„Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és Isten útját igazán tanítod…” Mt 22,16.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Igazán tanítod Isten útját. Nem is kell más megnyilatkozás ezen kívül, hogy unitárius vallásunk igazságainak és hitelveinknek újabb hangsúlyt biztosítsunk. Az újszövetségi idézet összetett gondolatokat ébreszt. Lényeges, hogy a megállapításra összpontosítsunk: Mester, tudjuk, hogy igazán tanítod Isten útját. Fontos, hogy a jézusi tanítás szellemében lássuk az utat, melyen megtaláljuk gondviselő Atyánkat, ahol emberi vélemények találkozásából megszülethet a sokszínűség, melyet unitárius együttélésnek nevezhetünk.
Isten az ő útján vezeti az embert. Szemmel tartom az ember összes útját – olvassuk Jeremiás próféta Könyvében (16,17). A próféta megjegyzése belesimul abba a képbe és felfogásba, miszerint Isten szemei elől senki nem rejtőzhet el. Jónás esete erősíti azt az elképzelést, hogy bármerre menjünk is, Isten keze mindenütt elér bennünket. Én a próféta megjegyzésében többet látok, mint Isten mindenhatóságát. Mivel Isten „szemmel tart” útjainkon, gondviselő szeretetét juttatja eszembe. Jézus tanítása szellemében a gondviselő Isten bizalmát, segítségét érezzük.
Érdekes, hogy Isten maga vezet az úton. Én az Úr vagyok, Istened, aki olyan úton vezetlek, melyen járnod kell (Ézs 48,17). Ebben az összefüggésben visszanézhetünk arra az időszakra, melyben Isten a szó szoros értelmében népe előtt vonult és mutatta az utat. A vezetésre, irányításra szorult nép elvárta, hogy mindig előtte járjon Isten és mutassa az utat. A láthatatlan Istent azonban nem lehet kényszeríteni, aki ilyenképpen nyugodttá és biztonságossá tenné útjainkat. Éppen ezért átértékelődik a láthatatlan Isten jelenléte, s ettől kezdve lélekben és igazságban imádjuk őt, aki hasonlóképpen juttatja tudomásunkra, hogy Ő vezet a helyesen megválasztott útjainkon, ahol továbbra is bízhatunk gondviselésében.
Isten megmutatja útjait. Amennyiben egyfajta kérésre átalakítjuk az előbbi megjegyzést, akkor megközelítettük azt a gondolatot, mellyel gyakran küszködünk előrehaladásunkban. Történetesen arról, a már említett nehézségről szól a kérés – mutasd meg a te utadat -, melyen elbizonytalanodunk életünk egyes időszakában. Ilyenkor úgy érezzük, hogy nem sikerül meghoznunk lényegesnek számító döntéseinket, és ugyanakkor nem segítjük ebben embertársainkat sem. Hasonló esetekben megfogalmazódik a csendes imánkban használt formula: Mutasd meg, Urunk, a te utadat. Ebben a tekintetben a zsoltáríróhoz fordulhatunk, aki kéréssel állt Isten elé: Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényedre taníts meg engem. Ennek elhangzása feltételezi a lehetőséget, melyet Jézus megfogalmazott : Minden lehetséges a hívőnek. Természetesen itt nem a hegyeket mozgató hitre, hanem olyanra van szükség, mely megérteti velünk Isten vezető és segítő szándékát.
Kérdés, hogy miként esik egybe Isten útmutatása segítő szándékával? Csakis akkor, amikor érvényre jut életünkben Jézus tanítása. Ne vegyünk alapul most se mást, mint a jól ismert: Szeresd Istent és felebarátodat! Ez a kettős parancsolat adja a választ: Akkor számíthatunk Isten útmutatására, amennyiben jó és nehéz életkörülményeinkben arról teszünk bizonyságot, hogy szeretjük Őt. De e szeretet kiterjesztendő embertársainkra is.
A jézusi tanításban megtaláljuk Isten útjának igazságát, ha a már említett szeretet tölti be életünk minden pillanatát. Isten a szeretet útját mutatja, ami teljes mértékben megfelel szándékának, akaratának. Ez a felismerés teszi képessé az unitárius embert arra, hogy megértse embertársát.
