– Október 6-i beszéd –
„Testvérek, ti szabadságra vagytok hivatva. Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak.” Gal 5,13..
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Eddigi, szabad ünnepléseink során azt figyeltem a felszólalók ünnepi beszédében, s a mindennapi emberek megnyilatkozásaiban, hogy mennyire különítik el a Március 15-i történéseket az Október 6-tól. Érdekes módon nem sok különbséget találtam, hiszen akár márciuskor ünnepelünk, akár októberben állunk a szabadságharc áldozatainak képzeletbeli bitófája mellett, mindkét alkalommal meghitten szólunk a szabadságról. Arról, természetesen, melyért harcoltak 1848-ban, és arról is, melyért meghaltak 1849. október hatodikán. Nem is baj Testvéreim, ha a szabadság gondolata tölti ki mindkét emlékezésünket, hiszen a harc úgyis indokolt küzdelem marad, annak ellenére, hogy leverték a forradalmat. A vértanúság semmit sem veszít értékéből amiatt, hogy talán még ma sem teljes a szabadságunk. Mindennél fontosabb, hogy úgy beszéljünk emlékezéseinkben a szabadságról, mint egy szükséges állapotról, s meggyőződéssel valljuk, hogy minden ember megérdemelt joga kell legyen a mában s a jövendőben egyaránt.
Pál apostol segítségével, az aradi 13 vértanúra történő emlékezésünkben arról elmélkedem, hogy megérdemeljük szabadságunkat. Vigyázzunk azonban, hogy vissza ne éljünk a lehetőséggel, vagyis tudjunk mit kezdeni a megkapott szabadsággal. Harmad soron pedig abban fedezzük fel szabadságunk megélését, hogy szeretettel szolgálunk egymásnak.
1). Az ünnepi szónoklatok valamelyikében hallottam, hogy a kovásznak teljes mértékben el kell keverednie a tésztában ahhoz, hogy megkelessze, ízessé tegye a megsütendő kenyeret. Már akkor tudtam, hogy ez a gondolat segít engem mai elmélkedésemben, csak azt nem tudtam pontosan, hogy milyen vonatkozásban. Ma elmondhatom, hogy nagyon szeretném, ha vehetnénk egy kis kovászt a szabadságból. Egy parányit, amit aztán elkeverhetünk szívünkben, lelkünkben, hogy megkelessze teljes bensőnket. Tegyük ezt azért, mert jó a szabad embernek. Jó nekünk szabadon szárnyalnunk gondolatainkkal, jó nekünk nyíltan megvallanunk azokat az érzéseket, melyeket táplálunk egymással, Istennel szemben.
Vigyázzunk, mert „sok minden jó az embernek, de nem minden használ”. S ez igaz a szabadság vonatkozásaiban is. Miért gondolom így? Megmagyarázom. Kétféleképpen él a szabadság. Valamitől szabad lenni. Amikor erről beszélünk, akkor mindenek előtt arra törekszünk, hogy eltépjük kötelékeinket, melyek egymással, vagy valamivel összekötnek. Arra törekszünk, hogy ne legyünk senkivel és semmivel függő viszonyban. Milyen jó, hogy létezik a másik szabadság forma, amikor valamire szabadok akarunk lenni. Számunkra ez a fontosabb. Szabadok vagyunk megszületni, növekedni, szeretni. Családot alapítani, elkeseredni. Imádkozni, szülni, siratni, küzdeni, menekülni, stb. Sokaknak szabad még vissza is élni: a lehetőségekkel, személyekkel.
Nekünk, vallásos embereknek van egy igen fontos, szabadságunk. Szabadok vagyunk az örömüzenetre. Általában magunknak választjuk a hitet, s abban keressük mindazt, ami segít az eligazodásban életünk útjain. Mások éppen ezt vetik meg. Szabadokká teszik magukat, s közben a maró szó béklyójába kerülnek.
Sokak számára ürügy lett a szabadság. Arra használják fel, pl. a szó szabadságát, hogy sértegessenek. Sérti – minden ok nélkül a családban egyik a másikat. Megtörténik ugyanez valamilyen társaságban, de nem ritka, hogy gyülekezeten belül is. Tettel is bántanak. Rég olvastam Gellérd Imre lelkészről írott könyvet, mely nemcsak mozgalmas munka, hanem tényfeltáró jellegénél fogva olyan emberről beszél, aki a „szabadság rabja” volt egész életében. Róla írja leánya – többek között, hogy nemcsak a kommunista világ intézkedéseit, büntetését kellett elviselnie, hanem a homoródszentmártoni hívek közönyét, támadásait is. Olyan híve is volt, aki késsel támadt rá a paplakban.
Azt még csak kibírjuk valahogy szóval, vagy szó nélkül, ha bennünket kárhoztatnak, éppen a szabadságra hivatkozva, de kimondottan szégyelljük magunkat, amikor Istent káromolják tettei miatt. Vagy csak úgy egyszerűen, mert sok mindent rá lehet fogni Istenre. Pl., ilyeneket hallunk, hogy: Isten az önkényes úr, aki büntető Isten. Ő gyakran elfeledkezik rólunk, sőt megvet bennünket. Az ember kárát akarja és nincs értelme szeretni őt. Törvényre adja testvér a testvérét. Az ember azt hiszi, hogy ő lett az úr. Urak lettünk: ürügyet talált urak.
