Bibliai olvasmány: Mt 12,48-50
„Kérlek, hadd csókoljam meg az én atyámat és az én anyámat, és azután követlek.” 1 Kir 19,20.
Kedves Édesanyák, Atyámfiai, ünneplő gyülekezet, szeretett Testvéreim! Május 1. vasárnapja, anyák napja van. A bibliai Elizeus arra kérte Illyést, hogy távozás előtt engedje meg, hogy csókkal búcsúzzon édesapjától és édesanyjától. Két alapvető megnyilvánulás szerepel e történetben: az egyik a búcsú, a másik a gyermeki csók. Mellőzőm, – amennyiben lehetséges –, a fájdalmasnak mondható cselekedet, a búcsú részletezését, s így csupán a csokra összpontosítok anyák napi gondolataimban.
1). Egy édesanya megérdemel egy hálacsókot. Ugyanis ritkán gondolunk arra a szerepre, melyet betölt a családban. Nincs is baj abban, ha természetesnek találjuk, amidőn anyává válik egy nő. Még az is rendben van, hogy adott esetben – talán többségben –, a család gondozásának nagy részét az édesanyák vállalják. Van azonban valami, ami követelményt állít mindannyiunk elé. Egyszerű belátásban, időnként meg kell emlékeznünk az áldozatokat hozó és vállaló édesanyáról, édesanyánkról, aki nem vár hálálkodást tőlünk, de bizonyára örömet szerzünk neki azzal, ha tudomására hozzuk elismerésünket, tiszteletünket, szeretetünket. Amiként fogalmazott az egyik újság: „A gyermekszüléstől teljessé válik minden nő élete. Az ember meghal, megsemmisül, de az édesanya tovább él /leányaiban/, fiaiban, unokáiban. Az édesanya a család, a nemzet, az emberiség életének hordozója. Ezért is övezze tisztelet és elismerés, ne csak a nekik ajándékozott napon – anyák napján -, hanem mindig és mindenki által /…/. Ne legyen gyermek, aki nem gondol anyák napján az édesanyjára; aki nem visz egy szál virágot, vagy nem ad őszinte gyermeki csókot anyjának. Ne legyen anya, akinek ezen a napon keserű szívvel kelljen gondolnia hálátlan gyermekére. Ne legyen apa, aki ezen a napon ne ölelje meg szeretettel gyermekeinek édesanyját.” /Képes Újság, Gerencséri Jenő: 20. Évf. 18. sz. 1979 május 5. (s. gy.)/.
Hálánk jeleként figyeljünk Elizeus, és minden jó gyermek cselekedetére. A hálacsókra nem csak búcsúkor kerülhet sor. Sőt, nem csak május első vasárnapján, anyák napján, hanem bármikor, ha úgy érezzük, hogy szóba szeretnénk önteni érzéseinket, de ennek ellenére képtelenek vagyunk kiejteni egyetlen mondatot. Ekkor jön az őszinte, gyermeki csók, mellyel érzések sokasága buzog fel két szívből. A gyermekéből és az édesanyáéból. A hála és köszönet csókok egy-egy új találkozást jelentenek két szív, két lélek között. Ezek a találkozások pedig nem maradnak nyomtalanul a gyermek életében.
2). Másodikos koromban Anyák Napi ünnepélyt szerveztek szülőfalumban, ahol én is egy verssel léptek a szavalók sorába. Többszöri nekifutamodás után is a versből akkor csak ennyit sikerült elmondanom: Édesanyám. A többit könnyek mondták el. Mindenki értette. Az akkori vers így hangzott: /Édesanyám, vedd e csokrot, s ráadásul ezt a csókot. / Szívem telve szeretettel, élj sokáig, hogy nevelj fel. / Élj sokáig, számos évig, szeretetben véges-végig. Akkor sem a csokrot, sem a csókot nem tudtam átadni. Ma, amikor képes vagyok elszavalni könnyek nélkül a verset, s átadhatom a megígért csokrot és csókot, a távolság nem akadályoz meg évek óta ebben.
Egy mindannyiunk által nagyon jól ismert jelenetre hívom fel szíves figyelmeteket, kedves Testvéreim. A találkozás öröme általában könnyekkel átitatott. Tamási Áron regényében, az Ábel a rengetegben, van egy művészettel megírt jelenet, amely igazán megragadó módon tudja kifejezni és megéreztetni, hogy mit jelent a gyermeki szívnek az a szó: édesanyám. A kicsi székely fiút elszegődteti édesapja pásztornak a rengetegbe. Ha fél is néha a gyermek, de vitézül megállja a helyét a bátorságot kívánó szolgálatban. Egyszer azonban meglátogatja az édesanyja. A fiú szíve megtelik csordultig örömmel. A fiú örömét és magatartását azután így rajzolta meg az író: „Elgondolkodtam, – okoskodik Ábel, – hogy milyen is, Istenem az édesanya: Eljött egy kicsi levessel ilyen messze is a gyermeke után, s még ha tudná, hogy a vadak megeszik, úgy is eljönne bizonyosan. Ez nagyobb dolog volt a bombáknál, s nagyobb még Nick Carternél is. Olyan nagy, hogy egyszerre sírni kezdtem. Hát te miért sírsz? – kérdezte megijedve édesanyám. – Én örömömben, – mondtam. – Milyen örömödben? – Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám. Erre anyám elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten.” /Vásárhelyi János: Az élet útja. 61. Old./.
