Bibliai olvasmány: ISTEN VELÜNK – Zsolt 46,1
– általános beszéd –
„Akkor én azt mondám: jobb a bölcsesség az erősségnél;” Préd 9, 18 /a.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Beszédemben az erőről szólok abban a megvilágításban, melyet az ellentétpárok szolgáltatnak. Ha nem lennének ezek, akkor nem lenne viszonyítási alapunk sem. Ha nem tapasztaltuk volna az erőtlenséget, akkor nem lehetne fogalmunk az erőről sem.
1). Meggyőződésem, hogy csakis e két pólus megismerése mellett szólhatunk az erőről, mely kezdeti gondolatom megerősítésére siet. Vizsgáljuk meg az erőtlen ember jellemvonásait. Amikor az erőtlen kifejezést használjuk, a testi erőtlenségre gondolunk. Ennek rendjén gyenge egészségű ember jut eszünkbe, akinek napjai betegségben telnek. Annak ellenére, hogy általában az ilyen emberben ép lélek lakik, megállapítható, hogy a „lélek kész, de a test erőtlen” (Mt 26, 41.). Gyermekkorunk kedvelt bibliai történetében Sámson elvesztette hajfürtjét, oda lett régi ereje és így erőtlenné vált (Bír 16,7.).
Nem csak testi erőnket veszíthetjük el, hanem erkölcsi-, hit-, és értelmi erőtlenség is úrrá lehet rajtunk. Olyan élethelyzetek támadnak, melyeket magunk erejéből kell megoldanunk. A sok elkeseredett, erőt vesztett, elerőtlenedett ember kétségbeesésében nem talál megfelelő megoldást. Illetve olyan eszközökhöz folyamodik, melyek esetenként másokat is erőtlenségbe sodorhatnak. Ilyen fejvesztett állapotot jelent a meggondolatlanul eldobott élet. Az összeesés határán álló édesanyát, édesapát hallottunk már hangosan szólni, mint, ahogy a zsoltáríró tette: „Könyörülj rajtam Uram, mert erőtlen vagyok” (6, 3.).
De nem csak a mély sebet ejtő valóság tesz erőtlenekké, hanem a keserves felismerés is, amikor gyermekünk nem akarja betartani a vallásos életet. Gyakorlatilag meginoghat hitünk barátainkban is. Rossz megoldás, amikor haraggal eldobjuk őket, ahelyett, hogy kitartó hitért folyamodnánk Istenhez.
Nem szándékom a szemrehányás, de nem lenne-e jó, ha a hitében gyengéknek bizonyulókat magukkal ragadnák, akik erősebbek, mert talán „jól imádkoztak”, vagy mások imádkoztak értük. Az is előfordulhat, hogy ók rendezték életük folyásának medrét, hogy erősek maradhassanak minden váratlanul érkező „árral” szemben. Testvéreim! Nincs miért csodálkoznunk, ha időszakonként erőtlennek bizonyulunk, mert csak akaratunk segíthet ki a helyzetből. Ne csodálkozzunk erőtlenségünkön, amikor, az apostolok is erőtleneknek bizonyultak (1 Kor 1, 27.). Lehetőségünk van, hogy közvetlen kísértéseinkben attól kérjük az erőt, aki a legerősebb: Istentől. És ő megadja.
Az erősek tartoznak, hogy segítsenek a gyengéken – mondta Pál apostol, amikor a következőket hangsúlyozta: „Az erőtleneknek erőtlenné váltam (1 Kor 9, 22.). Tudom, hogy az erősektől nem mindig lehet várni a kellő és megfelelő segítséget. De amennyiben csakugyan elmarad a várt segítség, akkor erőtlenségünk eloszlatása érdekében ott kell maradnunk az erősek közelségében. A 2. péteri levél 3. részének, 17. verse így fogalmazza ezt: Saját erősségetek mellől ne távozzatok el. Azaz, amennyiben erősségem az én szülőm, akkor kapaszkodjam a kezébe. Ha erősségem a társam: feleségem, vagy a férjem, akkor őt ne engedjem el. Ha pedig egyedüli reménységem Isten, akkor megnyugtathatom magam, hogy minden erő és segítség tőle származik.
