Bibliai olvasmány: 6. Zsolt 1-5
– általános beszéd –
„Nem tudjátok-e, hogy /…/ az Isten lelke lakozik bennetek?” 1 Kor 3, 16,
Kedves atyámfiai, szeretett Testvéreim! Érdekes kettősség létezik a test és a lélek kapcsolatában. A test, mint valami értéktelen dolog szerepel, ha nincs benne lélek. Néhány gondolat foglalkoztatott ebben a vonatkozásban.
Azt mondjuk, hogy Isten, születésünk pillanatában, – amikor belesírtuk magunkat a világba, – árasztotta belénk lelkének parányi részét. Ettől lett elevenné, élővé testünk. Amennyiben figyelembe vesszük a Biblia állítását (1 Móz 2, 7.), akkor nem is lenne több gondunk. Ám a valóságban ez másképpen alakul. Ugyanis, ha a magzat állapotát figyeljük az anyaméhben, akkor azt élőnek minősítjük megszületése előtt. Ez pedig azokat a megjegyzéseket igazolja, miszerint a vér adja a test elevenségét, azaz életét. Egyelőre tehát ez a kérdés nyitott marad.
1). Szerintem, ott kell folytatnunk, hogy a lelket Isten lehelte az emberbe. Teljes mértékben elfogadható, hogy Isten, aki lélek, kezében tartja a világ és az ember életét. Tudjuk, hogy az ember testből és lélekből áll (Mt 10, 28.), sőt azt is elfogadjuk, hogy a lélek a testtel való egyesülése nyomán láthat napvilágot (1 Kir 17, 22.). Ami lélektől született, lélek az – írja János evangéliuma (Jn 3, 6.). A test pedig meghal, amennyiben nincs lélek benne. Érdekes módon mindent az tetőz, hogy egy ember sem uralkodhat teste fölött, hogy megtartsa azt (Préd 8, 8.). Ha pedig csakugyan ilyen „tehetetlenek” vagyunk értéktelennek tűnő testünkkel kapcsolatosan, akkor még kevésbé irányíthatjuk a lélek be-, vagy kiáradását. (A lényegen semmit sem változtat az öngyilkosság ténye!) Tehetetlenül állunk, jobban mondva fekszünk, amikor a lélek kimegy (146. Zsolt 4.) belőlünk és megtér Istenhez (Préd 12,7.).
2). Az előbbi titokzatosságból keveset tudtunk meg, és az is inkább a hit számára fontos, mintsem észérvekkel kényszeríthettük kordába a megfoghatatlant. A lélek életet jelent – mondjuk a Bibliával. A kérdés az, hogy hajlandók vagyunk-e mi unitáriusok is elfogadni Mózes könyvének állítását, miszerint minden testnek lelke a vérben van (3 Mózes 17, 11.), vagy más megközelítést keresünk? Ismételten hangsúlyozom, hogy bizonyos mértékig a vallásos gondolkodás területére menekülhetünk. Az anyagi gondolkodás, magyarázkodás egyértelmű, és nem meríti ki a kérdés lényegét. 1). Amennyiben a vért azonosítjuk a lélekkel, akkor ez azt jelenti, hogy a vér kiengedésével (gyilkosság), vagy a vér megalvadásával (áramütés), meghal a lélek is. 2). Ebben az esetben megdőlne a vallásos felfogás, miszerint Istentől kaptuk lelkünket és halálunk pillanatában hozzá kerül vissza. 3). Harmadsorban pedig végzetesnek tűnő tévedés kerített hatalmába, amikor a lelki lényeget, – amilyen Isten -, azonosítottuk a vérrel, melynek nemcsak cseppfolyóssága miatt más a természete, hanem természetesen összetétele is. 4). Ajánlom, hogy maradjunk annál a gondolatnál, mely hűen ábrázolja unitárius felfogásunk, bár kissé kemény a megfogalmazás: Bolond, az éjjel számon kérik a te lelkedet (Lk 12, 20.), vagyis Isten bármelyik pillanatban vérontás, vagy áramütés nélkül számon kérheti lelkünket. Azaz abban a pillanatban megszűnt számunkra a földi élet.
3). Az ember lelkes lény – mondjuk. Két fontos tisztázni való van itt. Az első, hogy létezik-e a kéttípusú ember? A lelkes és a lelketlen. Igenis és nem is. A lelkes ember az élőt, míg a lelketlen a meghaltat jelentené. Túloldalon viszont a második tisztáznivaló, hogy az előbbi állapot a létet célozta, míg ebben az erkölcsi állapotot hangsúlyozza.
Amennyiben egybeolvasztjuk a két állapotot, akkor látjuk a teljes embert, aki különbözik az állattól. Első sorban, lélek-ember mivoltában. Számára fontos a lélek, és ezért itatja át a felszólítás egész életét: Őrizd meg lelkedet (5 Móz 4, 9.). Ez a sugallat nemcsak a vallásos ember jellemzője abban a pillanatban, amikor megfogalmazza könyörgő imádságát. Figyeljük csak meg az istentelen ember rimánkodását: Foggal-körömmel kapaszkodik bűnös életébe, és közben kitartóan, meggyőzően kéri Istent, hogy ne veszítse el az ő lelkét. Pedig sok esetben egy cseppnyi hite sincs. A vallásos ember – szinte minden alkalommal -, valahogy így kéri Istent: Uram! Mentsd meg az én lelkemet! (6. Zsolt 5.). Lelkes lény-mivoltunk tehát ebben a kérésben csúcsosodik, amikor az válik fontossá, hogy számon ne kérje tőlünk Isten a lelkünket.
