Velünk az Isten
karácsonyi beszéd – 2018.
És annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten. Mt 1:23
Kedves ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Embertársaink meghatározó része, vagy ha úgy tetszik a társadalom lényeges rétege nem istentelen ugyan, de Isten nélkül képzeli el az életét. Talán mi a kisebbség vagyunk, akik arra törekszünk, hogy részt vállaljunk és vegyünk Isten szeretetének körforgásában, ami azt jelenti, hogy nemcsak várjuk szüntelen az áldást, hanem törekszünk is arra, hogy adjunk belőle másoknak. Erről szól a mai ünnepi üzenet.
Kihangsúlyozom, hogy az eredeti szabadító-várásban egy olyan ember születését jósolták a korabeli próféták és vallásos vezetők, aki fegyverrel áll népe élére és úgy vívják ki együtt örök időre szóló függetlenségüket és szabadságukat minden más néptől és igától. Ez nem éppen így vált valóra, hiszen minden valószínűség szerint ebben is Isten szándéka érvényesült, amikor megjelentette az égen Jézus csillagát, s ezzel egy időben a világ tudomására hozta, hogy ilyen világos az ő szeretete is, mellyel állandóan magához ölelte az egész teremtett világot. Egy olyan tanítót küldött, akinek elsőrendű feladata volt, hogy érthetővé tegye Isten gondolatait az emberek számára, vagyis megértsék a szeretet fontosságát szemben minden más külső kultikus cselekedettel, azaz ahogy Jézus nyilatkozott: „Megismertettem ővelük a Te nevedet” (Jn 17:2). Ma már megerősítjük ezt a tényt, de sajnálatos módon ismét abba a hibába keveredtünk, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk Isten szaváról és tetteiről. Mindenik felekezet a maga igazát kürtöli embertársai felé, sokszor elmarasztalva, megszólva őket gondolkodásukért, miközben a legfontosabbat feledik el, hogy arról szüntelen szóljanak, hogy velünk az Isten!
Karácsonykor a legtöbb emberben felerősödik a szeretet érzése, vagy annak hiánya. Ilyenkor elegendőnek bizonyul, ha semmi másról nem szólunk, csak arról, ha öröm ért, mert szerettek, vagy boldogokká váltunk, hogy másokat szerethettünk. Pedig csakugyan kellene figyelnünk arra az önfeláldozó és önmegtagadó szeretetre is, melyet Jézus testesített meg és adott példaként a világ számára. Isten áldása úgy kerül bele a nagy körforgásba, hogy világra hoz bennünket is az önzetlen szeretet, s míg szüleink ölében mi is szeretőkké válunk, addig számtalanszor megérezzük, hogy micsoda erő rejlik ebben az önfeláldozásban. Nem kell ide professzor szintű vallásos képzés, vagy semmilyen misztikus okfejtés ahhoz, hogy megértsük és érezzük ezt a tiszta szeretetet. Azt, ami Istentől származik, s ami nélkül sivár lenne az életünk. Erről írja az apostol, hogy „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13:5), hanem önmagától cselekszik. Az ókori ember is érezte azt a hatást, mely az óta sem változott. Erről viszont hiába beszélünk annak az embernek, akit soha nem szerettek, s így ő sem vágyott soha arra, hogy szeretettel megfogja valaki kezét, vagy mély ragaszkodással elmorzsoljon egy szeretetben született örömkönnyet az arcán. Némelyek azt hangsúlyozzák, hogy ezért van szükség arra a sok csodával átitatott megváltói tevékenységre, melyet hitükben emlegetnek. Mi pedig azt mondjuk, hogy saját magunk megváltóivá kell válnunk először azért, hogy ebben elnyerjük Isten támogatását. Először arra van szükségünk, hogy világra hozzanak szüleink és nyomban úgy helyezzen a keblére édesanyánk, hogy ne csak a holnapi lét táplálékát szívjuk magunkba, hanem a holnaputánra szükséges lelki erőt, a szeretetet is. Aztán, amikor elérkezik az ideje, s esetleg rádöbbenünk arra, hogy tovább kell adnunk ezt az érzést, vagyis beállnunk a szeretet nagy körforgásába, akkor érkeztünk el a reménylett valóság kellős közepébe, vagy ha úgy tetszik Isten gondviselő szeretetébe. Megérdemelten halljuk a régi remény új hangsúlyát, mert velünk van valóban az Isten!
Szeretett ünneplő Testvéreim! Meggyőződésem, hogy a keresztény világ nagycsoportjában ma alig van ember, akinek ne jutna eszébe valamiképp az áldás összefüggésében is az a szeretet, melyről szóltam. Azt is határozottan állítom, hogy sok ember, talán a többség valamilyen nehézséggel küzd. Ilyenkor arra buzdítjuk egymást, hogy legalább szeretet legyen! Ezt senkitől nem tagadja meg a gondviselő Isten és ebben ezen az ünnepen mi is legyünk hasonlóvá hozzá! Ámen.
Debrecen, 2018. december 25.
Karoljunk egymásba!
- karácsonyi ágenda – 2018.
Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére. Róm 15,7
Kedves Ünneplő testvéreim, szeretett Atyámfiai! Itt az idő, hogy elmondjam úrvacsorára előkészítő beszédemet, melyben régi szokás szerint szeretettel felhívom a figyelmet azokra a tennivalókra, melyek elmaradhatatlanul szükségesek az előtt, hogy részesülünk nagy családunk úrvacsorájából. Valamilyen szinten mindig érzékeltetem azt a véleményemet is, hogy amennyiben valakinek nem sikerült alaposan felkészülnie pl. az adventi időszakban erre az eseményre, akkor most lehetősége nyílik, hogy néhány perc alatt pótolja korábbi mulasztását. Nálunk, unitáriusoknál ugyanis nem a mélységes és nyilvános bűnbánáson, vagy hasonló cselekedeteken van a hangsúly, hanem azon, hogy lélekben ráhangolódjunk jelenlevő és távolban élő testvéreink érzés- és hitvilágára.
Átkötöm hirtelen gondolataimat a beszédben elhangzottakra és csak annyit jegyzek meg ezzel kapcsolatosan, hogy tartsuk szem előtt továbbra is Isten dicsőségét, melynek mindenkor részesei vagyunk, amennyiben hiszünk, bízunk, reménykedünk benne. Amint figyelmemet ráirányítom a felvett szentleckére nyomban egy régi kép villan fel előttem. Ünnepi öltözetben, egymásba karoló embereket látok, akik a templom felé vonulnak. Talán teológus korom egyik legációjának emlékképe ez, mely azonnal magával ragadott és azért is vagyok e helyen ma, mert részben azóta sem engedett el a hit és vallás, a vallásgyakorlók szolgálata. Gondolom, nem sértem meg egyikőtöket sem, ha arra kérlek, hogy ebben a pillanatban, jobban mondva az úrvacsora vétel alkalmával jelképesen, de nem mindenképpen a gyakorlatban karoljunk egymásba! De ne csak egymásnak adjuk meg ezt az örömet, hanem lélekben kapaszkodjunk bele minden szerettünkbe, aki közelben, vagy távolban hasonlóan szívesen fogózna belénk. Ez a nagy kapaszkodás egyfajta dicséretté válik a nélkül is, hogy egyetlen szót ejtenénk. Koronát rakhatunk viszont cselekedetünkre, ha imával és énekkel dicsérjük Isten jó voltát.
Öröm ez a magunk fajta ember számára, akik kora gyermekségünktől fogva kerestük Isten oltalmát és törekedtünk arra, hogy soha, egyetlen pillanatra se essünk ki Isten gondviseléséből, amiért hálásak is vagyunk szüntelen, s ha egy mód adódik, mint pl. ez az úrvacsora osztás Jézus születése napján, akkor dicsérjük és magasztaljuk Isten nagyságát és jótetteit. Nemcsak ezt tanultuk annak idején, hanem ezt is tapasztaltuk folyamatosan mialatt nyitott szemmel jártuk életünk Isten által rendelt útjait. A teremtett világ ugyanis szüntelen hirdeti Isten dicsőségét és óriási szeretetét. Egyedül csak néhány embernek az önző szíve gátolja meg ezt. Ott ugyanis olyan alapelv érvényesül, hogy bár csak saját magának biztosítson megélhetést, némi örömet és az azzal járó elégedettséget. Másra, vagy másokra nincs sem akarata, se energiája. Ezt megteheti a teremtés koronája az ember. Érdekes módon minden más szüntelen arra törekszik, hogy másokat szolgáljon. Én is ezért hangsúlyozom, hogy fordítsunk inkább erre gondot. Próbáljunk kilépni megszokott kereteinkből, s ha netán nehezünkre is esik, de mutassuk meg a bennünk levő szeretetet. Hangsúlyozom ezt annál is inkább, mert látjuk a levegőben röpködő madarakat, melyek nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak és Istennek mégis gondja van rájuk. Ilyenek a földön nyüzsgő állatok is, hiszen mindenik egy másiknak áll szolgálatába, akár táplálékként is. Ha nézzük az erdőt, akkor látjuk, hogy annak minden egyes levele rendeltetés szerint szolgál az abban rejteket találónak, vagy másoknak és a pázsit minden fűszála hasonlóan betölti rendeltetését. Minden egyes bokor és fa élelemként szolgál az azzal táplálkozónak, melyek nélkül nincs meg sem ember, sem állat. S ha már említettem az egymásba karoló, templom felé vonuló embertársaimat, akkor láttatom a virágokat is, melyeket magukkal vittek, vagy melyeket ápolunk kiskertünkben azért, hogy szemünket gyönyörködtessük bennük. Mindez pedig szolgálhassa Isten dicsőségét.
Jézus hátrahagyta számunkra az úrvacsoravételt, melyben ma emléket állítunk. Egyben lelkileg belekarolunk azokba is, akik előttünk jártak és akik már nem lehetnek velünk. Szorosan egymás mellé állunk és lélekben összefonódunk, hogy ez az ölelkezés bizonyságtevéssé is váljon számunkra, akik hangosan dicsérjük Istent, amiért ilyen nagy szeretettel árasztott el minket.
Legyen boldog és örömteljes a pillanat, amikor atyafiúi szeretettel átöleljük egymást és boldog ünnepet kívánunk mindenkinek. Ámen.
Debrecen, 2018. december 25.
Pap Gy. László 