Bibliai olvasmány: Mt 7,1-5
– általános beszéd –
„A test lámpása a szem.” Mt 6, 22.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Isten ajándékai sorában fontos testrész, a szem tárgyalásába kezdek. Mindjárt két tudnivalót kell leszegeznem: 1). Az ember szemére kell gondolnunk, és 2). Nem a vak szeme világát akarom visszavarázsolni, hanem világosságot gyújtok olyan szemekben, melyek néznek ugyan, de nem látnak. Ez a beszéd nem biológiai értekezés, és éppen ezért szeretném, ha a bibliai világot és a mindennapok látó tapasztalatát egésszé és építővé szerkeszthetném. Ezért tehát maradjunk abban, hogy iskolai tanulmányaink során meghatároztuk és megtanultuk a szem biológiai körülírását, és szerepét, most pedig forduljunk a szentleckében foglalt megállapítás felé: A szem, a test lámpása. Közérthetően így is fogalmazhatnék: A szem azt jelenti a test számára, amit egy kézi lámpa a szem számára a sötét éjszakában. Azt látjuk, amerre éppen fordítjuk lámpásunkat, vagy szemünket.
A vakság, a kifogyott, elhasználódott elem sötétté teszi környezetünket. Téves lenne azt gondolnunk, hogy aki megvakult, annak teste is elsötétült. Kétféle vakságról beszélhetünk: testi és lelki. Ha a szó szoros értelmében fogjuk fel a világtalan állapotot, akkor valóban a test számára megszűnt a szem munkája. A másik esetben viszont él a szem, végzi feladatát, de a test, éppen a lelki vakság miatt sötét marad. Sötét az egyén, maga és közössége számára egyaránt.
1). A továbbiakban enyhébb határvonalat tartok és érezzük meg, hogy kinek és kiről is szól a bibliai üzenet. Első követelmény, hogy belássuk: Isten teremtette a szemünket, látásunkat, és ezért hálát kell adnunk neki. Két bizonyítékot tudok felhozni ennek alátámasztására a Bibliából, melyek szerint Isten volt, aki formálta a szemeket (94. Zsolt 9.). A zsoltáros megállapítását szeretnénk kibővíteni, melyet csakugyan megtesz a Példabeszédek írója: Látó szemet teremtett az Úr (Péld 20, 12.). Ebben az egyszerű, de ugyanakkor nagyszerű kifejezésben benne van egy mély vágyakozás, hogy olyan szemet kapjunk ezután is Istentől, mely képessé tesz környezetünk és a világ megtekintésére.
Testvéreim, ezen áldásos megtapasztalás után következik sokunkban az indíttatás, mely hálaszavakat juttat Isten felé. A legtöbben akkor jutnak el erre a pontra, amikor megláttatják velük Isten teremtett szép világát, ajándékait, melyek között fontos helyet foglal el az emberi szem. Másként fogalmazva azt állítom, hogy mindenek előtt szemügyre vesszük a világot, a benne levőket, és csak az után mondjuk, hogy most már „csak rád néznek szemeink” – Istenünk. (2 Krón 20, 12.).
2). Feltételezzük, hogy látó szemünk van. Hajlamosak vagyunk, hogy először azt vegyük észre, ami közvetlen közelségünkben található. Talán a régi, bibliai megállapításon nyugszik ez a tudat, melynek értelmében „az ember azt nézi, ami szemei előtt van”. (1 Sám 16, 7.). Logikusnak számít ez a megállapítás, hiszen egyszerűen csak szemünket kell kinyitnunk ahhoz, hogy észleljük az elénk táruló képet, viszont komolyabb erőfeszítésbe kerül, hogy ugyanúgy szemügyre vegyük a hátunk mögött rejtőzködőket.
A fenti megállapítás ténye nem az én érdemem, sem az, hogy szemünknek köszönhetően mit tapasztalunk könnyebben. Nem is erről van szó, hanem arról, amit a jézusi kérdés hordoz magában: „Miért nézed a szálkát atyádfiának szemében?” (Mt 7, 3.). A válasz abban rejlik, hogy természetszerűen könnyebb meglátni atyánkfia szemében a szálkát, mint sajátunkban felfedezni a gerendát.