4). Milyen jó, hogy okos lelket kaptunk Istentől! Itt is kérdés, hogy van lelke az embernek, de van-e lelke az állatnak is? Először is a válaszadók megoszlanak a véleményben, mert, amennyiben az állatvédőket kérdezzük, akkor ők arról igyekszenek meggyőzni minket, hogy az állatnak is olyan lelke van, mint nekünk, embereknek. Más azon a véleményen van, hogy Isten csakis az embert ruházta fel, ajándékozta meg ezzel a lelki kiváltsággal. A harmadik vélemény, melynek jó magam is híve vagyok, hogy Isten okos lelket egyedül csak az embernek adott.
Ez nem jelenti azt, hogy az előbbi két állítást figyelmen kívül hagynám. Sőt, mintegy kiegészítésképpen felhasználom meglátásom igazolására. Abban megegyezhetünk, hogy Isten teremtett világában értelmes lényeknek számítunk. Ha pedig figyelembe vesszük emellé Jób könyvének megállapítását, miszerint a halandó emberben, ama lélek teszi a bölcsességet (32, 8.), akkor azonnal nyilvánvalóvá válik az értelmes lélek szerepe. Pl. két ember elveszít egy-egy közeli hozzátartozót. Feltételezzük, hogy mindkettőnek egyformán fáj, de az egyik éppen értelmes lelkén át feldolgozza a fájdalmat, míg a másik fülsértően kiabálja világgá panaszát. Az egyik tehát bölcsnek bizonyul, míg a másik balga marad. Pedig Isten egyformán áldotta meg őket lélekkel, csak éppen nem fogták fel egyformán az emberi lélek értelmes nagyságát.
Az oktalan állatokba, szerintem Isten, érző lelket adott (Préd 3, 21.). Ebben van tehát a harmadik vélemény nagysága. A párhuzam még egyszer levonható, melyben különböző az okos ember és érző állati lélek. Mi tehát arra vagyunk hivatva okos lelkünkkel, hogy a lehető legbölcsebben viszonyuljunk kellemes és kellemetlen életfordulatainkhoz, melyekben mindig szem előtt tarjuk, hogy az állatnak is van lelke, nyüszít is fájdalmában, csak éppen nem tudja értésünkre hozni.
5). Nagyon drága a lelkünk, – állapítom meg. Drágább, mint az eledel (Lk 12, 13.). Tény, hogy eledelünkre áldozunk legtöbbet életünk folyamán. Ha ezt összehasonlítjuk Lukács evangéliumának megállapításával, akkor elmondhatjuk, hogy az emberi életben szükséges táplálékmennyiség nagy összegre számolható -, ami még inkább érvényes a dúsgazdag életében, – és ennél is drágább emberi lelkünk. Egyenes arányban van ez a felfogás azzal, hogy éppen ezért több gondot is kell fordítani lelkünkre, mint a testünkre. Mit használ valakinek, ha mind e világot megnyeri is, ha lelkében kárt vall – kérdezi Jézus (Mt 16, 26.). Keressétek először Istennek országát (Mt 6, 33.) – tanácsolja folytatásként, vagyis előbb a lélekről gondoskodjunk, s aztán meggyőződhetünk arról, hogy megkapjuk a testünk javait is.
6). Végül mai beszédem utolsó gondolataként röviden vázolom, hogy a bennünk lakozó lélek birtokában elmaradhatatlan követelmény, hogy lélek szerint járjunk. Ennek több szakasza tapasztalható, nemcsak a Bibliában, hanem mindennapi életünkben is. Mindenek előtt teljes lelkünkből kell keresnünk (5 Móz 6, 5) Istent. Akkor válunk eleven lélek tulajdonosaivá, ha Isten törvénye és akarata szerint cselekszünk (19. Zsolt 8.). Tudomásul kell vennünk, hogy minden általunk hozott áldozat közül a legkedvesebb egy töredelmes lélek (15. Zsolt 19.). Ez pedig nem azt jelenti, hogy állandóan a bűn foglyaként, romlott emberként képzeljük el magunkat, hanem olyanoknak, akik józan értelemmel ítélik meg lelki nagyságukat. E nagyság pedig abban fedezhető fel, hogy Isten lelke értelemmel átitatta valónkat és így lakik bennünk.
E beszéd folytatásaként a test és a lélek küzdelméről, rokonságáról, nyugalmáról és szomorúságáról, valamint halhatatlanságáról fogok szólni. Ámen.
Gondviselő Istenünk.! Köszönjük, hogy e mai napon veled kereshettünk ismét a lélek áldásait. Hisszük, hogy országod munkásai maradunk, akik a léleknek vetünk és majdan akaratod szerint ebből a lélekből is aratunk örökéletet. Add, hogy meggazdagodott lelkivilágunk segítségével másokat is erre a gondolkozásra bírhassunk. Ámen.
Pap Gy. László 