2015.03.22 – Vasárnap

„Lélekben valék ott az Úrnak napján.” Jel 1,10 /a.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Akik figyelemmel követik a prédikáció témákat, tapasztalták, hogy szóltam már a szombatról. Ígértem, hogy a soron következő beszédet a vasárnapról mondom. Ennek itt az ideje, s mai mondanivalómat a felolvasott bibliai helyre alapozom. A Károli Gáspár szerinti fordítás jobban érzékelteti a hangulatot, mely a vasárnapi, istentiszteleti időszakokra vonatkozik. Vajon, elegendő-e, hogy csak az istentisztelet idejére kerítenek hatalmukba az istenes érzések? Nem, hanem az a lényeg, hogy érzésben, hitben, szeretetben, keresztényi bölcsességben neveljen mindnyájunkat a vasárnap, akik hittel fordulunk Isten felé. Erre ösztönöz a vasárnapi iskola is megjelenése óta. (Először Angliában vezette be Racks Róbert 1782.-ben, majd Amerikában, 1791-ben).

Vasárnap a hét első napja (Mt 28,1.). Az Újszövetségben több helyen is olvasunk erről, s mint azt már a szombatról szóló beszédemben is megállapítottam, a keresztények ünnepe, a hét első napja a vasárnap. Kezdetben, sőt később is vásárnapról beszélünk, viszont a vasárnap ünneplését Nagy Konstantin császár 321-ben parancsolta meg.

Kapaszkodjunk bele a „parancs” kifejezésbe, s így képesek leszünk arra, hogy visszahelyezzük a vasárnapot abba a látás- és érzésvilágba, melyet csakugyan be is tölt emberi életünkben? Úgy érzem, igen. Bár Mécs László ezt másként látja és fogalmazta meg, én mégis bízom az ember ünnepet teremtő akaratában:

/Tavasz/ /Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra:/ /sziklából, földből, állatokból/ /hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki/ /Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, ember! (Mécs László)

A vasárnap, mint a hét első napja kérdéskörénél van még egy fontos tényező. Csakugyan a hét első napjaként tartjuk számon és éljük meg a vasárnapot? Azt remélem a feltett kérdésre adandó választól, hogy igazán első, vagy hetedik napként kezeljük a vasárnapot?! A szombatnál megállapítottam, hogy az ünnepnapot 7. napként szentelte Isten, s így hagyta hátra azoknak is, akik követik parancsolatait. A keresztény felfogás azonban első helyre tette, s így feledteti Isten 7., ünnepnapra vonatkozó rendelését.

A fentiek után arra figyelek, hogy a vasárnap ünnepet jelent az azt megtartó ember számára. Egy cikkíró szerint: „Ez a föld ünnepet és hétköznapot egyaránt jelent /…/ És jelent olyan hétköznapokat is, amelyeken bánat ér, sikertelenség, bántás, méltánytalan mellőzés, ami szembehelyez szemléletekkel és emberekkel s küzdeni késztet a méltóságunkért. S ezeket a küzdelmeket megvívjuk és ezektől mindig többek, emberek leszünk, nő az erőnk és hitünk, hogy ügyünk igaz!” /Orbán Ferenc: Dolgozó Nő: 1977. Május / (s. gy.). Nincs is fontosabb célja a vasárnap ünneplésének, minthogy hitünket, reménységünket növelje ügyünk igaz voltának hirdetésében. Ez pedig elsődlegesnek számít a hét napjai között.

Lélekben éljük meg a vasárnapot. Lélekben átadjuk magunkat annak a foglalatosságunknak, melynek középpontjában a vasárnapi templomlátogatás áll. Miért megyünk vasárnap templomba? Azért, hogy lelkünkkel ráálljunk egy olyan hullámhosszra, melyet különben nem találunk meg a hétköznapok szaladással és gondokkal terhes világában. A templomos hangulat és érzésvilág másmilyen, mint az otthoni légkör. Lehet vallásos gyakorlatokkal átitatott családi életünk. Előfordulhat, hogy imádság teszi teljessé családunk vallásos lelkületét. A családi otthon ezek ellenére egy oltalmat, biztonságot, életet nyújtó ház, lakás marad, melyből s hiányzik az áhítat, melyet a közösség szelleme termel önmagából.

