor fog lelkiismeretére hivatkozni az ilyen ember, vagy egyszerűen sor kerül-e erre életében?

A lelkiismeret meghatározása során Pál apostolnak van egy újabb véleménye, melyet ebben az esetben is szorosan összeköt a hittel, amikor így nyilatkozik: A Lélek világosan állítja, hogy a végső időkben némelyek elpártolnak a hittől, megtévesztő szellemekre és sátáni tanításra hallgatnak. Ezek képmutató hazudozók, akiknek meg van a lelkiismeretük bélyegezve. (1Tim 4,1-2). Figyeljétek csak meg, kedves Testvéreim, hogy Pál apostol nem óvatoskodott a jelzők használatát illetően. Képmutató hazudozóknak tartja azokat, akik elpártolnak a hittől más ferde tanokra hallgatva, miközben megbélyegzik a lelkiismeretüket. Mintegy arra utal minden bizonnyal az apostol, mint, amikor Káin homlokára pecsét került. Azaz mégsem, hiszen míg Káint védelmezte, addig a pecsétes lelkű gyermekeit nem hiszem, hogy oltalmában tartaná a gondviselő és személyválogatást nem alkalmazó Isten.

Az a nagy és végső kérdés tehát, hogy miként őrizhetjük meg tisztán lelkiismeretünket? Azt mondja többek közt Anne Frank, hogy a „gyermek, akármilyen kicsi, már egy kicsit személyiség, aki saját lelkiismerettel rendelkezik. Ha úgy kezeljük a gyermeket, hogy észrevegye, saját lelkiismerete bünteti a legjobban, ezzel neveljük a legjobban.” Vagyis máris látjuk, hogy miként állunk a lelkiismeret tisztán tartásának lehetőségével. Ott kell kezdenünk, ahol elindul az alap-nevelés, a gyermeknél. Ha időben és megfelelő hangsúllyal kialakítjuk, formáljuk a zsenge gyermeki lelket, akkor kisebb kilengésekkel ugyan, de átlépnek a serdülő kor nehézkes időszakán és felelős felnőttként, de tiszta lélekkel állnak majd az új kihívások elé. Ez pedig csakis egy módon lehetséges, ha úgy cselekszünk, mint az apostol: Magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindig tiszta legyen Isten és az emberek előtt (ApCsel 24,16). Vagy talán, mint a költő: „/Óh Isten! áldd meg foglalatosságom,/ /Melyben szent tetszésed által nem hágom;/ /Vezéreld hozzád vágyó lelkemet,/ /Hogy tőled várjam nyereségemet;/ /Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak,/ /Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak,/ /Melyért szent orcádnak ítélete/ /Előtt nem bánt lelkem esmérete./” (Fazekas Mihály).

Végül a hátra maradt időt szenteljük annak a gondolatnak, ami végeredményben mindennél fontosabb, hogy a mi hitünknek és lelkiismeretünknek akkor van igazán hatása és értelme, ha az a szeretetben fogan, vagyis minden gondolatunk, tettünk a szeretetben megy végbe. Ezt én nem tudom olyan szépen megfogalmazni, mint az apostol, ezért őt idézem: A tanításnak a célja a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és őszinte hitből fakadó szeretet. (1Tim 1,5). Vagyis ez azt jelenti, hogy sok mindenre szükségünk van egy emberöltő folyamán, hogy sikeresen megőrizzük a tiszta lelkiismeretünket. Fontos, hogy gyermekkorunkban megtanuljuk valakinek az ölében azokat az imádságokat, melyek a nehézségekben is meggyőznek arról, hogy nem vagyunk egyedül, mellettünk van Isten bármi is történjen velünk. Jó, ha ez a reménység vezet ifjú korunk labirintusaiban is, néhol feldobva a magasba, máskor pedig alávetve a mélységek bugyraiba. A legnagyobb gond viszont éppen életünk teljében, a szaladásunk tetőfokán adódik, amikor néha azt képzeljük magunkról, hogy semmi rossz nem történhet velünk. Ez nem annyira az elbizakodottságot jelzi gondolkodásunkban, hanem inkább a feledékenységet, ami más, mint amikor öreg napjaiban rátör emberekre a rövid távú memória-kiesés. Akik viszont túléltük a nehézségeket és itt vagyunk, elmondhatjuk ismételten, hogy mindez Istennek hála azért van, mert megtartott a hitünk. Azért vagyunk itt, mert tiszta maradt a lelkiismeretünk, s ha néha hajótöröttként is vergődtünk a part felé, Isten megfogta a kezünket, kivonszolt és új lehetőséget ajándékozott számunkra. Ne feledjük, amíg reménykedünk a holnapban, vagyis Isten újabb áldásában, arra is törekednünk kell, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretünk.

Beszédem záró mondata előtt hallgassátok meg Széchenyi István egyik találó gondolatát, aki a következőképpen nyilatkozott: „Lelkemet a mindenható Istennek ajánlom, kit mindig, mint a legfőbb jót forrón imádtam, habár tőle emberi gyarlóságomnál fogva sokszor el is távoztam, amit keserűen sirattam éltemen keresztül, s most is szív szaggatva bánok.”

A gondviselő Isten éltesse sokáig egyházunkat, hogy hirdessük továbbra is sok Vallásszabadság napján az ő dicsőségét, miközben szüntelen figyelünk a szabad szárnyalásra vágyó lelkiismeretünkre. Ámen.

Debrecen, 2019.01.13