LÉNÁRD
Bevallom drága Gyermekem, tényleg nagyon megtetszett a cipőd, amit Lénárdnál vásároltál. Emlékszem, nem volt olyan hét mostanában, hogy ne jelentetted volna be: „Anya, ma délután Lénárdhoz megyek, mert megígérte , ha nekem való cipő érkezik, hát félreteszi.” Amióta a lábad 44-45-ös méreteket öltött, azóta tényleg tisztelni kezdtem -úgy magamban- ezt az embert. Hát hogyne tisztelném, amikor annyira lelkes és kitartó,. Ugyanis az én lelkesedésem és kitartásom már akkor alábbhagyott, amikor vásárolni mentem veled, s te már a tízedik pár cipőt is felpróbáltad. Igaz, nem a Lénárd üzletében. Az egyiknek nem tetszett a színe, a másiknak a formája, a harmadik nem volt elég kényelmes, a negyedik nem volt divatos, az ötödiknek pedig a sarkával volt valami gond, a hatodikon hiányzott a márkanév, a hetediknek nem volt jó a tépőzárja, a nyolcadiknak túl hegyes volt az orra, a kilencedikről én magam beszéltelek le, a tízedik…hát fogjuk rá, megfelelő volt. Meddig mehet ez így, drága Gyermekem? Elképzeltem a férfit, amint öl számra hordja próbára a cipőket és be nem áll a szája. „Anya, valójában Lénárd egy nagyon udvarias és különleges eladó.” Na, erre az eladóra én is kíváncsi lennék!… Így, egy gyönyörű napon elindultunk az üzlete felé. Fogalmam sem volt, hogy hol lehet, melyik utcában, amikor hirtelen egy kis üvegajtóra mutattál: „Anya, ide kell bemenni!” Belépve az üzletbe, nagyon meglepődtem.
Különleges öltözékben, ott állt egy rokonszenves fiatal férfi és két hölgynek könyörgött, hogy mosolyogjanak legalább rá, ha már semmit nem vásároltak. A nők nem vették komolyan a kérést és sűrű fejcsóválgatás közepette távoztak. Aztán minket meglátva az üzletes gyorsan elénk sietett és felkínálta az aznap érkezett kollekciót, hogy bátran próbáljuk fel valamennyit. Gyermekem teljes gőzzel belevetette magát a műveletbe, miközben én csak álltam és hallgattam Lénárd panaszait:
„… hogy a nők nem mosolyognak eleget, vagy egyáltalán már nem mosolyognak, s amióta nadrágot viselnek ebben a rohanó világban, mintha valahogy megváltoztak volna, mintha hiányozna belőlük a kecsesség, a kellem, a báj, s hogy csak minden tíz nőből esetleg egy, ha szoknyát hord.”
Nagyon elmélyülten és komolyan hallgattam a „kis előadást”, miközben a drága Gyermekem már a tízedik pár cipő próbájánál tarthatott, és amit végre megtarthatott. Távozáskor hallom: „Kérem, drága asszonyom, mosolyogjon!”
Akkor elkezdtem mosolyogni, mint a három Grácia és olyan hosszasan, mint amilyen hosszú volt a szoknyám.
Benedek Enikő
Pap Gy. László 