Húsvét – 2008

Drága, illatos olaj

Mt 26,13.

1). Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! Lám, Isten akaratából megérkezett a 2008. esztendő húsvétja. Több-kevesebb készülődést követően itt állunk az ünnep első napján. Két beteljesülésre várunk: az egyik, hogy halljunk egy mára szóló, húsvéti üzenetet, valamint részesüljünk az egy kenyérből és egy kehelyben levő borból. A másodiknak már nem sok akadálya van, hiszen a mostani adományozónak köszönhetően máris megterítve áll az úrasztala, viszont, hogy sikerül-e megfogalmaznom, s átadnom a húsvéti üzenetet, az még a reménység szintjén marad.

Egy kevésbé szokásos, de annál inkább beszédes történetet választottam ünnepi gondolataim kifejtése érdekében. Arról beszél az evangélista, hogy Jézushoz ment egy asszony, aki illatos olajt hozott magával, s az asztalfőnél ülő Jézus fejére öntötte. Mint, már több alkalommal, úgy most is mérgesek lettek a tanítványok. Ez esetben nem a Jézushoz járuló betegek, vagy gyermekek, hanem a pazarló asszony miatt. Megjegyezték, hogy igen csak hasznosabb dolognak számított volna, ha eladják a kenetet, s árát szétosztják a szegények között. Csodálatos érzékenységgel viszonyult Jézus a történtekre. Kicsit elmarasztalta tanítványait, amikor megjegyezte, hogy ne aggodalmaskodjanak, mert szegények akkor is lesznek mellettük, amikor ő már hiányozni fog. Vagyis, amennyiben gondoskodni akarnak róluk, hát adva lesz a lehetőség. Az asszony tette viszont többnek számít, mint jelképes cselekedet, hiszen temetésére végezte. Cselekedete örökidőre szólóvá válik, mert, amikor majd hirdetik az evangéliumot, akkor arról is megemlékeznek, amit ez az asszony tett.

2). Teljes mértékben igaza volt Jézusnak. Nemcsak az asszony tekintetében, hanem a szegények létezésének vonatkozásában is. Amikor keresgéltem a mai szentleckét, s megakadt figyelmem ezen a történeten, nem gondoltam, hogy akár több beszédre terjedő gondolatot hordoz magában.

Az töltött el csodálattal, hogy milyen szépen kapcsolódik egymásba a jelképes cselekedet, néhány közéleti vonatkozás, s végül az emlékezés valóságában az elmaradhatatlan, unitárius, húsvéti gondolat. Nem mehetek bele sem a korabeli cselekedet részleteibe, sem a tanítványok téves megítélésébe, sem a szegények iránt tanúsított felfogásunk sokszínűségébe, de ennek ellenére mindenikről kell tennem néhány megjegyzést.

Azt kell mondanom, hogy senki sem szerette annyira a tanítványok közül Jézust, mint az asszony, aki megkente drága olajjal a fejét. Csakugyan, lehet, hogy pazarlásnak számított mennyiségében, de minőségében is az illatos olaj, de amennyiben Jézus azon megjegyzésére figyelünk, miszerint „temetésére” tette, akkor helyén vannak gondolataink.

Közéleti vonatkozásban azt látom, hogy nem csak ma vannak emberek, akik igen gyakran bántják – sokszor ok nélkül – embertársaikat, hanem megvolt ez Jézus korában is. S tették, éppen azok, akik Jézussal haladtak egy úton. Jó kifogásokat kerestek véleményük alátámasztására, de hamarosan nemcsak Jézust, hanem a mellettük levő szegényeket is cserbenhagyták. Annak ellenére, hogy Jézus mindig hitet öntött beléjük, s az elkeseredett szegényeknek is szükségük lett volna rájuk.

Végül pedig beágyazom életünkbe a fenti történet mai üzenetét. Vannak emberek, akik akkor tudják nyugodtnak lelkiismeretüket, ha már életükben fordítanak gondot azokra, akiket szeretnek. Sokak szemében pazarlásnak tűnik kétszeres nyugdíj árát költeni elmaradhatatlan gyógyszerekre, hisz úgy sem lehet segíteni az öregségen. Mások viszont meghalt szeretteikre költenek vagyont arra hivatkozva, hogy megköveteli a végtisztesség. Nem bántjuk őket, de megjegyezzük hátuk mögött, hogy „jobban tették volna, ha szüleiket életükben tisztelték, szerették volna inkább, mint, hogy tetszelegnek az embereknek!”

Igaza volt, tehát Jézusnak, mert nemcsak hirdetjük az evangéliumot, hanem tisztelettel és jó érzéssel emlékezünk meg arról az asszonyról is, aki még életében megmutatta Jézusnak, hogy mennyire szereti, s a szegények megsegítése sem olyan fontos, mint ő. De vajon megemlékeznek-e rólunk, amikor valaha erről az összefüggésről beszélnek, amikor mi is megpihenünk? Mert ha még életünkben nem mutatjuk meg egymásnak szeretetünket, akkor szegény marad a szülő, a testvér, a rokon, de még szegényebb, akinek semmi nem juthatott szeretetünkből? A koldus csakugyan pénzért nyújtja a kezét, de milyen húsvétja van annak az embernek, aki mellől állszent tanítványok elüldözik az őt szeretőt?