3). Ezzel a felismeréssel tulajdonképpen arra a területre léptünk, ahová el is akartam jutni. Az evangélista figyelmeztet: Ha szemed tiszta, akkor egész tested világos lesz. (Mt 6, 22.). Hogy értem ezt? Pl, Kerékpárral haladunk esti szálláshelyünk felé, amikor váratlanul egy apró bogár csapódik a szemünkbe. Gyors hunyorgatások között igyekszünk megszabadulni tőle, de képtelenek vagyunk rá. A késő délutánból – lecsukott szemünk és a szúrás miatt – szürkület lesz, a látható világ pedig – az úttest, a járművek, az emberek – egybemosódnak. Zavart nyugtalanság és tétova bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, míg valaki zsebkendője sarkával ki nem veszi a becsapódott bogarat és ezáltal vissza nem adja szemünk eredeti látását. Nem tagadhatjuk el azt sem, hogy a fenti eseményt gyakran trágár szavak is kísérhetik. Ilyenkor nemcsak a világ áll össze sötét egyveleggé, hanem a káromkodó ember lelki világára is leszáll az alkony.
Az Istent ismerő ember tudja a parancsolatokat, és ezek képesek, hogy megvilágosítsák szemeit. (19. Zsolt 9.). Azaz olyan látást biztosít Isten, melyhez hasonlítható a megszokott világi látás, de azzal mégsem egyeztethető össze. „Szemeik vannak, de nem látnak” – olvassuk a zsoltárban (115, 5.), ami azt sugallja, hogy adva van a szem, de hiányzik belőle a látás. Sőt még az is sejlik, hogy megvan a szem, néz a néző, de nem lát, nem észlel semmit maga körül. Meglátásom, hogy az ilyen ember segítségére kell sietnünk.
Tökéletesen elfogadható Jób könyve vonatkozó helye, ahol Isten a vak szemévé válik (29, 15.), de nem elhanyagolható az a tény sem, hogy esetenként mi is látó szemeivé válhatunk egymásnak. Nehéz a megoldás, mert szinte támadásként „szemünkhöz vághatják” segítségre szoruló embertársaink, hogy „vedd ki előbb a gerendát a te szemedből, és azután akard kihúzni az enyémből a szálkát” (Mt 7, 3-4.).
A kérdés az, hogy ilyen esetben van-e folytatása ténykedésünknek? Igen! Van! – következhet a felelet. Pál apostol segít, aki megérdemelt helyére teszi ebben a vonatkozásban az értelmet. „Világosítsa meg értelmetek szemeit” Isten – mondja (Ef 1, 18.). A világot két részre osztó emberhez szól az intés. A sötétség és a világosság két részre osztja érzelmeinket is: bánatra és örömre. A „szem a bánattól elbágyadt” – olvassuk a zsoltárban (17, 8.), de a sötétnek, azaz a bánatnak is egyszer vége lesz, mert Isten megszabadítja szemeinket a könnyhullatástól (116. Zsolt 8.). Tehát előbb-utóbb mindnyájunkra felvirrad a nap, mely fényességet áraszt szemünkbe, lelkünkbe.
Az öröm világa az a fényesség, mely állandó köszönet és hálaként mondogattatja, hogy szemeink boldogok, mert látnak (Mt 13, 16.). Látják a világot és benne mindazt, amiért érdemes élni. Látják a küzdő, fáradozó, de szüntelen megbékélő embert, aki örömét leli abban, hogy lát.
A látásnak örömét bennem a zsoltár szavai keltették életre. Ezt a kérést teológiai hallgató koromban ágyam fölé írtam, melyet gyakran elolvastam, s mely, ma íratlanul is elevenen él bennem: „Tarts meg engem, mint szemed fényét” (17. Zsolt 8.).
Ezért kérlek titeket, szeretett atyámfiai, hogy mondjunk hálát Istennek azért, hogy látunk. Köszönjük meg neki, hogy szemet ajándékozott, mely világosítja érzelmeinket és értelmünket. Adja Isten, hogy szemünk ezután is testünk lámpása legyen és maradjon, és az elem örökké szolgáltassa a világító test számára az áramot. Újratölthető elem legyen a lámpában, melyet a hit sugara újratölt, hogy lássunk életünk sötét éjszakáiban is. Maradjon meg szemünk fénye, hogy testünk és lelkünk világosságban élje az Istentől kapott megbízatást: szolgálni őt és az embert, mindörökké. Ámen.
Pap Gy. László 