Bibliai olvasmány: Mt 18,1-11
– advent 2010 / 3 –
Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek. Zsolt 36, 8.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Jézus neveinek ismertetése rendjén megemlítettem a régmúltban, hogy az Újszövetségben több helyen is embernek, ember fiának nevezik, vagy nevezi magát. Ez bizonyítható módon megjelenik az adott bibliai versekben, melyek elősorolására – Isten segítségével módot keresek a következő adventi vasárnapon. Most azonban nézzünk meg néhány ószövetségi megjelenést, melyek közül némelyik visszacseng a későbbiek során, amikor az újévben visszatérek a mai témára. Célom természetesen az, hogy rávilágítsak az ember fiára, időnként jellem-, vagy jellemtelenségére. Főként arra összpontosítok, hogy megfelelő módon bemutassam a cselekvőképes, tenni akaró ember fiát, aki a felvett szentlecke értelmében szüntelen keresi az örök biztonságot adó gondviselést. Emlékszünk a jellegzetes versre: „Jeruzsálem! Jeruzsálem! ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akarátok!” (Lk 13, 34.). Nagy igazság, hogy minden időben vágytak az emberek az örök biztonság után, ahol nyugalmat, szeretetet kaphatnak. Megválaszolatlan kérdés marad, hogy ennek ellenére mégis miért gondolkodott, cselekedett másként az ember fia. A továbbiakban három fontos kérdésre keresek választ az ószövetségi helyek felhasználásával: először azt kérdezem, hogy Kicsoda az ember fia?, majd, hogy Milyen jellemében az embernek fia? És végül pedig, Hogyan cselekszik az embernek fia?
1). Kicsoda az ember fia? Röviden azt válaszolhatjuk, hogy maga az ember. Ugyanilyen könnyen a többi kérdésre is megadhatjuk a választ. A teológiai tudományokban járatlant is ösztökéli belülről valami, hogy mégiscsak tudjon meg többet arról a személyről, aki az ember fiának nevezi magát. Igaz ez az ószövetségi emberre, és Jézusra vonatkoztatva is. Ma azonban maradjunk az elsőnél! Én arra voltam kíváncsi, hogy miként jelenik meg az embernek fia azokban a leírásokban, ahol a fenti kérdésre megfelelő választ keresek. Nem kaptam minden esetben kielégítő és megnyugtató feleletet. Azt mondhatom, hogy háromféle képet fest az Ószövetség arról, hogy milyen az embernek fia. Az elsőben egyfajta bizalmatlansági állapot jelenik meg, amikor hangsúlyozza pl., Mikeás próféta, hogy „Jákóbnak maradéka olyan lészen a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek, mely nem emberben reménykedik, és nem bízik embernek fiaiban.” (5, 7.). A másik jellemzés nem sokkal kecsegtetőbb, sőt, még azt is mondhatom, hogy kiábrándítóbb, amennyiben az ember fiának utolsó pillanatait, vagy halálát értem a Zsoltáros figyelmeztetésében, aki hangsúlyozza, hogy „Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embernek fiai!” (90,3). Ne szomorodjatok el testvéreim, mert azonnal jön, érkezik a vigasztalás. A harmadik jellemvonásban ugyanis megjelenik az embernek fia, mint, aki számíthat némi együttérzésre. Ez viszont egyáltalán nem ad okot arra, hogy elbizakodjon, hiszen semmi nem mentheti meg őt kicsinységében: „Uram! Micsoda az ember, hogy tudsz felőle, és az embernek fia, hogy gondod van reá?” (144, 3.).
Most kapcsoljuk össze a fenti gondolatmenetet a szentlecke – kegyelemre vonatkozó megjegyzésével. Ebben segít a gondolkodó. Figyeljük csak, miként fogalmaz: „A halált az emberek, akik még nem ismerik, összetévesztik a meghalással, s ezért félnek tőle; mintha valaki a szülést, ami vér és sikoly, összetévesztené az élettel! A halál egészen más. Úgy meg tud tölteni egy embert, mint a kegyelem, vagy mint a mustárgáz a tüdőt: minden pórusunk megtelik vele. A halál teljes. Az emberi életben nagyon kevés dolog van, ami olyan teljes lenne, mint a halál.” /Márai Sándor/”. Semmi okunk, tehát arra, hogy félelemben és rettegésben töltsük kicsiny és tehetetlen voltunk miatt napjainkat. Sőt a haláltól sem kell rettegnünk, mert semmi ahhoz hasonló nincs, ami közelebb vinne Isten szerető jóságához.
2). A második kérdés, hogy: Milyen jellemében az embernek fia? Azt szerettem volna, ha a megelőző gondolat végén végérvényesen feloldhatom a feszültséget és máris szabadjára engedhetem az embernek fiát, hogy a mai kornak megfelelően szárnyaltassa lelkét, gondolatait, érzéseit. Sajnos ezt nem tehetem, mert amúgy is a törvény kényszerűségének harapófogójába volt kényszerítve az ószövetségi ember, aminek köszönhetően nem volt, vagy nem lehetett önálló véleménye a vallás világáról. Hozzátehetem, hogy még Istenről sem. Amikor megválaszolom, hogy milyen volt az ószövetségi embernek fia, akkor ott folytatom, ahol abbahagytam a megelőző kérdésre adott választ. Akkor kicsinységében láttuk őt, itt viszont az válik hangsúlyossá, hogy rövid életű és értéktelen ebben a világban: „Emlékezzél meg rólam: mily rövid az élet! Mily semmire teremtetted te mind az embernek fiait!” (Zsolt 89, 48.). A másik két jellemvonás sem megnyerő, de annál inkább elgondolkodtató. Jób azt mondja, hogy féreg, hernyó az embernek fia (Jób 25, 6.). Máshol pedig az sem segít, ha Istennel egyszerre emlegetik, hiszen erkölcsi magatartásában azért válik igen sokszor jellemtelenné az embernek fia, mert nem állja szavát. Teljes mértékben tönkrement a becsületszó semmibe vételével az emberi méltóságnak ez a régi tartása. A Biblia szerint: „Nem ember az Isten, hogy hazudjék és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-é ő valamit, hogy meg ne tenné? Igér-é valamit, hogy azt ne teljesítené?” (4Móz 23, 19.).
