Jézus a Dávid fia

Magyarázandó rész: Máté 22,41-46-ig: Jézus a Dávid fia

1). Előzmények.

Máté evangéliumában előzményként a három fontos kérdést, illetve választ határozhatjuk meg. Emlékeztetőül jegyezzük meg, hogy először az adópénzről, majd a feltámadásról, majd a Főparancsról kérdezték Jézust. Mindhárom esetben olyan választ kaptak a kérdezők, mely nemcsak kíváncsiságukat elégítette ki, hanem semmi okot nem találhattak a további támadásra. A kérdéseket, illetve Jézusnak a rájuk adott válaszait követően, szinte elérkezettnek látszik az idő arra, hogy most már Jézus is feltegyen egy kérdést. Bár számunkra érthetetlennek tűnik a megfogalmazás, ezzel ellentétben nagyon is jól értették a korabeli farizeusok, illetve írástudók, akiknek szólt. Ne menjünk azonban magyarázatunk elé, hanem kövessük a megszokott sorrendet!

2). A bibliai rész tartalmának ismertetése.

Arról tudósít az evangélista, hogy együtt voltak a farizeusok, s éppen ezért elérkezettnek találta Jézus az időt arra, hogy végre ő is megfogalmazzon egy kérdést. Arra volt kíváncsi, hogy kinek tartják a Messiást. Mivel mindannyian várták a Megváltót, ezért egyértelműen azt válaszolták, hogy csakis Dávidnak a fia lehet. Úgy tűnik, mintha nem lett volna kielégítő a válasz, hiszen újabb kérdéssel tudakolta Jézus, hogy akkor ebben az esetben Dávid miként nevezheti Urának őt? A rövid leírásban még azt olvashatjuk, hogy e második kérdés után senki nem tudott ezzel kapcsolatosan megjegyzést tenni, de többé nem is kérdezgették.

3). Összehasonlítás. Másodszorra is meg kell jegyeznem, hogy bizony eléggé érthetetlen összefüggéssel állunk szemben. Többszöri elolvasás sem segít abban, hogy közelebb kerüljünk Jézus kérdésében szereplő megjegyzéshez. Amennyiben azonban az összehasonlítás rendjén az eredeti szövegből indulunk ki, akkor fokozatosan közelebb kerülünk ahhoz, hogy végre megértsük a szöveg összefüggésében tapasztalható „értehetetlenséget”. Azt olvassuk a Zsoltárban, hogy: „Monda az Úr az én uramnak: Ülj * az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá. (Zsolt. 110.1). (Máté 22,44.  Márk. 12,36.  Luk. 20,42.  Csel. 2,34. 35.  Zsid. 1,13.).

a/. Az első összehasonlítás alapján tapasztaljuk, hogy a három evangélium elbeszélése közül a Mátészerint való szolgáltatja a legbővebb közlést. Míg Márk és Lukács evangéliuma egyenesen a „dolgok közepébe vág”, addig Máté arról tudósít, hogy Jézus éppen azért tette fel a farizeusoknak a már ismert kérdéspárt, mert azok össze voltak gyűlve.

b/. Az összehasonlítás második eredményeként Máté és Márk evangélista megjegyzése tűnik ki a tudósításokból. Azt olvashatjuk ugyanis Máté evangéliumában, hogy, „Lélek sugallatára”, Márk evangéliumában pedig hogy „Szent Lélek által” szólt Dávid, amikor azt mondta, hogy „Ülj a jobbomra, míg ellenségeidet lábad alá vetem”.

c/. A harmadik összehasonlítást annak alapján végezhetjük el, ami történt a kettős kérdés, illetve válaszadás után. Máté evangéliumában arról olvasunk, hogy senki nem akadt, aki felelni is tudott volna valamit az elhangzottakra, sőt, egyszerűen megállapítja az író, hogy többé nem is kérdezték Jézust. Ezzel a tudósítással szemben azonban tapasztaljuk a másik két evangélium értesítésében, hogy az egész nép örömmel hallgatta a fent elhangzottakat (Mk), valamint az egész nép hallatára mondta tanítványainak (Lk) Jézus a fennebb megismerteket.

