Megemlékezés

Bibliai olvasmány: Fil 1,18-26.

Minden a miénk

– emlékbeszéd: Miklósi Vári Katalin – 2010/03/28

Hisz minden a tietek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek. 1Kor 3,21-22

Kedves emlékező Atyámfiai, Testvéreim!

Néhai, tisztelendő Miklósi Vári Katalin lelkésztestvérünkre emlékezünk a mai napon, amikor személyére szabott emlékeinkkel megidézzük életét, melyben helyet kapott gyülekezetünk szolgálata is. Halálhírét meghallva kitűztük épületünk homlokzatára a gyászlobogót, majd képviseltük a temetésen gyülekezetünket, amikor többen fájdalmas könnyet ejtettünk a fiatalon, sok szomorúságot maga mögött hagyó lelkésznőért – tettük azzal a kegyelettel és szeretettel, melyet nemcsak egy lelkész érdemel, aki közszolgálatra szánta életét, hanem bárki az emberek közül, aki nemcsak megpróbáló szenvedéseken ment át fiatal korában, hanem, akinek távozása behatárolható volt a tudat és az érzés megtapasztalható világa közé.

Ha megfigyeltétek, akkor hallottátok a bibliai olvasmány rendjén, hogy volt néhány merész kijelentése Pál apostolnak, melyek annak idején – talán – néhai lelkésztestvérem szolgálataiban is megcsendültek. Megemlékezésünk alkalmával három szempontot tartok szem előtt, amikor a felolvasott bibliai versekkel megköszönöm gyülekezeti, egyházközségi szolgálatát, illetve elbúcsúzom azokkal, akik sokra értékelték egyéniség-jellegű életét. Emlékeim között megcsillant első találkozásunk, amikor bágyoni lelkészségem idején légátusom volt, de a nagyváradi testvérkapcsolat megteremtése előtti beszélgetésünkben is utalt az apostol szemléletére, mely az evangélium védelmét jelentette e helyen, de mindenütt, ahol szolgált unitárius lelkészként.

1). Hisz minden a tietek – mondja az apostol: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek. Hogy adott személyeket mennyire „birtokolunk” és mennyi ideig, arról van elképzelésünk, tapasztalatunk, de e helyen nem feszegetem ennek határait. Inkább arra a két „korlátra” figyelmeztetek, melyek közé beszorul legtöbbször az életünk, és ami nem más, mint az élet és a halál. Ezt a két határmezsgyét uralja az isteni akarat, de ezeket fedi a legtöbb homály. Nekünk, vallásos embereknek annyi szerencsénk van, hogy hitünk és reményünk segítségével eloszlatjuk azokat a bizonytalanságokat, melyek rátelepednének különben arra az időtartamra, melyet nemcsak élettel jelölünk, hanem jelennel és a jövőre szóló reményekkel. Azt számolgatjuk, hogy milyen értékek dúsítják majd a holnapot, amikor reményünkből kipattan szeretteink életét megszépítő szeretetünk. Vagyis:

„Nem az a fontos, hogy meddig élünk,

Hogy meddig lobog vérünk,

Hogy csókot meddig kérünk és adunk,

Hanem az, hogy volt egy napunk,

Amiért érdemes volt élni.” /Ady Endre/

Értjük a költőt, de törekszünk arra is, hogy megértsük önmagunkat, s így hitelesek maradjunk mások előtt, akiknek nap, mint nap tudomására hozzuk, hogy ebben az életben az volt a legszebb pillanat, amikor megismertük. Amikor nemcsak felnéztünk a teremtés hajnalára, hanem mi is hajlamcsillagot varázsoltunk családtagjaink, embertársaink homlokára. Csókot adtunk és kaptunk, mialatt a boldog ölelés szorításában úgy éreztük, hogy kezünk között tartjuk az örökkévalóságot. Istenből egy parányi darab vált érezhetővé, pl. ölünkben tartott gyermekünkben, aki csillaghomlokú fényével beragyogta álmatlan éjszakáinkat. Úgy éreztük, hogy a holnap vált jelenné, s mosolygó gyermekünk ki nem alvó fényt jelent az eljövendő időben. Győzelemnek látszott ez a felismerés, mely időnként eddig még átsuhant a jelen és jövő nagy választó vonalán. A gyepű eldugott sarkába is bevilágított a fény, melynek köszönhetően olyannak láthattuk a holnapot, mint egy messzi látóhatárú, végtelenbe belevesző, tiszta látképet.

