Alamizsnálkodás

Máté 6,1-4.

Az alamizsna kifejezés eredetileg nincs megkülönböztetve a héber nyelvben. A francia, német és a magyar kifejezések, Istenirgalmasságát, igazságát fejezi ki. Emberi kapcsolatainkban pedig az egymás iránti könyörületet jelenti. Ez azonban csak akkor éri el hitelességét, ha tettekben meg is nyilvánul, azaz pl. segítséget nyújtunk azoknak, akik anyagi szükségben vannak. Más szóval elmondhatjuk, hogy az alamizsnálkodás, Isten jótettének utánzása. Az ember ebben a cselekedetben is igyekszik követni Isten magatartását, aki állandóan csak a jót teszi teremtményeivel szemben.

Jézus tanításában az erkölcsi parancsok után (ötödik, kilencedik, második parancsok), a rossz visszafizetése, az ellenségszeretete, majd az embernek Istenhez való viszonya kerül sorra. Ez egy bizonyos „kegyességi” előkövetelés Jézus részéről, melyet tulajdonképpen három pontban foglalhatunk össze:

1. Ne az emberek kedvéért legyünk jók.
2. Ne hirdessük, hogy alamizsnát adunk.
3. Rejtve maradjon alamizsnálkodásunk.   E megvalósítások végkicsengéseként hallhatjuk a szinte soha el nem maradható megnyugtatást: Isten mindezekért megfizet majd.

Az alamizsnálkodás kötelességeket támasztott az ószövetségi emberrel szemben. Kezdettől fogva szorgalmazta a testvérek, a szegények iránti szeretetet. Megjegyezhetem, hogy már a Törvény is tudott erről a viszonyulásról, hiszen pl. az aratáskor, vagy a szüret alkalmával kalászokat, illetve fürtöket kellett elhagyni a tallózóknak (3 Mózes 19,9.). Ugyanakkor tízedet gyűjtöttek azoknak, akiknek nem volt saját földjük, de hasonlóan részesítették a lévitákat, az idegeneket, az árvákat és özvegyeket.

Az alamizsna és a vallásosság már az ószövetségi időszakban sem lehetett egyszerű emberbaráti megnyilvánulás, hanem csakis kifejezetten egy vallásos cselekedet. Az Ószövetség vonatkozó helyein azt olvashatjuk, hogy az alamizsnálkodás egyen ragúvá válik az Istennek bemutatandó áldozattal.

„Boldog, akinek a szegényre és gyengére gondja van” – olvassuk a zsoltárban (41,2-4.). Tehát az adakozás egy olyan vitathatatlan örömet kölcsönöz annak, aki él vele, mely egy különös lelki állapotot idéz elő: a boldogságot. Érdekes beállítása ez az Ószövetségnek, melyet úgy fogadhatunk el, mint akár egy jézusi tanítást. De érdekes maga a folyamat is, melyet már nagyon sokan megtapasztaltunk: az alamizsnálkodás nyomán megfosztjuk valamitől magunkat. Talán éppen szükséges dolgainkból adunk valamit. Ezen önmegfosztás következményeként kettős boldogság származik: 1. Boldoggá tettük azt, aki jóval nagyobb szükségben volt, mint mi. 2. Boldogít az a tudat, hogy képesek voltunk arra, hogy másoknak segítséget nyújtsunk.

Az ószövetségi könyvekben nem találunk utalást arra, de mégis megjegyezhetjük, hogy az alamizsnálkodó embert két fontos tényező irányítja: 1. Amennyiben bőven van, amiből adni, akkor ahhoz mérten kell alamizsnálkodnia. 2. Ha szükségletei fedezetére kevesebből kell beosztania, akkor ahhoz mérten kell adni a nála szegényebbnek.

Az alamizsnálkodás az Újszövetségben a régi értékrendben maradt meg, de mégis egy új tapasztalati körbe illeszkedett bele. Ez tulajdonképpen nem más, mint az a három fokozat, melyekről már megelőzően tettem némi említést.