4). A magyarázat. Bevallom, hogy egyáltalán nem könnyű, sőt egyenesen nehéz megmagyaráznom a fenti részt, hiszen olyan kérdéseket vet fel, melyekre nem unitárius álláspont szerint kell keresnünk a megfelelő magyarázatot. Ha valamikor igen, akkor most időszerű, és egyben ajánlott lett volna, hogy átugorjam a Dávid fiáról szóló részt, de nem tehetem, hiszen régebbi elkötelezettségem is ragaszkodásra késztet. Végeredményben pedig nem egy olyan kérdés, melyet ne közelíthetne meg tárgyilagos unitáriusságunk.

a). Induljunk ki abból a megállapításból, hogy úgy tűnik, mintha elege lett volna Jézusnak a megtévesztő, irányába intézett kérdésekből, (bár mindannyira jól válaszolt), most ő fogalmazott meg egyet, melyben mintegy megerősíti küldetését is. Most ő kérdezte meg tőlük, hogy: „Miért mondják ,hogy Krisztus Dávid fia?” Gondolom, nem hibázunk, ha erős fogalmazást használunk, s azt mondjuk, hogy jelen alkalommal Jézusból, a támadottból támadó válik. Tulajdonképpen semmit sem mond magáról, de kérdez a Messiásról. Azt szeretné tudni, hogy miként vélekedik a farizeusság Róla. Természetességgel tapasztalható a szövegből, hogy a Megváltó megszületett, sőt azt is kell tudni, hogy Dávid házából. Hogy kétség ehhez már nem férhet, csak annyi marad, hogy a 101. Zsoltár idézésével közelebb jussanak a megváltó szerepének, nagyságának, isteni küldetésének pontosításához. Semmiképp nem érződik ki, hogy ne tudná a farizeusság, illetve a hallgatóság, hogy a Messiás Dávid leszármazottja, csupán azt kell eldönteni, hogy amennyiben fia volt Dávidnak, akkor miként szólíthatta meg Urának a Messiást, amikor arra kérte a Megváltó őt, hogy üljön jobb keze felöl, s onnan szemlélje, amint lábai alá veti ellenségeit.

b). Hogy ne csak keringjünk a megoldás körül, hanem közelebb is kerüljünk hozzá, a fentiek után helyettesítsük be személyes formával a korabeli zsoltár vonatkozó megjegyzését. Abban olvastuk, hogy „Monda az Úr az én uramnak”. Amennyiben a következőképpen értelmezzük: Monda a Messiás Dávidnak”, akkor egy lépcsőfokkal közelebb kerültünk ahhoz, ami Jézus szándékában állt. Igen ám, de még mindig van egy ismeretlen, ami megnehezíti dolgunkat. Ennek megfejtése túllépi unitárius hitünket. Ennek ellenére azonban – éppen a megértés kedvéért – ki kell mondanunk, hogy miként tükröződik az evangélista Megváltóról vallott felfogása. Akár a Zsoltárok Könyvét figyeljük, akár az evangéliumok ismétlését olvassuk, egyértelműnek látszik, hogy Istenre és a Messiás személyére ugyanazt a megszólítást Kyrios – Úr használták. Ez pedig azt jelenti, hogy a Messiást, jelen esetben isteni rangra emelte a zsoltáros, de tegyük hozzá, hogy maga Jézus is így gondolta ezt.

Ezek után, tehát semmi kétség nem férkőzhet ahhoz, hogy valaki kételkedjen Jézus Dávidtól történt származásában, de ugyanakkor az is nyilvánosságra került, sőt egyben hangsúlyossá vált, hogy a várt és megérkezett Megváltó egyenrangúvá vált Istennel. A származást illetően nekünk sincs semmilyen kifogásunk, sőt nem vonjuk kétségbe azt sem, hogy esetenként ember feletti erővel rendelkezett Jézus. Mind tetteiben, mint válaszadásában a legjobbat adta, de személyét illetően továbbra is fenntartásaink vannak, hiszen bármilyen magyarázatot is halljunk, mi hangsúlyosan valljuk, hogy Isten egy, aki az egész teremtett világnak, minden gyermekének, s köztük Jézusnak is édes Atyja.