Ilyenkor szoktunk magunkba csípni, hogy lám mi történik körülöttünk? Álom, vagy valóság, amit átélünk? Ritkán történik meg velünk ugyanis, hogy ilyen tisztán látjuk a mában a holnapot. Éppen emberi életünk a legjobb példa arra, hogy hajnal jön, mint a holnap, de érkezik az alkonyat, mint az éjszaka. Amikor éppen örömünkben fürödtünk, amikor azt hittük, hogy a következő pillanatban tartóssá vált a holnapra szánt reménységünk, amikor azt hittük, hogy életünk felülkerekedett a mindennapi gondon, bajon, betegségen, akkor ismét farkasszemet kellett néznünk a halál felforgató tevékenységével.

Damjanich János a hagyomány szerint a következőképpen nyilatkozott: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” De hát az egy másfajta szabadságharc volt. Bár ott is elsődleges célt jelentett a holnapra szóló élet. Elszomorodtam, amikor a temetés napján az egyik szolgálattevő lelkésztársam úgy fogalmazott, hogy Katinak sikerült mindenkitől elbúcsúznia és így tudatosan is megszakítani a keményre fűzött kötelékeit. Csupán gyermekeitől nem tudott elválni. Vagyis miként kell nekünk értenünk ezt? Tudatában, hitében legyőzte a halált, s ennek ellenére pontosan a fény, a világosság, az elválasztó határmezsgyék holnapra is szóló fénye jelentette azt a nehézséget, mely pontosan Isten örökkévalóságának földi bizonyságaként jelent meg életében. Ma már nemcsak lelkészként „okoskodom”, hanem emberként is érzem, hogy távozásával nem akart egyetlen parányi fényt sem kilopni gyermekei, szerettei, embertársai jövendőjéből. Ezért viaskodott benne a tudat és ezért vált részlegessé a halál fölötti győzelem.

2). Kedves Atyámfiai! Azt mondja Pál apostol, hogy miénk a jelenvalóság. Ha most arra gondolunk, hogy mennyi időre terjedt az a „jelenvalóság”, melyet eltöltöttünk Katinkával, akkor vannak közöttünk olyanok, akik gazdagok, vannak, akik sajnálják, hogy nem tölthettek vele több időt. A filozófus így folytatja: „Amint a jelenvaló eseményekben, úgy a személyekben sem ismerjük fel egykönnyen azt, ami bennük jelentős: csak ha a múltban vannak, tűnik ki jelentőségük – az emlékezés, ábrázolás, elbeszélés által kidomborítva.” /Schopenhauer/. Ennek a mai gyülekezetnek tagjai azért is jöttünk, hogy a múlttá vált életű lelkészre emlékezzünk. Igen, merészen kimondjuk azt is, hogy most már sokkal jelentősebbé vált sok minden, ami eddig vele összekapcsolt. Fontossá vált az emlékezés, az ábrázolás, az elbeszélés. Sajnáljuk a lelkésznőt, de sajnáljuk a gyermekeket, sajnálunk mindenkit, aki valaha összekötötte magát az emberrel, a szülővel, a lelkésznővel. Emlékezünk, mert fájdalmassá vált a felismerés, hogy ő többé nincs közöttünk. Nincs egyikünk számára sem. Ettől kezdve sokat beszélünk róla, a vele kapcsolatos élményeinkről, közös életünk apró, vagy nagyobb történéseiről. És vannak közöttünk, akiknek továbbra is nagyon fáj a lelkük, hiszen ésszel felfogják, szívűkkel viszont még mindig nem sikerül múltba szorítaniuk, kényszeríteniük szeretettel átitatott érzéseiket.