Isten útjai érthetetlenek. Kiigazításra szorul e bátor megjegyzés. Megnyugtatlak atyámfiai, hogy nem a bölcs élettapasztalatomnak köszönhetően jutottam erre a következtetésre, hanem Jób szavaira figyeltem, amikor néhány élethelyzethez kötöttem az emberi értetlenséget, mely figyeli Isten útját. Vajon Isten útjai válnak érthetetlenné, vagy a felfogásunk töredékes? Két tényező adja a lehetséges választ: Az első arra néz, ami a tapinthatóság körül mozog. A másik viszont, hogy kevés bizonyítékát adjuk annak, hogy megértsük Isten szándékát. Más szóval nem is akarjuk néha-néha megérteni Isten útját, ami által egyfelől az ismeretlenség fátyola alá kényszerítjük magunkat, más részt pedig kibújunk a Jézus támasztotta szeretet-gyakorlat kötelessége alól. Jézus tanításának igazsága akkor csapódik ki lelkünk falán, amikor újra és újra tapasztaljuk Isten atyai gondoskodását. Isten, mint jó Atya rajtunk tartja szemét és ő soha nem szól, vagy cselekszik érthetetlenül. Ha valaki mégis képtelen felfogni az atyai gondoskodás jeleit, akkor ezen érthetetlenség miatt nem okolható Isten.
Isten végére mehetetlen útjaiban (Róma 11,33). Nagyon tetszik nekem e régies kifejezés. Ebben sokkal több mondanivalót találok, mint pl. azokban, melyekkel helyettesíthető: titokzatos, kiismerhetetlen, felfoghatatlan, stb. Azért vélem találóbbnak a végére mehetetlen kifejezést, mert pozitív töltetet hordoz. Míg a titokzatosság, kiismerhetetlenség, felfoghatatlanság magán viseli a negatív jeleket, addig a kiemelt megjegyzés felbátorít a további elmélkedésre. Számomra azt jelenti a végére mehetetlenség, hogy Isten gondolatai, cselekedetei, és ugyanúgy útjai első sorban számára jelentenek hozzáférhetőséget. Ez azonban kitárja a lehetőségek kapuit az ember előtt is, aki eleget akar tenni a jézusi felhívásnak: Legyetek tökéletesek, miként mennyei Atyátok is tökéletes (Mt 5,48)! A kifejezés ösztönzésszerűen hat, mert benne van a további lehetőség. A kutató elme, a felfedező akarat nem ismeri el, hogy a megtalált igazságon, a legyőzött távon túl nincs folytatás. Két példát emelek ki állításom alátámasztására. (1) A földrajzi felfedezések azért láthattak napvilágot, mert az egyes felfedezők hitték, hogy a feltérképezett területeken túl is létezik táj, ahol eddig még nem ismert népek, népcsoportok élnek. (2) Ugyanez áll a világcsúcsok meghódítására vonatkozóan is. Belülről fakadó kényszer következtében az emberek bizonyítják a világnak, hogy hihetetlen csúcsok megmászására képesek. Aki hisz a lehetőségek korlátlan határaiban, a végére mehetetlent szeretné megcáfolni.
Jézus ígéretei között többek között megtaláljuk az örökéletet is. Most nem ennek elnyerési lehetőségeit ecsetelem, hanem azt az állapotot hangsúlyozom, mely kitölti Istenben lelki életünket. Abban a pillanatban, melytől megszűntnek minősítjük földi életünket, és amelytől számítjuk Istennel való lelki egyesülésünket, rögtön belépünk abba a dimenzióba, melyet megelőzően vége érhetetlennek neveztem. Az említett alkalomtól kezdve Istennel közösen járjuk végeérhetetlen útjainkat. Ami számunkra életünkben felfoghatatlan, sok esetben megmagyarázhatatlan, és éppen emiatt érthetetlen volt, egyszeriben valósággá és érthetővé válik. Ennek köszönhetően a hús-vér-lélek embernek minden lehetősége meg van arra, hogy megismerje Isten mélységeit és magasságát. Számunkra sok érthetetlenség megközelíthetővé válik, amennyiben életünkben is szemléljük az Atyát, akiből magunkban hordozunk egy parányi részt, a szellemet. Ehhez igazítjuk földi életünket. Ez a lélek vezessen, és ez irányítson továbbra is Isten útjain. Ámen.
Pap Gy. László 