általános beszéd
Melyik út visz oda, ahol a fény lakik, és a sötétségnek hol a lakóhelye, hogy elkísérhetnéd őket otthonukba, s hazavezethetnéd őket a házukba? Jób 38,19-20
Szeretett Testvéreim, Atyámfiai! Adventi fény- és útkeresésünk alkalmával lássuk és vegyük észre a bizakodó Jóbot, aki testét-lelkét megpróbáló szenvedésein túl is reménykedő, sőt Istenben bízó maradt. Előnyünkre válik, ha magunkra nézve is helyénvalónak minősítjük az előbbi megállapítást. Egy érdekes idézettel indítom mai beszédemet: „A beszéd – utazás, amelynek célja van, ezért az utat fel kell térképezni. Aki úgy kezdi, hogy nem tart sehová, általában oda is jut.” (Dale Carnegie) Megelőző prédikációmban szemléltem a választási lehetőségeket a jézusi tanítás szellemében, hiszen nem a könnyed utak felé fordítottuk tekintetünket, hanem a megpróbáltatásokkal teljesek irányába, ahol állandóan szembesülünk az élet könyörtelen fordulataival. Az említett beszéd utolsó ígérete volt, hogy ma a megpróbáló út sokszínűségében kutatjuk az előrehaladás lehetőségeit. Erre szívvel-lélekkel vállalkozom is, és tehetségem szerint feltárom annak gazdag változatait. A részletezés előtt azonban említést érdemel egy megjegyzés: Minden lehetőség mögött felcsillan a jézusi tanítás szentleckénkben foglalt üzenete. Jézus az újonnan megismert úton járt, és mi is tudatában vagyunk, hogy azon kívül számunkra sem létezik más.
1). Ellenségeinkkel közösen használjuk a megpróbáltatás útját. Kemény a fogalmazás, de nem lehet, és nincs is miért szépítenünk a valóságot. Aki nincs velem, ellenem van – hangsúlyozta Jézus. Aki nincs velünk, ellenünk van – hangsúlyozzuk mi is. Ennek ellenére mégis, érdekes módon, egy úton járunk. Nem vállvetve, hanem előrehaladásunkban gyakran súrolva egymás vállát. Egy hihetetlen megállapítást teszek. Léteznek olyan emberek, akik állítják, hogy nincs egyetlen ellenségük sem. Pedig az ő életük is megpróbáltatásokkal teljes. Azért hihetetlen ez a kijelentés, mert a többség másképp nyilatkozik.
Találtam egy szemléletes példát, miszerint az Istenben bízó ember tapasztalja, hogy egy adott pillanatban megszaladnak rátámadt ellenségei. Sőt nem is egy, hanem két irányba szaladnak el előle (5 Móz 28, 7). Jó lenne megéreznünk ezt a biztonságot. Bár tudhatnánk, hogy ellenséges érzületű embertársaink elénk állnak ugyan, de mielőtt hallatnák ellenséges indulataik hangos szavát, valami megmagyarázhatatlan körülmény arra bírja őket, hogy hanyatt-homlok elmeneküljenek. Sajnos azonban, hogy képtelenség elvárnunk Istentől ezt a támogatást. Ő időben megérkezik, megadja a kellő segítséget, de nem állhat közénk láthatatlan botjával, hogy elűzze mellőlünk a vélt vagy igazi ellenségeinket.
Az élet megpróbáltatásai ugyanis más megoldási lehetőségeket kínálnak fel nekünk, akik közös úton járunk ellenségeinkkel. Ez pedig nem más, mint a Jézus útja. Őt sem kímélte meg Isten a kellemetlen szembesülésektől, az ellenséges támadásoktól, az ellene fordultak haragjától. Úgy hordozta el a megpróbáltatások nehézségeit, hogy mindig felszínen tartotta vallásos meggyőződésének útmutatóját: Isten Atya, aki gondot visel az ég madaraira, fokozottan az emberre, akinek egyetlen hajszála sem hullhat el úgy, hogy arról Isten ne szerezne tudomást.
