– általános beszéd –
„Jobban ragyog az életed, mint a déli nap, és a sötétség is reggelre változik.” Jób 11,17.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Nemrég tettem ígéretet arra vonatkozóan, hogy egy különálló beszédben értekezem a sötétségről. Lám, itt van máris az ideje annak, hogy beváltsam szavam. Látszólag kellemetlen témának bizonyul a sötétség, mint amilyen az valójában, de előrebocsátom, hogy bár itt-ott lesz benne szomorkás hangvétel, arra törekszem a beszéd egész terjedelme alatt, hogy világosságra hozzam mindazt, ami oda kívánkozik, s aminek ott is van a helye. Éppen ennek érdekében választottam egy olyan szentleckét, melyről határozottan elmondhatom, hogy pozitív kicsengése van már első olvasatra is. S bár tudjuk, hogy mennyire megkeseredett a lelke-teste a szenvedő Jóbnak, ez a bibliai vers mégis másról árulkodik. Amennyiben a fentiekhez még hozzáadom, hogy beszédem elejére egy Szilágyi Domokos idézetet választottam, melynek csakugyan szomorkás hangvétele van, akkor máris megjegyezheti valaki, hogy ellentétbe állítottam a szentleckét mindazzal, amit a költő említ néhány sorában. Pedig nem erről van szó! Sőt inkább azért hoztam ezt az idézetet, hogy általa is hangsúlyt adjak annak a véleményemnek, hogy minden szomorúságunk, gyászunk, bánatunk ellenére is van fénye életünknek, sőt a déli napfényre hasonlít, s ha mégis borús fellegek árnyékolnák be életünk egét, akkor lehet, kell legyen reményünk arra, hogy ismét ránk virrad egy újabb reggel. Lássuk az idézetet! /Hát ez vagy/ /itt vagy/ /fényévekre mindattól amit valaha úgy hívtál: élet/ /délceg egyenruhában sétál körülötted a kibérelt halál/ /szokd meg hát/ /szokd meg/ /mint megszoktad régen a kifényesedett fenekű nadrágot/ /fakó nyakkendőt kajlácska kalapot/ /evés közben olvasott újságot/ /ujjadon a karikagyűrűt/ /feleséged apró zsörtölődéseit/ /azt hogy kirúgtak állásodból/ /s térdig lejártad a lábad a mindennapiért/ /szokd meg mint nappal a fényt éjszaka a sötétséget/ /a zajt a csöndet az alvást ébrenlétet/ /pulzusod lüktetését/ /a hideg vacsorát/ /s a legborzasztóbb az hogy megszokod/ (Szilágyi Domokos: Halál árnyéka)
Tudom, s éppen ezért nem ámítok senkit azzal, hogy mindannyiunk élete verőfényes nappal, vagy sziporkázó napfényben úszó reggeli hajnalhasadás. A legmosolygósabb, a legderűsebbnek látszó ember is magában hordozza azt a sötétséget, mely egyáltalán nem hasonlítható az éjszakai fénytelenséghez, melytől viszolygunk a legtöbben. Hogy mi ez a sötétség mindannyian tudatában vagyunk, csak éppen lehet, hogy másképp nevezzük, vagy, ha merészebben nyilatkozom, akkor azt mondhatom, hogy sokan közülünk nem akarnak beszélni jelenlétéről. De miről is van szó? Először a sötétséghez hasonlítom a titkot. S ebben az esetben most már nem arról kell nyilatkoznom, ami beleszorult valamelyik emberbe, amit a lehető leghosszabb ideig benn kellene rekesztenünk, aminek soha ki nem szabadna derülnie, hanem valami egészen különösről. Olvastam valahol a Prédikátor Könyvében, hogy semmi haszna nincs a fösvény embernek abból, ha egész életében a sötétségben evett. (5,16.) Vagyis titkon, hogy senki ne lássa, mi lehet a gyomrában. Érdekes megközelítése a titoknak, de feltevődik a kérdés, hogy csakugyan, van-e valamilyen komolyabb értelme ennek a fajta cselekedetnek? Érdemes-e titkon, a sötétség leple alatt szerényen táplálkozni annak érdekében, hogy megduzzadjon a vagyon? S bár a fösvénységet emeli ki az említett bibliai vers, jól tesszük, ha máris megemlítjük az ellenkezőjét is. Vagyis, hogy értelmes dolog-e valaki életében, ha sötétségben, azaz tikon tömi a gyomrát, s felemészti összes keresetét, mi kapcsán sok kérdést tehetnek fel azok, akik nem tudják, hogy mi is történik az illető háza táján?