2). A testi-lelki erőtlenség ellentéte az erő. A pozitív megvilágítás az erőset nem uralkodóvá teszi a gyenge fölött, hanem segítségül, támaszul rendeli melléje. Továbbra is ezt a szemléletet ajánlom kedves Atyámfiai szíves figyelmébe, amikor az erőről, mint a lüktető élet mozgatójáról beszélek.
Négy megvilágításban képzelem el ezt:
(1). Az első az isteni erő, mert nagy az ő ereje (147. Zsolt 5.), és nincs senki olyan erős, mint Isten (1 Sám 2, 2.). Isten lelkét az erővel azonosítjuk, s mint, ahogy nem lehet megfogni, a lélek tapinthatatlanságával ellentétben érezhetjük Isten „erős kezét” (89. Zsolt 14.). Egyetlen példa ennek alátámasztására. Vannak esetek, melyekben nemcsak az orvosok mondanak le betegeikről, hanem maga a beteg is lemond életéről, mert betegsége régóta ágyhoz kötötte, annyira, hogy leghalványabb reménysugara is kialudt felgyógyulásának. Amikor önmaga szabadítására szolgáló erő megbénul, akkor következhet be a „csoda”. Mert nem ismerjük Isten hatalmát (Mt 22, 29), egyik napról a másikra meggyógyulhat a beteg.
(2). A fentiek alapján erőnk hiánya korlátozott, és Isten ereje alá van rendelve. Az Istenben bízó ember lépéselőnyben van tagadó embertársaival szemben, mert reménysége többlettel táplálja, melynek következtében tudatosul benne, hogy minden testi és lelki ereje Istentől származik.
Isten erőt adott a megfáradt gyermekeinek (Ézs 25, 4.), gondoskodott arról, hogy időközönként feljavítsa népe erőkészletét (29. Zsolt 11.). Isten erőt adott, pl. Dánielnek (Dániel 2, 20.). Ez az erő arra indította a prófétát, hogy hálát adjon Istennek, amiért erőssé tette őt arra, hogy megfejthesse a király álmait. Ez az erő segített rajta az égő kemencében is.
A másik példa Mikeás próféta (Mik 3, 8.), aki megteljesedett Isten lelkének erejével, hogy merészen hirdesse atyafiai vétkeit, bűneit. Amennyiben a próféta szemszögéből nézzük ezt a kérdést, akkor elmondhatjuk, hogy nem cselekedett kedves dolgot atyjafiaival, amikor tévedéseik, bűneik miatt elmarasztalta őket. Kellett tehát számára az isteni erő, hogy elvégezhesse feladatát.
A legnagyobb példa Jézus. Őt áthatotta Isten ereje, annyira, hogy meggyőződéséért életét adta. Egyetlen élethelyzet sem volt rövid életében, melyben ne találta volna meg Istentől a szükséges erőt.
A fenti példák, és az elhallgatottak is, mind arra biztatnak, hogy nehéz és kétségbe ejtő pillanatainkban, napjainkban arra gondoljunk, hogy minden lehetséges erőnk Istentől jöhet és van. Éppen ezért, Őt kell kérnünk, hogy megoldhatatlannak látszó helyzeteinkben jöjjön segítségünkre.