Úgy találom, hogy jobb nekünk, ha illatos olajt pazarló asszony maradunk, mint a szegényekről is megfeledkező, kötelességeink elől megfutamodó, gyáva tanítványok. Ámen.

A templom megtisztítása

Mt 21,12-13.

Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim!

1). Köztudott, hogy minden úrvacsora vétel alkalmával Jézusra emlékezünk. Amikor felelevenítjük a Jézussal, életével kapcsolatos eseményeket, akkor máris eleget teszünk régi, vallásos gyakorlatunknak. Megtudjuk a templomtisztítási események előtt, hogy Jézus elé vittek egy paráznaság miatt vádolt nőt, akire tulajdonképpen megkövezés várt a bevett gyakorlat szerint. Jézus azonban nagyszerűen megoldotta a kérdést, amikor hangsúlyozta, hogy persze, megtehetik, csak az vesse rá az asszonyra az első követ, aki életében még nem vétkezett.

Péter kérdésével is szembesülünk, hogy hányszor kell megbocsátanunk felebarátunknak. Akár még hétszer is? Jézus itt is olyan feleletet ad, melyet bizonyára sem Péter, sem a többi tanítvány nem várt: Nemcsak hétszer, hanem hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk egymásnak.

Egy harmadik példát is felemlítek, amikor a gazdag ifjú a legfőbb parancsról kérdezi Jézust. Ebben a feleletben is az szerepel, amit már szinte meg is szoktunk Jézustól: „Szeresd Istent és szeresd felebarátodat”.

A fenti történetek megelevenítik előttünk Jézus alakját. Ő az, aki egész életével bizonyságot tett a türelem, a megbocsátás, a szeretet mellett. Ezért nehezen értjük a tőle teljesen idegen viszonyulást, amikor beérkezik Jeruzsálembe és hozzáfog a templom megtisztításához.

2). A történeti leírás egy keményen fellépő prófétára utal. Bemegy Jézus a templomba, s nyomban azzal kezdi, hogy megtisztítsa azt. Ostort készít, és azzal űzte ki azokat, akik adtak-vettek. Utána majd felforgatta a pénzváltók asztalait. Persze megindokolja tettét, hiszen hangsúlyozza, hogy Isten háza mindenkor az imádság háza kell maradjon.

3). Nézzünk körül saját életünkben! Szomorúan tapasztaljuk, hogy családokban, közösségekben, egyházközségekben, milyen sokan semmibe veszik a szeretetet, az áldozatvállalást, a gondoskodást. Képtelenek vagyunk, hogy behunyt szemmel elhaladjunk mai életünk e valósága mellett. Amikor észrevesszük, vagy éppen saját életünkön tapasztaljuk, akkor annyit szoktunk megjegyezni magunknak, vagy éppen magunk között, hogy „Bizony láthatóan, érezhetően meghidegült közöttünk a szeretet”. Nemcsak a szeretet gyengült meg, hanem vége felé tart emberi türelmünk is. Nemcsak egymásra kiabálunk idegességünkben, hanem elég gyakran elcsattannak pofonok, melyek aztán nem maradnak viszonzás nélkül. S hogy beszélhetünk-e az egymás iránt gyakorolt megbocsátásról? Talán éppen itt és most lenne ideje, hogy ismét szóljunk róla!

4). Kedves ünneplő Testvéreim! Távol áll tőlem, hogy erőszakosságra buzdítsalak benneteket. A mai szentleckének azonban van egy olyan mondanivalója, mely arra késztet, hogy Jézushoz hasonlóan cselekedjünk. Egyszer, s mindenkorra figyeljünk jobban oda egymás megjegyzéseire, s ne keressük szavainkban állandóan a sértést, a bántást. Próbáljunk olyan válaszokat adni a felmerülő kérdésekre, mint ahogyan Jézus felelt, valahányszor próba elé állították. Tartsuk szem előtt a megbocsátást is, hiszen e nélkül lehetetlen békességesen élnünk. Ne arra tegyük mindig a hangsúlyt, hogy a másik ember nem bocsátott meg, hanem inkább azt kérdezzük, hogy mikor bocsátottunk meg mi utoljára valakinek?

5). Jézus felkínálja számunkra a megfelelő módszert. Kissé erőszakosnak tűnik, de szinte tapasztaljuk, hogy ha másként nem lehet, akkor akár erőszak árán is ki kell űznünk életünkből azt, ami meggátol a jó cselekvésében. Űzzük el életünkből, ami még mindig közénk és embertársaink közé áll, s nem engedi, hogy kiejtsük szánkon a megbocsátás kérését. Távolítsuk el magunkból, ami örökösen holnapra halasztja az embertárs szeretetét, mert előfordulhat, hogy holnap már nem lesz mit kezdenünk a felebarát iránti szeretetünkkel.