Itt van nyomban a második példa, mellyel már sokkal közelebb kerülünk Jézus tanításához. Azt olvassuk többek között Máté evangéliumában, hogy amit Jézus a sötétségben mond, azt a világosságban hirdessük (10,27.). Én szó szerint értelmezem ezt a mondást, hogy minden valószínűség szerint Jézus gyakran tanított az éjszaka folyamán. Ez azt jelentette, hogy tanításai olyan időszakban hangzottak el, ami néhány embernek éppen a rossz cselekedetekre volt alkalmas. Így nem meglepő, amikor szeretettel kérte tanítványait, hogy a világos napszakban tegyék közkinccsé mindazt, amit tőle éjszaka hallottak. A titok harmadik összefüggését Istenben látom. Nincs és nem is lehet senkinek titka Isten előtt. Amint máskor is fogalmaztam, hogy nem csak titkolózhatunk egymás előtt, vagy sötétbe burkolhatunk kellemetlen valóságokat, hanem még akár félre is vezethetjük egymást. Mindezt azonban nem tehetjük Istennel szemben. Előtte nem marad titokban egyetlen gondolat sem. Ezért, hát oda kell figyelnünk arra, hogy mit teszünk, mit beszélünk, sőt miként vélekedünk egymásról, vagy Istenről. A fenti gondolatsor után adjunk igazat Jóbnak, hiszen láthattuk, hogy bármiként legyen is egyik-másik ember felfogásában, pl. a titok, olyan az életünk, mint a déli nap. Átsüt rajtunk a fény, s már rövid idő kérdése lehet csupán, hogy kilépjen belőlünk a verőfényre mindaz, amit féltve, óvva bent akartunk tartani. Végül is, lehet egy ember bármilyen sötét, szándékában, vagy akár tetteiben, számára is eljön a virradat, s a fényt árasztó, derűs reggel. Attól a perctől kezdve nem tarthatja többé ajtó mögé zárva a gonoszság sötét titkait.
Kedves Testvéreim! Bevallom őszintén, hogy semmi kedvem sincs ahhoz, hogy most könnyet csaljak a szemetekbe, vagy éppen szomorú hangulattal töltsem meg gondolataitokat, szíveteket. Ennek ellenére, úgy érzem, hogy bajba kerültem, éppen a téma kapcsán, hiszen bárhogyan is kerülgetem gondolataimat, akarva-akaratlan arra kötelez a sötétség, hogy két, egymáshoz szorosan kapcsolódó tényezőt is említsek. Ha ezek ne lennének életünk részei, csupán arra szolgálnának, hogy szomorúságot, gyászt hozzanak életünkbe, vagy éppen némi sötétséget a sok derűre, akkor biztosak lehettek abban, hogy bármennyire is követelőzik a sötétség témája, elhallgatnám őket. Ez a két, keserűséget szerző tényező a koporsó és a sír. Nem kell különösen hangsúlyoznom, hogy micsoda sötétséget hoz mindkettő egy ember életében. Ha arra, azokra a pillanatokra gondolunk, amikor először szembe helyezett szerettünk koporsójával, sírjával az élet, jóformán arra sem emlékszünk, hogy derűs, napfényes, vagy éppen felhős napunk volt akkor. Évek múltán is úgy emlékezünk vissza arra a napra, mint egy borús, kellemetlen, őszi reggelre, amikor még az életkedvünk is kiszállt belőlünk. Nem feszegetem tovább e kényes kérdést. Lássuk meg inkább itt is szentleckénk figyelmeztetésében a