Elizeus csókja is sok mindent elárul, de ugyanakkor rengeteg érzést feltételez és sugall, bár ezekről nem szól a tudósítás, meg vagyok győződve, – főleg ha a csók búcsúval társul, – hogy Elizeus édesanyja, de nincs kizárva, hogy Elizeus is, sírva fakadt, hiszen ez a találkozás, a gyermeki csók háláról árulkodott, és megelőlegezte a szülői háztól való elszakadást is.
A kiesett könnycseppekbe könnyen beletömörülhetett sok aggódás, de ugyanakkor hosszú évek kitartó, édesanyai imádsága is, mert az édesanyák állandóan imádkoznak otthon és távolban levő gyermekeikért. Az édesanyákban benne van az örökös féltés és vigasztalás készsége. Az édesanyák azért szeretnék maguk mellett tudni állandóan gyermeküket, hogy megóvják a bántódástól őket és ők szeretnének lenni az elsők, akik gyermekük vigasztalására sietnek. „Mi teszi kedvessé, vonzóvá a földi édesanyát? – kérdezi Bánk József, katolikus püspök. A szeretet és szenvedés. A kisgyermek, ha elesik, elpityeredik, az édesanya felveszi, és rögtön eláll a sírás. Ha megüti kezét, az édesanya megsimogatja, megcsókolja, és többé nem fáj.” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 500. Old./.
Úgy-e Testvéreim? – milyen jó lenne, ha felnőtté válásunk nehéz pillanatában is, amikor elsírjuk a fájdalom könnyeit, itt lenne mellettünk a régi vigasztalás, édesanyánk? Milyen jó, amikor segít! Milyen jó, hogy az élet szívtépő kegyetlenségeiben mellettünk áll, és hozzánk siet vigasztaló csókjaival. Igen, mert ilyenek a jó édesanyák, akik lecsókolják rólunk életünk fájdalmait. Számukra a szeretet és a szenvedés az, mellyel megélik anyai hivatásukat.
3). Úgy érzem, szólnom kell az édesanyai gondoskodásról is. Azoknak a leányoknak és fiaknak nem szükség erről beszélnem, akik gondoskodó édesanya ölében nőttek fel. Az édesanyai szeretet megnyilvánulásai velünk maradnak még azután is, hogy régóta megtörtént a búcsú. Bozóky Éva fogalmazásában ez így hangzik: „/…/Már a Mahábhárata (a hinduk szent könyve) kimondja, hogy „az anya minden guruk közt az első, hogy minden átkot fel lehet oldozni, csak az anyára szórtat nem és semmilyen világi jámborság, vagy az erdei remeteség sem magasztosabb az anyai hivatásnál. Csak az élvez igazi gondoskodást, akinek él az anyja. Nem bánkódik, nem szenved az öregség miatt – még ha el hagyta is a szerencse – az, aki hazatérhet házába, mondván: anyácskám. És legyenek valakinek /leányai/, fiai, unokái, járjon bár századik évében, ha anyjához menekül, olyan lesz, mint a kétéves gyermek. Szorgos, vagy hanyag, fontos ember, vagy jelentéktelen – mindegy, az anya óvja” gyermekét.
Összegezésképpen még mindig hátra maradt valami! Túl a hála és köszönet, vagy a búcsúcsókon, mai ünneplésünkbe belefér egy kérdés: Miként kell szeretnünk édesanyánkat? Nem mondhatjuk, hogy „nagyon, nagyon – mert ez viszonylagos, s ők olyan kevéssel beérik – inkább arra kérnék meg mindenkit: Szépen, s a maga módján szeresse az édesanyját, és nevelje a gyermekeit abban a hitben, hogy tartozását törleszteni csak új élet-lángocskák gyújtásával lehetséges.” (Előre: 1984 március 7. Tóth Mária) (s. gy.).
Szeretett, ünneplő Testvéreim! Gondolom, minden mai és egykori gyermekben lángra gyúlt egy jó érzés. Szép lenne, ha mindenki megcsókolná ma az édesanyját. Azokat is, akik távol vannak. Felhívhatják telefonon, vagy egyszerűen rágondolnak. Akiknek már nem él az édesanyja, azok kimehetnek a valóságban, vagy lélekben a temetőbe, s így igazságban csókolnák meg láthatatlanul is édesanyjuk, egykor értük törődő kezét. Aki pedig e változatok közül képtelen választani egyet is, akkor számára is van egy lehetőség: Hajtson fejet azokkal, akik hálaérzésekkel emlékeznek és ünnepelnek ma, 2013. május első vasárnapján, anyák napján.
Isten éltesse az édesanyákat, a meghaltaknak pedig adjon csendes pihenést az édes anyaföldben, lelküknek üdvösséget Isten atyai kebelén. Ámen.
Pap Gy. László 