1. az első mindenek előtt az, hogy ne az emberek kedvéért gyakoroljuk az alamizsnálkodást. Ez először is arra vonatkozik, hogy igyekezzünk túl lépni a meg szokott gondolkodás keretein. Ne fogadjuk el ösztönzőleg a régi gyakorlatot, miszerint valakinek, vagy valakiknek éppen alamizsnálkodásunkkal szeretnénk a kedvébe járni. Másodlagos tehát az a régi képzet, mellyel a közvéleménynek akartunk tetszelegni. Elérkezett az idő arra, hogy a jót önmagunkért, de még inkább önmagáért a jóért tegyük.

Szorosan ehhez a gondolathoz kapcsolódik a tökéletes önzetlenséggel felajánlott alamizsna kérdése. Ugyanakkor itt kell szóvá tennem azt a követelményt is, mely a viszonzás nélküli alamizsnálkodásra vonatkozik (Lk 6,35.). ebben tehát a megelőző álláspont kicsúcsosodását tapasztalhatjuk, mikor a jót magáért a jóért cselekdjük.

És ide tartozik az alamizsna mennyisége, vagy éppen mértéke. Hogyan lehetne megszabni, pl. hogy mit jelent egy meghatározható alamizsnálkodási mérték? Két vonatkozásban gondolkodhatunk. Mindkettő természetesen tárgyi vonatkozású. 1. Az első a létszükséglet fedezékeit érzékelteti, s itt a mindennapi szükséglet alap biztosítására, az élelmünkre kell gondolnunk. 2. Mekkora mennyiségű az adott alamizsna ilyen értelemben? Hogyan gondolkodhatunk, ha szembe találjuk magunkat egy alamizsna kérésére szorult emberrel? Mi az, amit a számunkra is nagyon fontos élelmiszerkészletünkből minden további kérdés és feltételezés mellőzése nélkül odaadhatunk? Ezek mind olyan kérdések, melyek állandóan fogva tartják a gondolatot és érzésvilágunkat. Ezek szabályozzák tehát a jó cselekvését. Falusi, de városi környezetben is ismerős a kenyér- szalonna és hagyma társítása. Ez lehet a felelet a fenti kérdésekre. Minden gondolkodás, későbbi esetleges töprengés nélkül adok tehát egy szelet kenyeret és egy darab szalonnát az alamizsnára szorult kérőmnek. Egyelőre nem kell több gondot megoldanom, mint a pillanatnyi túlélését.

2. A második követelmény általában akkor válik nyilvánvalóvá, mikor már megtörtént az alamizsnálkodás. Arra a tettre vonatkozik, mikor a jótékonykodó egyén úton-útfélen hangoztatni kezdi jótéteményeit. Az emberi gyarlóság jegyei fedezhetők fel ebben a viszonyulásban, s mintegy visszautalhatunk arra a korábbi megállapításomra is, miszerint nem a mások, hanem a jótettért kell alamizsnát adnunk. Az alamizsnálkodás megtörténte után nincs szükség többé semmi „reklámra”, hiszen a jótett önmagáért mindig beszél. Azért, hogy dicséretben, vagy akár különösebb kitüntetésben részesítsenek, jobb, ha nem is élünk az ilyen lehetőségekkel. Még az a gondolat sem szabad foglalkoztasson, hogy esetleg éppen az általunk megsegített rászoruló fog néhány szót ejteni személyünk érdekében. Egy a fontos, hogy megértsük: aki hozzánk fordult kérésre kinyújtott tenyerével, az azt hiszi rólunk, hogy mi sokkal tehetősebbek vagyunk nála. Ezt pedig ő nagyon jól hiszi, mert ez így igaz. Mi csak akkor lennénk nála szegényebbek, ha egy adott pillanatban tőle kérnünk segítséget. Ez a felismerés viszont feljogosít arra, hogy mindig hasonlóan és önzetlenül cselekedjünk.

3. A harmadik figyelmeztetés az alamizsnálkodás rendjén szorosan kapcsolódik az első kettőhöz. Azt a kérdést feszegeti, hogy alamizsnánknak titokban kell maradnia. De nemcsak, hogy az embertársaink, hanem éppen még önmagunk előtt is. Gyönyörű megfogalmazását találjuk ennek éppen abban a szövegrészben, mely mai magyarázatunk alapja: „Ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon”.