2). A vitatkozások is megnehezítik a megpróbáltatások útját. Nemcsak fejtörést okozunk magunknak és másoknak a viták indításával és lefolytatásával, hanem egyben idegességbe kergetjük önmagunkat és másokat is. E vita, szemléltető példáját Márk evangéliumában találtam, ahol Jézus megkérdezte tanítványait, hogy mi fölött vetélkedtek, vitatkoztak az úton? Ők, vagyis a tanítványok mélyen hallgattak az evangélium tudósítása szerint. Jézus azonban ismerte a vita eredetét. Tanítványai képtelenek voltak arra, hogy eldöntsék: Ki nagyobb közöttük. Jézus megjegyzésében egyértelmű a válasz: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó, és mindeneknek szolgája (Mk 9, 35).
Érdekes módon éppen az ilyen és ehhez hasonló viták teszik keservessé mindennapjainkat. Képtelenek vagyunk eldönteni, hogy ki a nagyobb közöttünk. Kinek van több mindene, amivel – saját érzése szerint – feljogosult a kérkedésre. Vitába került embertársaink kihasználnak minden eszközt, hogy érvényre juttassák meggyőződésüket. Túl a keményebb fajsúlyú szavak használatán, törvényszéki tárgyalásokkal is fenyegetőznek, és sokszor be is váltják ígéretüket. Holtig tartó esküt fogadnak, s szóról-szóra képesek megtartani azt. De hogy mindez teljes mértékben értelmetlen, ahhoz kétség nem fér.
Sajnos nemcsak a világi vonatkozásokban vetélkednek emberek a fölött, hogy ki a nagyobb, hanem a vallás világában is. Elfogadhatatlannak minősíthető minden olyan álláspont, mely kisajátítja a hit igazságait és az üdvösség útját. Sőt egyszer, s mindenkorra jó lenne megértenünk, hogy Isten országa nem a szavak csatároztatásában, hanem szereteten alapuló cselekedetekben áll. Éppen ezért minden világi és vallási vita fölöslegesnek bizonyul, annál is inkább, mert e világi mércék közé hiába kényszerítjük az arról vallott felfogásokat. Messze túlhaladják ugyanis ezeket a jézusi elvek, melyek szerint, ha valaki első akar lenni, akkor vállalnia kell a szolgasággal járó odaadást, és megfelelő lelkületet. Ez alól nincs kibújási lehetőség. Ez volt Jézus útja és ennek vagyunk tudatában mi is mindannyian.
3). Az időnkénti megbékélések szépítgetik a megpróbáltatásokkal terhes utat. Kimondhatjuk, hogy a törvény szava, vagy szigora sohasem munkálja a megbékélést. Talán a többség tudomásul veszi a megmásíthatatlan döntést, de lelkében továbbra is ugyanúgy tátong a meggyőződés, hogy csakis neki volt igaza a szóban forgott ügyben. Sőt, ez még mindig nem változtat az ellenséges indulatok élén, hanem tovább mélyíti két ember között a már régóta tátongó szakadékot.
Találkozunk olyan esetekkel, amikor két törvényszéki tárgyalás között jutnak el megbékélésre a felek. Mások lelkiismeretük szavára hallgatva jutnak arra a végső következtetésre, hogy számukra csakis a megbékélés jelentheti a megpróbáltatások során felkínálkozó lehetőségeket.