Ismét visszakanyarodva szentleckénk eredeti gondolatához, mit mond az embernek fia, mit ígérhet még többet azoknak, akik számítanak rá? Mondjuk ki: észrevette, megtudtuk mi is, hogy mekkora színjátékos ő, s bár időnként éreztetjük is vele, hogy már nem tartjuk teljesen bizalmunkban, ennek ellenére mégis állandóan reménykedünk abban, hogy jellemvonásában meglátjuk azt a parányi pozitívumot, amivel még mindig belekapaszkodhat Isten látható és láthatatlan világába azért, hogy el ne vesszen. Pedig az embernek fia is tudja, hogy „Életünket egy valós világban éljük. Hogy jól éljünk, szükséges, hogy a lehető legjobban megértsük a világot. Ez a megértés nem könnyű. A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kellemetlen és fájdalmas számunkra. Csak a szenvedés és az erőfeszítés vezethet el a megértésig. Ezt mindannyian szívesen elkerülnénk, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Bizonyos kellemetlen tényeket kilökünk tudatunkból. Azaz: megpróbáljuk tudatunkat oltalmazni a valóságtól. Erre /…/ alkalmazzuk a védekező mechanizmusokat, így korlátozva tudatosságunkat. Ha lustaságból vagy a szenvedéstől való félelemből sikeresen védelmezzük tudatunkat, a világról alkotott képünk igen kevéssé fog hasonlítani a való világhoz.” /Morgan Scott Peck/. Ilyenképpen pedig az ember fiának nem sikerül kikerülnie kötelességeit és felelősségét magával és embertársaival szemben.
3). Végül a harmadik kérdés következik. Arra vagyok kíváncsi, hogy miként cselekszik az embernek fia? Ezzel tulajdonképpen teljes mértékben belekapcsolódunk a mai szentlecke gondolatkörébe, hiszen azt mondja a zsoltáros is, hogy Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek. Erre szabadon megadhatja ki-ki saját válaszát, hogy mennyire akar, vagy szeretne Isten szárnyai alá menekülni. Ennél sokkal fontosabbnak tartom a kérdésre adandó válasz második felét, melyben az ember fiának ítélkezéséről beszél a zsoltáros. Ne feledjük, elég gyakran súlyos ítéleteket mondunk ki atyánkfiai fölött, amihez sem jogunk, sem erkölcsi alapunk nincs. Ettől függetlenül úgy gondoljuk, hogy megtehetjük az ítélkezésnek ezt a formáját. Hadd segítsek én is az ember fiának, amikor a bibliai vers üzenetével megkérdezem, hogy „valóban a néma igazságot szólaltatjátok-é meg? Avagy igazán ítéltek-é ti embernek fiai?” (Zsolt 58, 2.).
Végül pedig Dániel próféta figyelmeztetése ragadott szíven és úgy látom, hogy az általa előtárt kép tökéletesen megfelel elképzelésemnek, miszerint szabad lelkű, vallásos emberként továbbra is azt tartom a legfontosabbnak, hogy keresgéljek az emberré válás lehetőségeiben, s ezt az utat megjelöljem azok számára is, akik követnek az Isten felé való haladásomban. „Értsd meg, embernek fia! mert az utolsó időre szól ez a látomás.” (Dán 8, 17.). Látomások soraként is kezelhetjük a fennebb vázolt gondolatokat, az ember fiának megrajzolását. Nem kell feltétlenül valaki saját magára ismerjen a régmúlt időre vonatkozó ember-ábrázolásokban. Lehetőségeink szinte minden vonatkozásban kitágultak, lelkületünk átalakult egy sokkal emberségesebb, valóságérzékenyebb életre. A látomások lehetnek csodával határosak is, de már az is csodának számít, ha végig mehetünk ezen az adventi úton és elérkezünk az áhított ünnephez. Azt pedig minek nevezzük, ha még boldogok is leszünk? Ne feledjük: „Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát. Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai, reményei és vágyai megvalósulásában. Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett. A kegyelem pedig – ebben a kőkemény törvényvilágban – csoda.” /Müller Péter/
Kedves Atyámfiai!
„A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát, nem azért, hogy szaggassa, hanem, hogy oltalmazza. Az atyák dorgálása efféle tövis: oltalmazza, nem hervasztja a fiakat.” /Pázmány Péter/. Ebben a tudatban nézzünk minden okos tanításra, és lássuk meg a figyelmeztetések mögött az atyai jó szándékot, valamint Istennek oltalmazó szeretetét. Ámen.
Debrecen, 2010-12-12
Pap Gy. László 