Ma, amikor a szabadságért életüket áldozó mártírokra emlékezünk, időszerű feltennünk néhány nekünk szóló kérdést. Vajon, még mindig nem jött el az ideje annak, hogy jobban becsüljük egymást? Megbecsüljük saját hitünket, de a másikét is? Nem jött el még mindig a tiszta, önzetlen szeretet gyakorlásának az ideje? Mi már nem mondhatjuk, hogy nem vagyunk szabadok. Legfentebb, nem tudunk mit kezdeni szabadságunkkal. De ha már rosszat, gonoszt tehetünk, akkor miért nem fordíthatjuk a megkapott szabadságot a köz hasznos javára?
2). Kedves Testvéreim! Annak idején testüket-lelküket adták a szabadságért. Nemcsak az aradi tizenhárom, hanem igen sokan, akik sorban elestek a világszabadságért. Azt mondjuk, hogy az eszméért áldozták életüket. Téves ez a szemlélet, mert a szabadság nem egy eszme, nem egy ideológiai állapot, mellyel gazdagabbak lehetünk, hanem egy állapot melyet megígért Isten az embernek, s mely életszükséglet, mint a mindennapi, betevő falat. Az már teljesen más kérdés, hogy emberek miért fosztják meg egymást önkényesen testi- lelki szabadságuktól. Más kérdés, hogy ha nekem természetes a szabadság, akkor miért nem veszem tudomásul, hogy éppen ilyen fontos minden egyes ember számára?
Nem akarok ünneprontó lenni, s ha mégis annak hinnétek, akkor Pál apostolt is ezzel kell gyanúsítanotok. Tőle hallottam ugyanis először, hogy meg lehet szereznünk a szabadságot, de ugyanakkor vissza is élhetünk ezzel a drága ajándékkal. Ahogy ő hangsúlyozza: Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Ezzel ellentétben viszont szinte felfaljuk, megemésztjük egymást. Se törvény, se tisztelet. A szabadságban gondolkodó, a szabadság törvényében élő ember nem a tiltást, nem a szabadságot tartja szeme előtt, hanem hogy miként élheti meg szeretet éhségét embertársaival, Istennel szemben. Sarkalatosan fogalmazva azt mondhatom, hogy nem azt keresi, miként bánthatja, sértheti meg embertársát, hanem, hogy hol és mikor segíthet rajta, mikor van szükség a megértő szeretetére. S bizony erre meg van minden lehetősége annak, aki megérezte a szabadság tiszta ízét.
Kedves Testvéreim! Lassan ünnepi beszédem végére érek. Nem mulaszthatom el azonban, hogy még egyszer fel ne elevenítsem a már említett Gellérd Imre, unitárius lelkész nevét. Fontos ez nekem, mert egy olyan időszakban szántam el magam a lelkészi pályára, amikor nem beszélhettünk a szabadságról abban az értelemben, ahogyan szólunk ma. Fontos azért, mert ez a lelkész éppen akkor halt meg, amikor első éves voltam a teológián. Az említett könyvnek az a címe, hogy „A libeté rabja”. Ő érdekes módon élte meg a szabadságát, amikor siménfalvi híveit gondozta, vagy börtönéveit élte, nem beszélve arról az időszakról, amikor kiszabadult a kommunizmus börtöneiből, s mint „szabad ember” nem érezhette azt a szabadságot, melyet még a kommunista rendszerben is éreztek sokan.
Miért kellett nekünk olyan sok mártír ahhoz, hogy szabadságunk legyen? Egyszer már nem vesszük észre, hogy igen sok ember halt meg azért, hogy a többieknek szabadsága legyen? Szégyellem magam, ha arra gondolok, hogy a szabadságharcosok, az aradi 13 vértanú, s őket követően emberek ezrei, százezrei tették fel életüket a szabadságért, s ma semmibe se vesszük mártíromságukat. Merész kijelentés Testvéreim, de igaz. Így van ez, amennyiben nem jelent többet a kivívott, megkapott szabadság, mint annak idején, amikor nem volt meg a többségnek. Ma a szégyen kell megöljön némelyeket közülünk, mert nem tapasztalnak mást, csak visszaélést a szabadság tekintetében.
Ünnepi gondolataimat a következőképpen zárom: Nem kell meggyőznünk a világot, hogy nekünk szükségünk van lábunkra, hogy járhassunk. Kezünkre, hogy dolgozhassunk és imádkozhassunk. Szükségünk van a mindenkori szabadságra, hogy ne legyen béklyózva se kezünk, se lábunk, se gondolataink. És ez így van jól minden egyes ember számára. Vegyük tudomásul, hogy megkaptuk végre a várt szabadságot. Azt, amiért igen sokan adták vérüket, életüket. Nem kell több teher számunkra annál, mint amit erőfeszítéssel elviselhetünk. Akkor vegyük tudomásul, hogy mi sem rakhatunk nagyobb igát egymás nyakába annál, amit ki-ki ereje szerint elhordozhat.
Végül pedig ne feledjük az apostol figyelmeztetését, melynek alapján meg kell osztanunk egymás között a tapasztalt, elnyert szabadságunkat. Így válunk a szeretet szolgálóivá a megélt szabadságban. Ámen.
Pap Gy. László 