Pünkösd – 2010

Bibliai olvasmány: ApCsel 2,14-21.

Isten lelke rajtunk

– pünkösdi beszéd 2010 –

Ézs 61,1.

Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! Olvastam a Bibliában többek között, hogy „a lélek az az emberben és a Mindenható lehellése, a mi értelmet ad néki!” (Jób 32,8) Ez több mint hit kérdése és nem szükséges filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznunk. Főként nem pünkösd ünnepén. Elegendő, amennyiben kimondjuk, hogy Isten lelke tett elevenné minket és ez a bennünk levő jó lélek képes a helyes életvitelre, s ha kell, akkor csodákra is. Mai szentleckénkben egy jól ismert, Ézsaiástól származó verset választottam, melyben a próféta meghatározza küldetésének célját. Szeretném, ha meglátnátok némi párhuzamot a nagy próféta és az én tevékenységem között, s egyben nyitottabb lélekkel állnátok a pünkösdre szóló evangéliumi üzenet befogadása elé.

1). Isten lelke van én rajtam – mondja a próféta. Amikor ezt hangsúlyozza, akkor nem arra gondol, hogy mint egy védelmező páncél vonja őt körül Isten lelke, hogy ez által védve legyen minden külső támadástól, de nem is úgy kell elképzelnünk, mint akinek feje körül ott leng a dicsőség köríve. Az isteni áldások egyike van rajta, talán az első, melyet mindig szem előtt tart és nem szégyell folyamatosan hangsúlyozni. Két fontos figyelmeztetés rejlik ebben a megjegyzésben: az egyik, hogy hálás Istennek, amiért elevenné tette őt saját lelkéből való résszel. A másik pedig, hogy az előbbi ténynek köszönhetően örvendhet annak a gondviselésnek, mely egyedül Istentől jöhet feléje, de minden ember felé is. Isten lelke van rajta és van mindnyájunkon.

2). Azért vagyok, hogy a szegényeknek örömöt mondjak. A próféta kijelentése elfogadható kizárólagosnak is, de ne tegyünk ilyent az előtt, hogy szemügyre nem vesszük a szomorúság, vagy az igazi öröm kérdéskörét. A próféta korában a gazdagság, a jólét alapfeltétele volt az örömnek, boldogságnak. Így hát nem volt szükség arra, hogy valaki különösebb gondot fordítson a gazdagok lelkivilágára. A szegények viszont folyamatosan áhítoztak az öröm után, s nem csoda, hogy éppen rájuk gondolt a próféta. Mára mennyire felborult ez az állapot. Minden családban jól jön egy kis öröm. Arra pedig nem gondolhatunk, hogy a próféta jótékonykodások árán kívánta bevinni a megígért örömet a szomorkodó családokba. Akkor kopog be hozzánk az öröm, amikor kiárad ránk Isten lelke.

3). Azért jöttem – mondja, hogy bekössem a megtört szívűeket. Tudta a próféta, hogy sok embertársának nagyon fáj a szíve. Nagyon sok panasz tette sajgóvá, bekötözésre szorulóvá azt. A szív bekötözése mindenkor jelképes cselekedetnek számít, főként, ha az érzések tárházaként említjük azt. Úgy gondolta a próféta, hogy éppen Isten lesz segítségére abban a munkában, amikor a szomorú embertársai mellé lép és elmondja nekik, hogy mindenre van gyógyír, minden fájdalomra létezik gyógymód és a sírással teljes állapotra van vigasztalás. Erről beszél ő, de a megoldás Istentől várható. Neki mondjuk el fájdalmainkat, panaszainkat és ő vigasztaló lelkéből ad nekünk.

4). Számíthatnak rám a foglyok is, akiknek szabadulást hirdetek. Fogadhatjuk ezt a szó szoros értelmében is, hiszen attól a perctől kezdve, hogy külön osztályokba rétegződött a társadalom, létezett az ún. politikai fogság fogalma. De létezik az a másik fogság, melyről csakis maga az ember tehet. Ez egyfajta kelepce, melybe sokszor saját akaratából belekényszeríti lelkét, mely különben szabadságra vágyik, bármenyire is az emberi kebel foglya. Azt mondja a példabeszédek írója, hogy a „lélek sem jó tudomány nélkül; és a ki csak a lábával siet, hibázik”. (Péld 19,2.) Lelkünk mélyén kell átgondolnunk a következő lépés következményeit, s amennyiben bizonytalankodunk döntésünk helyességében, azonnal kell kérnünk Istent, aki segítségünkre küldi az ő lelkét.

5). Közétek jöttem azért, hogy a megkötözötteknek megoldást hirdessek –fejezi be tanácsainak sorát Ézsaiás. Bizonyára korabeli embertársainak is sok gondja akadt a megoldásokkal. Eligazítást szerettek volna kapni a pillanatnyi feladatok megfejtésére, de arra a rengeteg kérdésre is, mely jövőjük felé mutatott. Olyan feloldozást ígért népének Ézsaiás, melyhez hasonlóval most találkozunk a Magyar Parlament munkálataiban. Történelmi évszámokat emlegetnek, miközben úgy érezzük, hogy lassan lepattannak székely-magyar szívünkről a gúzsba kényszerítő kötelékek. Vannak, akik eltakarják fejüket a lélek áldása elől, vagy egyszerűen kihagyják az alkalmat, nehogy megteljenek jó érzésű, összmagyarságban gondolkodó és azért élni kész lélekkel.