5). Alkalmazás. Az mondhatnánk, hogy fenti kérdések, illetve magyarázkodások részben, és látszólag szolgálják unitárius hitünk fejlődését. Ez azonban nem egészen így van, hiszen a mindenkori unitárius embernek szembesülnie kell azokkal a bibliai megjegyzésekkel is, melyekről más véleménye van, mint a többi keresztény felekezetnek. Jelen eset is arra kell buzdítson, hogy ne a kételkedésnek, a tagadásnak adjon helyet, hanem annak a hitnek, mely kisegít hasonló helyzetekből. Vegyük sorban a tárgyalt rész megjegyzéseit, s rögtön megkapjuk a hozzánk szóló, helyes eligazításokat.

Tételezzük fel, hogy mi is jelen vagyunk ott, ahol nemcsak a farizeusok gyűltek egybe, hanem ott voltak a tanítványok Jézus körül, sőt egy komoly hallgatóság is részt vett az eseményekben, akik összetevődése hűen jellemezte az akkori, de a mostani kor társadalmi berendeződésé. Azt elintéztük, hogy miként viszonyult a farizeusság a feltett kérdésekhez, de nem rendeztük le azt, hogy mit válaszolunk mi, amennyiben felteszik számunkra a kérdést, hogy mit hiszünk Jézusról? Messiás-e, Dávid fia-e? Ismételten gyermek, ifjúkorunk vallásos ismereteihez menekülünk segítségért, amikor Jézus megváltói tevékenységéről tanultunk. Persze a Káté kérdések kikerülték a Messiás, vagy Megváltó kifejezéseket, de használták a szabadítót. Jézus szabadítását három tényezőben rögzíti Káténk: megszabadít a tudatlanságtól, a bűntől és a halál félelmétől. „ilyen értelemben hisszük, hogy ő a mi szabadítónk”- fogalmaz a Káténk.

Tisztáznunk kell azonban, hogy mit jelentett a Messiás a korabeli, a mai zsidóság számára, s egyetlen szerény megfogalmazás erejéig, hogy mit jelent a többségi kereszténység számára az ő megváltói munkája. A zsidóság Dávid házából várta, és várja továbbra is a Messiás, a Megváltó megszületését, aki fegyverrel és hatalommal veszi át a földi irányítást, s ennek eredményeként jólét és boldogság lesz osztályrésze a mindenkori zsidóságnak. Ma már tudjuk, hogy Jézus megszületett, megváltóként lépett a történelem színterére, de nem fogadta el Megváltójának őt a zsidóság. Éppen azért nem, mert tanítása, vigasztalása, ígéretei a szegény réteget célozták meg, míg a szeretet gyakorlását helyezte középpontba minden más, külső, kultikus cselekedettel szemben.

Gondoljunk azokra a testvéreinkre, akik hangsúlyozzák, hogy Jézus halálával váltotta meg életüket. Ezzel szemben pedig állítsuk ismételten oda a szeretet parancsát, s tegyük fel a kérdést, hogy miként lehetséges egy ember életében, hogy soha nem törekszik a kettős parancs teljesítésére, vagy csak részben tesz eleget annak, de hiszi, hogy Isten fiának, vagy egyenrangú Isten-társának halála által kiengesztelhető. Miként fogadhatjuk el ezt az álláspontot, amikor minden jézusi megjegyzés a szeretetről, Isten gondviselő Atyaságáról szól?

Hozzászólások:

Befejezés: Első, sőt többszöri olvasásra is olyan érzésünk volt, mintha nem hozzánk, nem a mai emberhez szólna a korabeli kérdés, s az arra adott felelet. Elmaradhatatlanul szükségünk van nekünk is arra, hogy meghatározzuk Jézus szerepét életünkben. Akár megkérdeznek, akár nem, egyértelműen képesek legyünk megválaszolni a legjobb hitbeli felfogásunkat. Ámen.