– adventi beszéd –
Mi a hit által a Lélek közreműködésével várjuk a megigazulásból fakadó reményt. Krisztus Jézusban ugyanis nem az számít, hogy vagy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretetben teljesedik ki. Gal 5,5-6.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Advent második vasárnapja van, meggyújtottuk a koszorú következő gyertyaszálát, s míg figyeljük annak pislákoló fényét, reménykedve tekintünk idei várakozásaink ünnepi beteljesülése felé. Belátom, sokkal könnyedebb szentleckét kellett volna felvennem, hogy általa könnyebben haladjunk előre a várakozási időszakban, de Pál apostol nehézkes, kissé érthetetlen fogalmazása mögött megtaláltam azt az ösvényt, melyet mi, unitáriusok is nyugodtan követhetünk az elkövetkező időszakban. Azért döntöttem a felolvasott bibliai vers mellett, mert három fontos tényezőt említ az apostol, a reményt, a hitet és a szeretetet, melyek nélkül hiábavaló lenne a Jézus születésére összpontosuló várakozásunk. Mondom ezt azért, mert amennyiben nem lengi körül egy állandó hit és reménység egy gyermek születését, ha hiányzik egy ember hitéből az örökös reménység, akkor terméketlen, meddő, szeretet nélküli marad. Bízom abban, hogy sikerül ráhangolnom Pál apostol meglátására és ugyanakkor eredményesen megválaszolok néhány olyan kérdést is, melyek hitvilágunkban még mindig körül lengik az ismeretlent. Éppen ezért három részre bontottam a mai, két versből álló szentleckét. Először arról kell beszélnem, hogy mit gondolt és értett Pál apostol az alatt, hogy a hit által, illetve a lélek közreműködésével várjuk a megigazulásból fakadó reményt? A kettős megállapítást követi a harmadik, ami mindenre megadja a végső és tévedhetetlen megoldást: csak a hit segít, amely kiteljesedik a szeretetben.
A hit által a Lélek közreműködésével – hangsúlyozza mindenek előtt az apostol. Idegennek hangzik unitárius fülünknek a megállapítás. Jobban mondva sem a hitet, sem a szentlelket nem szoktuk emlegetni hasonló mondatszerkesztésben. Talán kissé régiesnek is tűnik a fogalmazás, s jobban szeretnénk azt hallani a „hit által” helyett, hogy hittel. Amennyiben viszont elolvassuk az összefüggő részt, sőt visszahelyezzük a kiragadott gondolatot abba a környezetbe, melynek íródott a teljes levél, akkor nyomban észrevesszük azt az apró különbséget, ami szükséges a további megértéshez. Pál apostol ugyanis megmagyarázza a galatabelieknek, hogy miként gondolkodik tanácsát illetően. Két választási lehetőség van. Az egyik, hogy ragaszkodnak a régi, ószövetségi törvényekhez, – mint amilyen pl. a körülmetélés, – vagy hittel közelítenek Jézus felé, aki a szeretet alapjaira helyezte az új idők emberének vallását.
A második tényező a Lélek, vagyis Isten erejének segítsége. Csak a pünkösdi eseményekre gondoljunk, amikor éppen a lélek segítségével elnyerték a tanítványok azt az erőt, ami kinyittatta velük a jövő keresztény világ vallására vezető kapukat. Ha nem lesz ez a lelki ajándék, ha elmarad a szentlélek segítsége, akkor talán mi sem lennénk itt, nem szólna ez a beszéd, stb.
Kérlek, ne haladjunk tovább Pál apostol gondolkodásának vonalán, hanem fordítsuk le érthetően saját nyelvünkre az elhangzott tanácsot, vagyis, keressük meg benne azt a vonatkozást, mely teljes mértékben alkalmazható vallásos életünkre, illetve most erre, a várakozási időszakra. Először is! Ne akadjunk fenn a kételkedés rostáján, ami az Ószövetség egyes ránk vonatkoztatható részeit illeti. Pontosabban a Tízparancsolatra gondolok, hiszen ezzel kapcsolatosan merül fel az első kérdés. Érvényes-e ránk nézve? Mondjuk, hogy igen. Akkor mi a helyzet az ószövetségi Törvény betartásával kapcsolatosan. A Tízparancsolatban foglaltak szabályok, melyek ránk is vonatkoznak, de az azok köré írt törvények, s azok betartása egyáltalán nem tartozik ránk. Egy példát csak, melyről Pál apostol is beszél: a körülmetélés. Szó szerint: „ugyanis nem az számít, hogy valaki körülmetélt vagy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretetben teljesedik ki.”
Ha ezt a régiesnek tűnő felfogást, tőlünk idegen gyakorlatot átviszem életünk mindennapjaira, s figyelembe veszem a köröttünk élő testvérfelekezetek vallásos gyakorlatának külső formáit, nyugodtan megállapíthatom, hogy egyetlen, vallását gyakorló embertársunk esetében sem bizonyul fontosnak a külső forma, hanem az lényeges, ami elevenné teszi a belső, lelki tartalmat. Amennyiben a ceremóniák segítenek valakinek abban, hogy elmélyüljön hitében, visszanyerje reménységét, akkor minden rendben van. Akkor már csak az hiányzik, hogy ne a titokzatosság, vagy a félelem legyen uralkodó szemléletében, hanem a szeretettel átitatott vallásosság.