4. Elmondhatom, hogy Jézus felfogásában – a zsidó hagyományhoz hasonlóan – az alamizsnálkodás a jutalom égi forrása. Éppen ezért, minden szívből fakadó alamizsna képes átlépni az emberek mindennapi értékrendjén. Ez abban lát napvilágot, mikor, pl. Jézus tanítása szellemében valaki jót tesz egy szerencsétlenné vált emberrel. Ha pl. segítünk egy szegényen, árván, özvegyen, vagy valakit éppen a börtönben látogatunk meg, akkor tulajdonképpen Jézussal tettük mindezt. Ennek következtében tettünk egyre magasabb értékeket képvisel, melyeknek emberek előli eltitkolásával Isten értékelése alá kerülnek át.

E kérdéssel kapcsolatosan még egyszer szóba kell hoznunk az előbbiekben kifejtett álláspontunkat. Isten értékrendjében másként fogalmazódik meg és értékelődik az alamizsnálkodás. A mennyiség kevésbé irányadó. Csak azt a példát emelem ki, mikor Júdással szemben megvédelmezte Jézus a bűnös asszonyt, aki 300 napi napszámát fordította arra, hogy bemutatta Jézusnak nagyon bőkezű gesztusát. Jellemző Jézusra a kijelentése, mellyel érzékelteti, hogy szegények mindenkor lesznek tanítványaival, de ő nem. (Mt 26,11.). A lehetőség tehát nyitott. Mindenkor lesznek majd olyanok, akiken segíteni lehet és kell. Az alkalmat azonban nem szabad elmulasztani. Jézus példája a legérzékeltetőbb erre, hiszen valóban csak még egy kevés ideig maradhatott tanítványaival, s ha a bűnös asszony nem használta volna ki a lehetőséget, akkor többé nem is lett volna alkalma rá. Ez azonban nem kell kétségbe ejtsen minket, hiszen mindenkor lesz egy-egy újabb alkalom az alamizsnálkodásra.

Végül az alamizsnálkodás jótettének megfizetéséről is szólnom kell. Természetesen nem tartozik a jézusi intelmek hármas, eddig kifejtett vetületeire, annál is inkább, mert eddig teljes mértékben arról volt szó, hogy alamizsnálkodásunkért nem várhatunk jutalmat.

A feltétel megszabott: Remélhetünk Isten jutalmazásában, de csak akkor, ha alamizsnálkodásunk titokban marad. Félreérthetetlen feltétele tehát ez annak, hogy mellékesen és személytelenül. Általánosságban beszélhessünk róla.

Hogyan jelentkezik életünkben ez a jutalom? Két gyakorlati példával szeretném szemléltetni ezt. 1. Sokszor tapasztaljuk, hogy valakivel szemben adakozók vagyunk és ilyenkor előbb utóbb, hamarosan bekövetkezik életünkben egy olyan pillanat, mikor valaki bennünket is megörvendeztet. Más szóval: a „jó tett helyébe jót várj” – közmondás valóra válik életünkben. 2. Mindennél fontosabb – szerintem – az a boldogság, melyet csakis a nyugodt lelkiismeret biztosíthat. Bekopog, pl. valaki hozzánk és alamizsnát kér. Két lehetőség kínálja fel magát. Vagy üres kézzel elküldjük a kéregetőt, vagy alamizsnát ejtve markába bocsátjuk el. Előbbi esetben marcangolni kezd hamarosan a lelkiismeret, a másodikban viszont lelki nyugalom tölt el. Napokon át gondolkodhatunk azon, hogy az első esetben miért nem adtunk valamit neki, vajon mikor jön vissza legközelebb, vagy jön esetleg egy másik szegény. A másik esetben pedig nem kell kommentálnom az érzést, hiszen az adakozás pillanatában máris elfeledtük a következő csengetésig, hogy valakinek esetleg meghosszabbítottuk az életét.

Talán van egy harmadik gondolatkör is a jutalom megnyerésének magyarázatára, de én abba nem mélyülök bele. Nem rám tartozik, hogy eldöntsem, vajon érdemesek vagyunk-e valamilyen viszontszolgáltatásra adakozásaink, alamizsnálkodásaink után, vagy egyszerűen csak azt tettük, amit kötelességünk diktált, vagy jobbik esetben tanácsolt a jó szándék.