(3). A két hátra maradt tárgyalásban összecseng a téma. Az ész és az erő összefüggésében keresem a lehetőséget. A „többet ésszel, mint erővel” – gyermekkorunk mesés tanulsága felnőttként is lebilincsel, mert a gyakorlati példák életünk folyamán mind-mind erre a gyermekkori tapasztalatra épülnek. A már említett ellentétpárok újra elénk kerülnek, hiszen az erős és gyenge ellentétében vizsgálom, hogy miként lehet legyőzni okossággal, egy erős embert? A Prédikátor könyve tanít, hogy több ész legyen, mint erő (9, 17.), ami szinte elképzelhetetlen, míg a gyakorlati esetek nem bizonyítják ezt. Pl. két ember áll az élet nehézségei előtt. Az egyik kemény testalkatú, a másik annyira gyenge, hogy népi mondásunk szerint, „meg kell kapaszkodnia valamiben, hogy el ne fújja a szél”. Az erős éjt nappá téve dolgozik, hiszen egészségi állapota megengedi azt. Elbizakodottá válik, mert vendégeinek, szomszédjainak, mindenkinek hangoztatja és mutogatja, saját keze által szerzett gazdagságait (5 Mózes 8, 17.). Tökéletesnek látszó ereje elfeledtette vele, hogy nem lehet bizodalma saját erejében (1 Sám 2, 9.). Figyelmen kívül hagyta azt is, hogy erejével nem szerezhet magának senki „birodalmat” (Ámos 6, 13.). Egyik pillanatról a másikra bekövetkezik a fordulat: vagyona, ereje és egészsége is oda lesz. Állapota romlik, reménysége, melyet magába helyezett, kétségbeesetten rogyik maga alá.
Vele szemben ott áll a másik, a gyenge testalkatú ember, aki régóta szenved az élet súlyos terhei alatt. Ő tudja, hogy Isten nélkül egyetlen nap eltöltéséhez sem lenne ereje. Bízik abban, hogy egyszer eljön a nap, amikor ismét lábra áll. Okos belátása erősítgeti lelkét, és a lélek egyszerre megerősíti gyenge testét. Míg az erős összeomlása pillanatában a lejtőn lefele gurulva képtelen megállni, emez foggal-körömmel kapaszkodik és centiméterenként halad a csúcs felé.
(4). Jeleztem, hogy a téma összecsendül. Igen, mert a kérdés az, hogy ki bizonyul erősnek közülünk? Az-e, aki annak látszik, vagy az, aki kezében, türelmében, szeretetében állhatatosnak bizonyul? Az erő birtoklására két lehetőség kínálkozik:
a). Az egyik a világi hatalmasságok kezébe helyezi le az erőt. Ez az erő azonban sem az, melyről én eddig beszéltem. A hatalommal társuló erőben botütés, börtön, ajtó zár csörömpölés, puskadurranás rejlik. A hatalomban található erőt, nyakra tapadó kéznek látom, mely az édesanyába és a gyermekbe belefojtja a hangos sírást. Egy kemény kézhez hasonlítom a hatalmasságok kezébe helyezett erőt, mely betapasztja a háborgó ember, lázításra nyitott száját és kattintja a csuklón a bilincset. Nekem történetesen ebből a fajta erőből nem kell!
b). Van egy másik erő! Azoké, akik kitartóak maradnak, a hitben. Jézus tanítványaira, majd a későbbi tanítványokra, Pál apostolra, a reformátorokra, és minden hitben erős atyámfiára szeretnénk hasonlítani, erejüket hordozni magunkban. „Legyetek erősek az Úrban” – mondja Pál apostol. Minden hasonló intés buzdít, hogy Isten- és embertársaink szeretetében bizonyuljunk erőseknek. Sokszor egyszerű emberek megerősítenek kétségbeeséseinkben minket, és igaz ez Istenre nézve, aki megerősít minden beszédben és jó cselekedetben (2 Tess 2, 17.). Arra késztet, hogy a jó mellett foglaljunk állást, és mindannyiszor megerősít, hogy a fájdalmak ellenére szóljunk a jóról és nemesről, szavainknak tetteinkkel adjunk nyomatékot. Tudjuk Atyámfiai, hogy előnyre tettünk szert, akik hiszünk Isten erejében és hiszünk abban, hogy mindenkor megerősíti a hívőt (Róm 16, 25.). Előny, ha belátással, türelemmel fogadjuk életünk nehézségeit, s míg gyenge állapotunkat mindenki nyilvánvalónak tartja, addig tudjuk, hogy Isten gondoskodik rólunk és ez által az erősek sorába tartozunk. Van, aki erővel uralkodik, a másik erővel akar érvényesülni. Vagyunk, akiknek annyi erőt ad Isten, amennyivel átjuthatunk az akadályokon. Ámen.
Pap Gy. László 