Amikor áttérek Pál apostol második tanácsára, s említem a megigazulásból fakadó reményt, akkor teljes mértékben elfogadom ebben az esetben is, hogy tőlünk, unitáriusoktól idegen szemlélettel állunk szemben. Azt a kérdést válaszoljuk meg, hogy mit jelent kinek-kinek a megigazulás, illetve a fogalom mögötti tartalom. Feledjük el az általunk ismert, vagy valamilyen szinten hallott teológiai fejtegetések valamelyikét. Inkább arra adjunk választ, hogy mit jelent számunkra a megigazulás. Ha kizárok minden elmélkedést, s helyébe állítom józan gondolkodásomat, anyanyelvi ismeretemet, akkor számomra azt jelenti, hogy reménykedem egy olyan pillanatban, amikor igaz emberré válok. Szükségem van-e erre? Magától értetődően megkapom, vagy kell tennem is érte?
Unitáriusként hangsúlyozzuk, hogy „nem repül senki szájába a sült galamb”. Vagyis, ha meg akarok szerezni valamit, ha el akarok érni egy komoly megvalósítást életemben, akkor tennem kell érte. Nem is keveset. Vannak ugyanis időszakok, melyekről azt mondjuk, hogy minden „terv szerint” történik, vagy „megy, mint a karikacsapás”. Igen ám, de ránk törnek azok a kellemetlen napok, melyekről azt mondjuk, hogy „nem szeretem” időszakok, amikor túláradnak fejünk fölött a mindennapok gondjai, amikor szárnyaszegetten hull porba erősnek hitt reménységünk, amikor „égen-földön” segítséget keresünk, s nem akármilyent, hanem földön túlit, mely biztosan kivezet életünk úttalannak látszó fertőjéből.
Így érkezünk el az igazság pillanatához, amikor nem azt várjuk embertársainktól, hogy sorsunk fölött hullassák a sajnálkozás, együttérzés könnyeit, hanem éppen helyes magatartásunk, új remény kútjából történt merítésünknek köszönhetően, arcunkon, életünkön látják a sok-sok imádság nyomán megszületett, egészséges holnapba nézést. Nem csupán szavaink segítségével értik meg, hogy milyen nagydolgot tett velünk Isten, hanem sugárzó reménységünk számukra a teljes bizonyíték. Érthetőbben fogalmazva, azt kell tennünk, hogy időnként elbeszéljük „érthetetlen” embertársainknak, hogy csodát művelt Isten velünk. Éppen abban a nehéz állapotban állt mellénk, amikor szinte minden reményünk elhagyott. Úgy fogta meg kezünket, mint ahogy mi szoktuk megérinteni azokét, akiket nem akarunk hosszú útra engedni, mint akiktől most akarunk örök búcsút venni. S valahogy mégis más ez az érzés, mert sokkal boldogítóbb feloldódni Isten igazságában, mint fürdőzni emberek kecsegtető szavaiban. A szavak, az emberek elhagyhatnak bármikor, de Isten soha nem lép ki egyetlen gyermeke életéből sem.
Végül a hitről beszél az apostol, mely a szeretetben teljesedik ki. Mellőzök most is mindenféle teológiai eszmefuttatást, s egyből belevágok a mondanivalóm közepébe. Nézzünk valóban karácsony, Jézus születése napja irányába. Arról beszéltünk – amióta karácsonyokat várunk –, hogy végeredményben nem is gyermek születik, hanem maga a szeretet jön világra a nagy ünnepen. Tegyük hozzá: Adott emberek esetében. Miért? Azért, mert sok ember megelőzően már elérkezett arra a belátásra, amikor számára végérvényesen megszületett a szeretet. Kiszorult életéből a gyűlölet, s minden, ami ebbe a csoportba tartozik. Ezek az emberek is várják a nagy napot, de nem azért, hogy újra megszülessen számukra is egy néhány, szeretetteljes nap, hanem hogy még jobban felerősítsék, kiteljesítsék az alkalom kihasználásával régen tapasztalt szeretetüket. Ezek az emberek mindig megélik a mai napot, s tudják, hogy szeretetre éhes ugyan ez az egész világ, csak éppen karácsony hozza el a teljességhez közeli állapot igényét. Szó szerint értik az apostol felhívását: Hitre van szükség, mely a szeretetben mutatja meg jelenlétét.
Kedves Testvéreim! Összegezésképpen a következőre hívom fel szeretettel mindnyájunk figyelmét. Nézzétek csak meg alaposan otthoni Bibliátokban a mára kiválasztott szentleckét, s egy nagyszerű felfedezésben lesz részetek! Mindenki előtt ismeretes a Korinthusi levélben található „Szeretet himnusza”. Ebben az apostol a következőképpen zárja levelét. „Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.” Ismételjük csak el a mai szentleckét: Mi a hit által a Lélek közreműködésével várjuk a megigazulásból fakadó reményt. Krisztus Jézusban ugyanis nem az számít, hogy valaki körülmetélt vagy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretetben teljesedik ki. Ugyanarról a három lelki ajándékról beszéltünk ma is. Adja meg mindenkinek a gondviselő Isten a hitet, reménységet és szeretetet, hogy ezekkel együtt mehessünk a várakozási időszakban előre, s megérkezve ott állhassunk a lélekben gazdagok között. Ámen.
Pap Gy. László 