fényt, vagy éppen az új reggelt. Isten őrizzen attól, hogy bántsak valakit a jelenlevők, vagy távol maradottak közül, de el kell mondanom, Testvéreim, hogy az a bizonyos sötét nap azért maradt olyan borúsan emlékezetünkben, mert magunkat láttuk benne, s azt a szomorúságot, mely özönvízként öntötte el életünket. Amikor aztán eljött az első vigasz, akkor kezdtük megérteni, hogy, bár számunkra csakugyan mély szomorúságot és gyászt hozott szerettünk koporsója, sírja, itt az ideje, hogy meglássuk őt is a koporsóban, a sírban. Mit jelentett ugyanaz a nap számára? Déli napfényt, s egy újabb, derűs reggelt Isten oldalán. Akkor vált derűssé számunkra is az új reggel, amikor elérkeztünk életünk eme nagy felfedezéséhez. Ahhoz, hogy kedvesünk, mind pedig számunkra teljes világosságot, mindent elárasztó fényt jelent, ha valaki örökre ott van Isten szeretetében.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Lehet, hogy keménynyakú székelynek tartotok engem, de ez nincs minden esetben így. Elszomorodom, ha látom, hogy bánatos arcú emberek vesznek körül engem. Mélyen elszomorít, ha valakit gyászruhában látok, mert tudom, hogy nem csak az öltözete sötét a legtöbbnek, hanem nappala, élete is. Szomorú és egyben dühös is vagyok, ha áldozatául válok a sötétség birodalmában tevékenykedő embereknek, akik kihasználva hiszékenységemet, jóindulatomat, közszóval élve, átvágnak, kicseleznek azért, hogy haszonhoz jussanak. Igazán bajban volnék, ha ilyen esetekben azonnal ne jönne segítségemre a hit. Milyen jó, hogy van ez a bizalom, mely pillanatokon belül feledtet mindent. Milyen jó, hogy nem marad rajtam is olyan sötét éjszaka, mint azokon, akik a sötétség bajnokai.
A következőt olvastam valahol: „Ha egy kisgyerek fél a kutyától, a sötétségtől, ez normális, mert konkrét, tárgyi oka van. Félelme azonnal megszűnik, ha a villanyt felkapcsolják, vagyis az ok eltűnt.” Ne szomorkodjatok Testvéreim, az átmeneti sötétség miatt. Sőt, attól se féljetek, ha ismételten rátok szakad életünk legnagyobb megpróbáltatása, a bánat. Normális dolog, hogy megszomorodjon a szívünk, bánatban fuldokoljon a lelkünk, de soha ne feledjétek, hogy erő, öröm, boldogság, reménység fogytán mindig ott áll valaki mellettünk, s rajta tartja kezét a villanykapcsolón. Isten mindig éberen vigyáz ránk, s észreveszi rajtunk, hogy szomorúak vagyunk, de szembe merünk nézni a Nappal. Felgyújtja számunkra ismételten a villanyt, még akkor is, ha rákiabálunk, hogy mi sötétségben szeretnénk maradni. Isten azért választotta külön a világosságot a sötétségtől, hogy élete legyen annak, aki a fényre kívánkozik. Azért tartja rajtunk a szemét, hogy időben meglássa a holnap reggelébe vetett reménységünket. Ismételten mondom, kérlek, bizonyosodjunk meg mindannyian Isten szeretetéről, amikor halljuk, hogy jobban ragyog az életed, mint a déli nap, és a sötétség is reggelre változik. Ámen.
Pap Gy. László 