Meggyőződésem Testvéreim, hogy így megemlékezésünk olyan, mint amilyent elvár több évszázados, unitárius hitünk, s teljes benne az Isten iránti, őszinte hálaadásunk is. Ámen.

Isten ajándékai

– keresztelési beszéd-

„Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért.”   2 Kor 9,15.

Kedves Testvéreim!

1). Máskor is, de különösképpen minden gyermekáldás alkalmával elgondolkodom Isten ajándékain. Nem túlzással, de elmondhatom, hogy ha jól szemügyre vesszük életünket, a bennünket környező világunkat, tapasztaljuk, hogy minden egy-egy ajándék a gondviseléstől. Jöhetnek ezek az ajándékok éppen Istentől, de megajándékozhatnak velük akár embertársaink is. Éppen ezért jól tesszük, ha e keresztelés alkalmával különösen hálát mondunk Istennek. Szólunk az apostollal: Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért.

Amidőn látjuk kezünkben tartva ezt a gyermeket, akkor nyomban eszünkbe jutnak azok, akik előttünk jártak. Felsorakoznak emlékeink tükrében mindazok, akiknek köszönhetjük Isten után életünket. Egyszóval hálásak vagyunk életünkért, hogy magunk is ilyen életet teremhettünk saját örömünkre és mások boldogítására.

Amint előpergetjük elmúlt életünk napjait, rögtön ráébredünk, hogy bizony hálásak kell lennünk az erőért, egészségért, melynek köszönhetően továbbvihetjük életünket. Hálásak lehetünk a földnek, mely munkánk nyomán megteremte a betevő falatot. Hálásak vagyunk a Napnak is, hogy éltető fényt és sok-sok reménységet sugárzott ránk.

2). Isten senkit sem hagyott ki áldásaiból. Sokan úgy vélik, hogy nemcsak áldásoktól fosztotta meg őket Isten, hanem egyszerűen elzárta a lehetőséget is előlük. Pedig igaziból mindenkinek jutott és fenntart Isten továbbra is ajándékaiból. Lehet, hogy csakugyan nem vagyunk ábrázatra szépek mindannyian, vagy egyik kevésbé kedves embertársaival, mint a másik, de, ha egyben hiányt is szenvedünk – látszólag -, bizonyára vannak olyan tulajdonságaink, melyekkel mindenképpen kiemelkedhetünk embertársaink sorából.

Lehet, hogy egyiknek megvan az elegendő hite ahhoz, hogy elsodorja maga elől az akadályokat, a másiknak, viszont elegendő ereje van ahhoz, hogy maga hordja szét, tisztítsa meg saját maga előtt az utat. Az egyiknek nagy a reménysége, melyet ajándékba kapott Istentől, a másiknak viszont akaratereje haladja felül sok társáét. Előfordul, hogy az egyik küzdést kapott Istentől ajándékba, a másik viszont önfeláldozást.

3). Erre a gyermekre, saját világunkra nézünk és nyomban rájövünk, hogy nem szűkölködünk Isten áldásaiban. Nemcsak mi szeretjük sok féltéssel egymást, hanem Isten is minket, míg ajándékaiban részesít. Amikor a bevásárlásból hazaérkezünk, előállnak gyermekeink és megkérdeznek bennünket: Mit hoztál? Mi pedig számítva erre a kérdésre, gondoskodunk, hogy meglegyen mindenik ajándéka. A kérdés azonban ma is feltevődik: Mit adunk mi a világnak és mit adunk embertársainknak? Mit tudunk adni olyan világunkban, amikor üres kezek nyúlnak felénk? Amikor saját markunk is legtöbbször üres? Ilyenkor egy ismeret segít: Önmagunkat adhatjuk egymásnak. Teljes szeretetünket, ragaszkodásunkat, békességünket. Nincs és nem is lehet nagyobb ajándék ennél. Tudom, tudjuk, hogy nehéz megcselekedni ezt, de próba, szerencse! Amiként gyermekeinknek képesek vagyunk odaadni szívünket-lelkünket, úgy már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy embertársainkkal is hasonlóan cselekedjünk.

4). Ajándékok lehetünk egymás számára. Hisszük, hogy minden áldozat meghozza a megérdemelt gyümölcsöt. Hisszük, hogy amiként ajándék számunkra a gyermek, majd érett korunkra mi is ajándékképpen leszünk szemei előtt. Hisszük, hogy a szeretet csodákra képes, s éppen ezért a szeretetben megélt élet ajándék minden ember számára.

Így válhatunk ajándékul egymásnak.

5). Legyünk, tehát hálásak Istennek ajándékaiért!. Adjunk hálát neki azért, hogy gondja volt ránk, hogy adta nekünk ezt a drága gyermeket, hogy adott egymásnak egy békés életre.

6). Imádkozzunk, hogy ajándék legyen és maradjon ez a gyermek. Ajándék szülei, rokonai, Egyháza számára.

7). Hogy ez így legyen, jöjjetek és imádkozzunk! … Ámen.