A megbékélést munkálók egy másik utat is kijelölnek és választanak maguknak. Sőt hangsúlyozzák, hogy annál elfogadhatóbb nem is létezik azok számára, akik megelégelték az ellenségeskedést, a vitatkozásokat. Jézus tanítása itt is jelzi a megoldást: Hamar légy jóakarója a te ellenségednek, és addig keresd a megbékülést, amíg egy úton vagy vele. Persze a Jézusi figyelmeztetésnek van folytatása is. Addig béküljünk meg ellenségünkkel, akivel egy úton járunk, míg ő törvényszékre nem ad, ahol meghozhatják ellenünk a döntést, aminek alapján akár börtönbe is csukhatnak (Mt 5. R.). Szerintem nem is annyira a félelem megérzésén van a hangsúly, hanem azon a tényen, hogy alperesként vesztesen kerülünk ki a törvényszéki eljárásból. Ez a tény pedig – minden ellenkező véleményünk ellenére is – azt bizonyítja, hogy a másiknak volt igaza. Azt a kellemetlenséget pedig, ami ennek során ért, és ami még hozzáadódik a többi megpróbáltatáshoz, el lehetett volna kerülni azzal az egyszerű, de nagyszerű cselekedettel, ha időben megkeressük a megbékélés útját. Látjuk szeretett Testvéreim, hogy a megbékélés is Jézus útja. A keresztfán is azokért imádkozott, akik életére törtek, s Istentől számukra megbocsátást kért, arra hivatkozva, hogy ellenségei bizonyára nem tudják, hogy mit cselekszenek.
4). A megpróbáltatások útját, Jeruzsálembe vezető utak tarkítják. Érdekes kép tárulkozik elénk, mikor, pl., egy utat használunk. Mondjuk a 4-est, az E-60-t. Nézzük ezt az utat Budapest és Bukarest között. Szakaszonként jól felfestett, nyugati normákat megközelítő útszakaszok vannak, de ugyanakkor többségében kilométereken haladunk, ahol a látvány megyei, leromlott útszakaszokra emlékeztet.
Tulajdonképpen a Jeruzsálembe vezető út is egy ápoltabb, kellemesebben járható útszakasz volt Jézus életében. Az út és élet hasonlata szépen tükrözi a mögötte rejlő mondanivalót. Megpróbáltatásaink zötykölődésekhez hasonlíthatók. Ezek alatt egyre csak az jár eszünkben, hogy mikor válik már elviselhetőbbé az élet? Különbséget is tapasztalhatunk az út és élet összefüggésében. Míg a könnyen járható útra rögtön felfigyelünk, addig ritkán vesszük észre, hogy jobbra fordult életünk. Nem szeretném, ha valakit kellemetlenül érintene megjegyzésem, de sok gyermek számára Jeruzsálembe vezető úttá tették életüket azok szülei. Sokszor fogalmazunk így: Tulajdon szívükkel kövezték ki, szórták tele gyermekeik életútját. Ruhájuktól is megfosztották megpróbált testüket, hogy véletlenül se üsse meg gyermekük az út kövében lábát. Ennek ellenére azonban minden áldozatuk kevésnek bizonyult.
Ismerjük Jézus Jeruzsálemi útját. A sokaság széppé varázsolta azt a rövid útszakaszt. Előtte és utána azonban önmagát adta. Kettős szerepet játszott: Éltette ünnepeltjét, majd nem sok idő után követelte halálát (Mt 21, 8). A mi utunk is ilyen, mint a Jézusé. Egyszer éltetnek, majd vesztünket kívánják. Ezért tudjuk, hogy a Jeruzsálembe vezető, kényelmesen járható út legtöbbször elenyésző szakaszát jelenti megpróbált életünknek. Talán ennek köszönhetően úgy viszonyuljunk a minket éltető, majd halálunkat követelő tömeghez, hogy döntésünknek mindig a szeretet legyen meghatározó indítéka és eredménye. Ez tesz képessé arra, hogy rátérhessünk a Jézus által megjelölt útra..
Végül pedig egy idézettel zárom mai gondolataimat, ezzel is nyomatékot adva a további útkeresés értelmének: „Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy fél órára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.” (Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy mindig útközben élsz) Ámen
Debrecen, 2009-12-06
Pap Gy. László 