- általános beszéd -
„Hálát adok Urunknak /…/, aki erőt adott nekem, mert megbízhatónak tartott.” 1 Tim 1,12.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A munka, melyet végzünk mi, szolgálattevők, szorosan beletartozik abba a követelménybe, melynek alapján szólnunk, hirdetnünk, s azután magunknak is megélnünk kell a Jézus által hirdetett hitet és szeretetet.
Arra törekszem, hogy elfogulatlanul mutassam be a mindenkori papot. Amidőn magamról is vélekedem és pártatlanságot feltételezek, akkor átitatottnak érzem gondolataimat Jakab apostol szavaitól, aki hangsúlyozza, hogy nehéz jó papnak lenni (Jk 3. Rész.).
Amikor szorgalmazzuk valaminek, vagy valakinek a megismerését, majd véleményt mondunk róla, akkor hangsúlyozzuk azt is, hogy mindenek előtt a körülményeket és személyeket kell belehelyeznünk figyelmünk középpontjába. Ahhoz, hogy valakiről megfelelő véleményt alkothassunk, szükséges beleélnünk magunkat az illető teljes körű szerepébe. Arra gondolok itt, hogy amikor véleményt alkotunk általában, pl., a papokról, fel kell vállalnunk az ezzel járó követelményeket, és persze a következményeket is. Ha másként cselekszünk, akkor hiányosak és felületesek maradnak megállapításaink. Ennek elkerülése végett vállalkoztam a mindenkori pap bemutatására, aki örömmel végzi ezt a munkát, s melyről határozottan állítja, hogy Isten akarata, rendelése szerint való, és hálás azért, hogy Isten érdemesnek találta erre a feladatra.
Amikor belekezdek néhány ismert és kevésbé használatos kifejezés felsorolásába, akkor úgy találom, hogy első helyre kívánkozik az Isten szolgája megnevezés (1 Kor 1,1.4.). Isten akaratából meghívott apostol – mondja magáról Pál apostol. Amikor Isten szolgájaként nevezünk egy papot, általában kétféle viszonyulás támad az emberekben. Az egyik csoport tudomásul veszi a megállapítást, a másik viszont érzékenyen visszautasítja. Nem akarom eldönteni, hogy itt kinek van igaza. Saját igazamat hangsúlyozom, azonban, még abban az esetben is, ha látszólag bizonygatásom belekapaszkodik az első csoport felfogásába. Ténynek könyvelhetjük el, hogy egy 19-20 éves fiatalember, vagy leány elhívatást érezhet e „pálya” iránt. Azt sem tagadjuk, hogy olyanok is lehettek közöttünk a teológián, akikből hiányzott ez a többletnek számító érzés. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy voltunk néhányan, akik hangsúlyoztuk azt, hogy megszólított Isten minket, mások viszont hallgattak, ha erről kérdezték őket. Sem a nyilatkozás, sem a hallgatás nem lényeges annak összefüggését tekintve, ha kötelességtudóan végezzük a papi hivatással járó munkánkat. Van azonban egy döntő és ugyanakkor végzetesen meghatározó tényező: Amennyiben nem lenne rajta Isten áldása a tevékenységünkön, akkor csupán meghatározott ideig végezhetnénk ezt a munkát. Előbb-utóbb olyan nehézségekbe ütköznénk pályafutásunk alatt, melyek más megélhetési lehetőségek felé kényszerítenének bennünket.
Pál apostol fogalmazásában találtam a második, újszövetségi meghatározást is, melynek köszönhetően megerősíthetjük a pap szolgálatára vonatkozó meglátásunkat. Istennek vagyunk munkatársai (1 Kor 3,9.) – nyugtat az apostol, ami – szerintem – sokkal közelebb visz ahhoz a tevékenységhez, melyet önként vállaltunk. Nem csak arról szól a papi hivatás, hogy megvilágítjuk a Szentírás üzenetével a helyes utat, hanem főleg arról, hogy Istennel közösen munkálkodunk, sőt e tevékenységbe bevonjuk embertársainkat is. A szolgálat alatt nem lehet csupán a templomi, istentiszteleti tevékenységre korlátoznunk a pap feladatát. Isten munkatársának a célja egybeolvad a mindennapi élet kihívásainak megoldásával és teljesítésével.
Jelképesen plántálónak is szokták nevezni a papot. Amennyiben a földműves munka ültetésre vonatkozó szakaszát figyeljük, akkor észre vesszük, látjuk, hogy egy tevékenységről, esetleg annak körülírásáról van szó. A munkához hozzátartozik, hogy gondosan kell végeznie a megbízott személynek a kitűzött feladatot. Olyan írott és íratlan szabályok sora határozza meg munkáját, melyek döntőek a növények későbbi fejlődésében. Nem elhanyagolható a pontosság és bizonyos rend alkalmazásának a szükségessége. Azaz, az esztétikai forma, a külső szemlélődést követő öröm, nem az utolsó szempont.