Kedves Ünneplő Atyámfiai! Jézus szavaival zárom ünnepi beszédemet, aki a következőképpen bíztat bennünket: „ne féljetek azoktól, a kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, a ki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.” (Mt 10,28.). Ámen

Van szentlélek

– pünkösdi ágenda 2010 –

ApCsel 19,2.

Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! Hamarosan ismét kiállunk az úrasztala köré, hogy részesüljünk az egy kenyér és egy kehely közösségre tartogatott áldásaiban. Pál apostoltól tudjuk, hogy balgaság olyan embernek beszélni Istenről, vagy mindarról, ami a hit alapján hozzáfűz, aki nem hisz benne. Ilyennek bizonyul az úrvacsoravétel is. Akinek fontos a közösségi élet és ragaszkodik ahhoz, hogy időnként kimutassa hovatartozásának látható jeleit, az időt szentel arra is, hogy elmenjen kedvenc gyülekezési helyére, ahol csakugyan jól érzi magát. Jelenléte beszédes bizonyítéka annak, hogy ő abba a közösségbe tartozik, amellyel megosztja hitének, örömének és boldogságának napra szóló ajándékait. Mi is ezért vagyunk itt, s mielőtt hagyományunk szerint részesülünk az úrvacsorából, kötelességemnek tartom, hogy néhány gondolattal segítsem előkészületünket. Az apostolok cselekedeteiről írott könyvből választottam beszédem alapgondolatát, melyben három kérdéssel találjuk szembe magunkat. Ezeket meg kell ismételnünk, illetve meg kell válaszolnunk annak érdekében, hogy megnyithassuk emberi lelkünket az ünnepi áldás előtt.

1). Vettünk valaha Szent lelket? – kérdezhetjük mi is a szentlecke első mondatával. Mint sok kérdés esetében itt is két lehetőség áll fenn. Az egyik az igenlő, a másik a tagadó. A legtöbb embert megkíméli a látványos lélekkiáradás, s ezért csak tudatában érkezik el hozzá a felismerés, hogy Valaki segített neki abban, hogy ráébredjen önmagában az Istenhez és embertársaihoz kapcsoló hitre. „A tanítványok pedig betelnek vala örömmel és Szent Lélekkel” – olvassuk Máté evangéliumában. (Mt 13,52.) Elképzelhető, hogy velünk is ugyanez fordult elő, amikor észrevétlenül belénk áradt Isten lelke. Azt is mondhatom, hogy éppen egy olyan pillanatban történt ez meg velünk, amikor úgy éreztük, hogy öröm és boldogság osztályrészesei lettünk. Felismertük, hogy valami különös történt velünk, csak éppen nem sikerült megfelelő magyarázatát adnunk annak, hogy minek köszönhetően esett ez meg velünk.

2). Minekutána hivőkké lettetek – halljuk a szentleckében. Hívőkké váltunk valaha? – kérdezhetjük most magunktól. Ebben az esetben is két válasz-lehetőség létezik. Amennyiben a tagadó formát használjuk, akkor nemcsak arról teszünk bizonyságot, hogy eddig még nem vettünk tudomást Isten szentlelkének ajándékairól, hanem nincs is bennünk hit, mely valaha összeköthetne vele. Sőt, mi keresnivalónk van hit nélkül abban a közösségben, ahol folyamatosan Isten közelségéért imádkoznak?

Én azt mondom: hívőkké váltunk abban a pillanatban, amikor először belekapaszkodtunk Istenbe. Lehet, hogy ez egyszerű sóhajtásnak köszönhetően történt, lehet, hogy éppen a fejünk fölött eláradó gondok miatt. Vagy talán szeretteink életéért imádkoztunk hozzá tiszta szívből, igazán. Gyakorló hívőkké akkor váltunk, amikor rendszeresedett bennünk a hozzáfordulás igénye, amikor nemcsak arra vágytunk, hogy a bezárt ajtó mögött találkozzunk vele, hanem abban a közösségben is, melyet ma már magunkénak mondunk. Akkor váltunk hívőkké, amikor Isten és ember előtt megvallottuk, hogy teljes hittel és reménységgel csüngünk oltalmazó gondviselésén.

Korábban olvashattuk az apostolok cselekedeteiről írott könyvben, hogy „Akik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek”. (ApCsel 2,41) Nekünk sincs más kötelességünk, mint hallgatnunk a beszédeket és csatlakoznunk azokhoz, akik a Keresztény Anyaszentegyház nagy családjába tartozónak mondják magukat.

3). Van Szent lélek! A szentlecke kérdést tesz fel. Vagyis inkább kijelentő módban arra hívja fel a figyelmünket, hogy egyáltalán nem is gondolkodtak azon, hogy van-e szentlélek. Ma látjuk, hogy ők megtehették ezt, mert olyan apostolokat hallhattak, mint Péter, akinek szavai nemcsak bizonyságot tettek Jézusról, hanem meggyőző erővel hatottak. Voltak, akik látták akkor a csodát, de olyanok is akadtak bőven, akik csak hallottak az eseményekről. Isten lelkének kiáradását, tehát nem kérték, hanem erős hittel belekapaszkodtak a közösségbe. Azt is mondhatjuk, hogy átengedték magukat a közösség lelkületének. Ennek eredményeként láthatott napvilágot a Keresztény Egyház, és ma ezért beszélhetünk a szentlélek kiáradásáról, illetve kérhetjük mi is áldásait.

Végül pedig az örömüzenet szavaival kérlek én is titeket, hogy „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére /…/.” (ApCsel 20,28). Ámen. Debrecen, 2010-05-23