Amikor vasárnaponként a templomba megyünk, akkor nem mások öltözetét, viselkedésmódját, megjegyzéseit figyeljük, hanem saját lelkivilágunk felé fordulunk, melyre gyógyírt, melynek támogatását várjuk a vasárnap imádságos hangulatától. Amennyiben ezeknek átadjuk magunkat, akkor a vasárnapi ünneplés is átadja nekünk magát. A szentlecke szavaival: Lélekben benne vagyunk a vasárnapban. Így válunk a vasárnap hangulatának megélőivé, így válik sajátunkká a vasárnap, azaz szentelődik meg bennünk: „A vasárnap megszentelése a legnagyobb jótétemény! Áldás és eszköz, hogy magunkra találjunk, hogy békét nyerjünk és a lelket az élet dübörgő forgatagában el ne veszítsük /…/”. /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 386. Old./.

A vasárnap ünnep. Ez a gondolat mélyen szántóan készíti elő a talajt, melybe belehullhat a tiszta örömüzenet vasárnapi magva. Kacsó Sándor, író szerint: „Ünnepen, ha süt a nap, szebben süt, mint máskor. Derűsen mosolyog, s mintha még baráti együttérzéssel biztatna is mindenkit: – Lépdelj csak peckesebben, ne restelld, ha örvendsz neki, hogy ma nem verejtéket kérek tőled…” (Kacsó Sándor: Úrnapja) (s. gy.). Az ünnep, ünneplést, pihenést kér testünktől-lelkünktől. Ezen a napon eszünkbe jutnak a bibliai figyelmeztetések, melyek arra biztatnak, hogy ünnepet üljünk Istennek és magunknak. Ezeket a biztatásokat pedig teljessé teszi Isten azáltal, hogy Ő is megszenteli a hetedik napot (1 Móz 2,3.).

Miben is áll a mi ünnepszentelésünk? Mindenek előtt abban, hogy befejezzük a megszokott napi teendők további végzését (2 Móz 20,8.). Hat napon át sok időnk van arra, hogy olyan tevékenységet folytassunk, melyek nemcsak szükségleteinket elégítik ki, hanem anyagi gyarapodásunkra is szolgálnak. Másodsorban azokkal kell elfoglalnunk magunkat, melyek lelkünk épülésére szolgálnak. Pl., olvashatjuk a Bibliát, ahogyan Jézus is tette azt (Lk 4,16.). Harmadsorban az ünnep megülésének teljességéhez tartozik, hogy együtt, közösen hallgatjuk Isten hozzánk szóló örömüzenetét. Sőt minden esélyünk meg van arra is, hogy ránk sugározzon Istennek tiszta öröme ezen a napon (118. Zsolt 24.), még abban az esetben is, ha az elmúlt időszak, az elmúlt hét tele volt szívet bántó szomorúsággal.

Végül pedig szólok arról a kérdésről is, hogy mi számít ma ünneprontásnak életünkben? Kijelentem, hogy nem az, ha nem a szombatot ünnepeljük, és semmibe vesszük a vasárnapi ünneplést, ha ugyanúgy elmerülünk a napi teendőkbe, mint a hét másik napján. Pl., szerdán, vagy csütörtökön.

Ünnepet rontunk – szerintem – akkor, ha elmulasztjuk az ünnepben is elmaradhatatlanul fontos és szükséges ténykedéseket. Régi, ismert példákat sorolok: ha nem vonjuk ki szomszédunk verembe esett állatát, ha nem sietünk szomszédunk lángokban álló házának oltására. Ünneprontásnak számít, ha vasárnap – nem beszélve arról, ha éppen istentisztelet után – nem esik meg szívünk az özvegyek és árvákon, vagy nem segítünk egy rászorult jövevényen.

A sort folytatni lehet, de inkább életünket kiegészítő, meghatározó részével, a vasárnappal kell törődnünk. Bánk József, katolikus püspök szerint: „A vasárnap megszentelésére nekünk van szükségünk! Nekünk van szükségünk, hogy egyszer, egy héten evilági gondjaink zsibárus boltját és vásárcsarnokát bezárjuk. Különben tönkre megyünk! Nem tehetjük, hogy mindig, mint a vakond, gondjaink homályos útját evilági sötétségbe ássuk! Egy héten egyszer legalább valóságos napot, /…/napsugaras napot kell élnünk az Isteni Nap fényében. Tudatára kell jönnünk, hogy vannak más realitások is, mint csupán azok a dolgok, amelyekkel hivatásunkban, munkahelyünkön találkozunk, vagy pénztárcáinkban tapinthatunk. A természetfeletti, az Isten világa legsajátosabb lényünk követelménye!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 388. Old./.

Adjon a gondviselő Isten a lélek áldásaiban gazdag vasárnapokat. Adja, hogy lélekben mindig benne legyünk a vasárnapokban és a vasárnapok bennünk. Ámen.