Amennyiben e jelképes tevékenységet átvisszük a vallásos élet területére, akkor látjuk, hogy a pap, aki vállalja embertársainak Isten országába történő beplántálását, nem csak a prédikálásra fordít hangsúlyt, hanem arra is, hogy megfelelő talajba kerüljön az új „növény”. Óvatosan bánik a növényekkel, hogy sem gyökerük, sem gyenge száruk ne sérüljön.
A fenti munkának van egy másik vonatkozása is. Nem az este érkezésével kifizetendő bér, munkadíj biztatja a papot, mint mindenkori munkást a szorgalmas, odaadó tevékenységre, hanem az öröm, mely munkája nyomán fakad. Egy napszámos, aki a napi díjért dolgozik a gazdának örül, hogy véget ért valahogy a munkanap. Előfordulhat az is, hogy soha többé vissza nem tér e napszámos arra a területre, ahol ideig-óráig végezte az ültetés áldásos feladatát. A pap is, aki Isten országának talajába ülteti az emberi életeket, hittel és reménységgel végzi a plántálást. Persze, számára sem huszadrendű a fizetés, de ő minden esetben Istenre alapoz akkor, amikor végzi ezt a munkát. Meggyőződése, hogy tevékenysége valóban nem több mint egy általános ténykedés, melyet lelkiismerettel elvégez ugyan, de tudja, hogy Isten biztosítja majd az igazi eredményt, akinek köszönhetően megfogan, szárba szökken, majd termést hoz a „növény”.
Túl a megélhetési bérünkön, a papnak igazi fizetése, amikor Isten segítsége után szemléli munkája gyümölcsét. Nagyszerű jutalomként könyveljük el, melyről aztán hallatjuk is szavunkat, amikor Isten dicséretében részesülünk: Jól van, jó és hű szolgám.
Végül pedig úgy is szokták jellemezni a papot, hogy ő az örömüzenet hirdetője (Ef 4,11.). Valóban nagy feladat hárul ránk, amikor felvállaljuk ezt a követelményt. Kimondhatjuk, hogy némelyek részére könnyű, amikor az örömről beszélnek. Ha csupán egy olyan baráti összejövetelre gondolunk, ahol jó a kedve mindenkinek, ahol nincs semmiféle szükség, még annak a látszata sem merül fel, ahol fájdalmas görcsökbe szorulnak a nevetéstől arc- és hasizmaink, ott nincs is valóban semmi nehézség az örömről tartani értekezéseket.
Az örömüzenet azonban az életről szól, melynek állandóan váltakozik verőfényes és árnyoldala. Nem lehet úgy beszélni az örömüzenetről, hogy időközben elfeledjük, sőt kizárjuk a bánatot. Az életről sem lehet csupán olyan összefüggésben szólni, melyben kizárjuk a halál tényét. Nem azt akarom mondani, hogy átfogalmazom a mindenkori pap prédikálását. Csupán arra figyelmeztetlek, hogy hiányosnak vélem azt a felfogást, mely rózsaszínű fellegekkel borítja el életünk, különben kevésbé verőfényes, sőt mondhatni, borús oldalát. A sötétség nemcsak borút, szomorúságot jelent, hanem azt a ködöt is feltételezi, mely leszorítja, szinte megfojtja a felszínre kívánkozó, Isten és ember iránt táplált, tiszta emberi érzelmeket.
Azt tartom a mindenkori pap jelentőségteljes feladatának, amikor a legkeményebb, legnehezebb, legreménytelenebb helyzetben is sikeresen felvillantja a reménység jövőbe vetett sugarát, de úgy, hogy szavaival megmaradjon a valóság talaján. Akkor válik teljessé és szívhez szólóvá a pap örömüzenet hirdetése, prédikálása, ha az nem a láthatatlan világ kecsegtető ígéreteit sorolja, hanem megláttatja Isten gondviselő szeretetét, aki bizonyára megoldja pillanatnyi, vagy átmeneti gondjainkat.
Végül pedig kerestem egy véleményt, melyet egy püspök fogalmazott meg azért, hogy szóban is bebizonyítsa híveinek a papról, és annak hivatásáról szóló felfogását: „Nem önmagáért, nem saját passziójából lett pappá, hanem a népért /…/ (Zsid 5,1) a hívekért, tiértetek… Mindenestől a tiétek most már! – Tietek a szíve, amíg csak dobogni tud!… Mert a jó pásztor életét adja juhaiért… Tiétek a tudása és minden képessége, amelyet hosszú évek fáradságával szerzett. Tiétek a talentumai, – Tiétek az egészsége. Tiétek minden öröme. Tiétek minden bánata. Tiétek egész élete! Tiétek /…/ keze, amíg áldást adni és könnyet törülni tud. Tiétek a nyelve, amíg a jó hírt hirdeti…” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 572. Old./
Hálát adhatunk, tehát Istennek mindannyian, aki erőt ad ilyen vonatkozású teendőink végzésére. A magam részéről azzal a reménységgel vagyok, hogy hallgatóságomat, azt a közösséget, melyért felelősséget vállaltam beviszem Isten örömébe. Úgy legyen. Ámen.
Pap Gy. László 