Jakab Dénes

Jó, mester!jakabdenes

– Jakab Dénes lelkész emlékére –

„Elég a tanítványnak, ha olyan, mint a mestere, és a szolga, mint az ő Ura.” Mt 10,25.

Egy feltoluló könnyét az emlékezésnek kényszerülök elmorzsolni írás közben szememben, s ajkam halk áldást rebeg a visszahozhatatlan elmúlt órák s mestereink: a tanítók felé!” /Márai Sándor/. Ennyi elegendő, hogy kifejezésre juttassam: Van bevallani valóm. Ennek ellenére mégis felteszem a kérdést: Mi tartozik a közvéleményre és mi az, ami „titkon” maradhat lelkem felismert igazságai közül? Valamikor eljön ennek is az ideje, s lehet, hogy nincs is olyan távol!

konf-emleklap-dscf49372010. június 7.-e, egy olyan nap, mely szívemben emlékoszlopot állított. 1974. július 21.-re emlékezem, amikor szentábrahámi szolgálatának első évében, mint az első konfirmáló csoportjának egyik tagjára, áldását adta rám. A 35 éves, fiatal lelkész, kutakodó tekintettel fürkészett, amikor virágcsokorral köszöntöttem. 1977-ben újabb áldást adott szándékomra, mely a papi hivatás felé fordította fiatal érdeklődésemet. Nyomon követte lelkésszé válásomnak útját, s amikor meghitt beszélgetésekre asztalához ültetett, azzal a kisugárzással hallgatott, szólott hozzám, mint, aki egyenlő félként és nem mesterként tekint rám. Tanácsai olyan egyszerűséggel kerültek mondanivalójába, hogy soha nem éreztem bennük kioktató szándékot. A „szolgalelkűség” pedig úgy pattant ki értelmes gondolkodásából, mint egy szükség. Soha nem éreztem a kötelesség hangsúlyát „ércbe fogalmazott” mondataiban.

Sokszor hallottam, hogy bántások érték. Hiába kíváncsiskodtam, ő ezekről – legalábbis nekem – nem panaszolt. Nem volt az a típus, aki sajnálkozásra indította, kollegái, hívei, tanítványai szívét. Arra sem emlékszem, hogy burkoltan valaha is megfogalmazta volna a lelkét megzavaró megjegyzéseket. Ha volt is ilyen, inkább másoktól hallottuk. Megbántották, de ez a bántás sokkal halványabbnak bizonyult, mint szolgálandó népe iránti szeretete. „A néptanító szívét vasból alkotta az Isten, hogy elbírja azt a sok kegyetlen lábat, amivel a sorsa meggázolja.” – mondjuk mi Gárdonyi Géza írónkkal, de ez csak amolyan erőltetése saját felfogásunknak a bennünket ért megpróbáltatások érzékeltetésére. Jakab Dénes mestere volt annak, hogy kordában tartsa érzéseit, ritkán elékívánkozó indulatait is. Jobban mondva, messzire elnyomta egy olyan területre, ahonnan nincs is miért kiásni őket. Ez ugyanis senkinek nem használ. Ami fontos, az építő jellegű. Erre van mindenkinek szüksége.

kez-dscf4938Abban bíztam, hogy a nyáron esedékessé váló látogatásom alkalmával még elbeszélgethetek Vele régi eseményekről és új tervekről. Isten ebben meggátolt. Egyetlen keze vonásával felborította tervemet. Szeretettel álltam meg fejénél, s míg hatalmába kerített a szomorúság, éreztem, hogy szívembe zártam vallásos tanítom emlékét. Mesterem volt, aki „arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.” / Márai Sándor/

Köszönöm, hogy amikor azt mondom, jó, Mester, megteszem, amit elvár tőlem Isten, akkor ebben a hangsúlyban benne van Dénes bátyám is.

Nyugodjék békében!


– Az alapgondolat Jakab Dénes bátyámra vonatkozik elsősorban, aki siménfalviként tanítójának és mesterének tartotta Gellérd Imre lelkészt.

Itt olvasható a következő istentisztelet alkalmával elmondott beszéd

Lásd még:

  1. Farkas Dénes elköszönő szavai
  2. Az özvegy emlékezése