Bármilyen fájó is, de csakugyan meg kell fogadnunk a gondolkodó tanácsát: „A romok között a múlt szelleme haldoklik. Köszönj el tőle véglegesen! A múlt haldokló szelleme életerőt keres, és ez nem lehet más, mint a te hited. A te hited az ő örök életében, örök jelenvalóságában.” /Popper Péter/.

3). Az apostol utolsó figyelmeztetése az eljövendő, vagyis a holnap felé fordítja figyelmünket. Milyen jó lenne, ha teljes bizakodással nézhetnénk a holnapba. Mennyi mindennek „sínen” kellene lennie ahhoz, hogy megvalósuljon bizakodásunk, vagyis valósággá váljon a holnapba vetett reménységünk.

„Ha szeretlek, akkor hazugság,

Amit igaznak hittem én.

Hazugság a sírás, a bánat

S az összetörtnek hitt remény.

Hazugság akkor minden, minden,

Egy átálmodott kárhozat,

Amely még szebbé fogja tenni

Az eljövendő álmokat.” /Ady Endre/

Nem elég a költő bizalmatlansága, bár időnként éppen a megpróbáltatások tesznek erősekké. Máskor pedig a sírás tesz megvigasztaltakká. Legtöbbször pedig szeretteink szemének csillogása az, amiért érdemes teljes szívvel és hittel bizakodnunk a holnap eljövetelében.

Kedves Testvéreim! Arra kértünk mindenkit, hogy egy szál virággal érkezzetek az istentiszteletre, hiszen a volt lelkészre, barátra, jó ismerősre, egyházközségi vezetőre emlékezünk. Ugyanakkor képzeljétek csak el, hogy ma, virágvasárnapján ezt a szál virágot nem csak egy megboldogult embertárs, lelkész emlékére tettük templomunk úrasztalára, hanem ezzel a cselekedettel magunk is bevonultunk a lelki Jeruzsálembe. Annak idején ugyanis virággal, zöld ágakkal kezükben vártak a város határában Jézusra, aki nemcsak városukba, hanem szívükbe költözött azoknak, akik befogadták őt. Annak idején – ismereteim szerint igen sokan szívetekbe zártátok ti is Miklósi Vári Katalin lelkésznőt. Egyéniségével, felfogásával sokakat lenyűgözött, de ugyanakkor figyelemre méltó volt az a személyes megvalósítása is, melyet mindaddig képviselt, míg erre egészsége engedte. Mától kezdve viszont mindenki szívébe belopta magát, aki kegyelettel, virággal emlékezett. Úgy szólna hozzánk, mint ahogy Jézus, amikor folyamatosan arra kér bennünket, hogy maradjunk meg az ő szeretetében.

Milyen jó lenne, ha soha nem változna bennünk és köröttünk ez a helyes érzés. De jó lenne, ha dicséretet érdemelnénk, majd akkor is, amikor húsvétkor megállunk Isten előtt, olyan nyugalommal, hogy lelkünk legparányibb részében sem kellene tartanunk attól, hogy elárultuk időközben a Mestert, az emberek közül bárkit is. A kegyelet virágai mindig nyílnak. Jó nekünk, ha megtartjuk szeretetünkben azt, akiről éppen akkor vettük észre, hogy mennyire közel állt hozzánk, amikor elhagyott. Addig, míg imádkoztunk érte, felgyógyulásáért, addig, míg hittük, hogy a következő héten hátha feltalálják a megfelelő gyógyszert, addig minden rendben volt. Most pedig – sajnos – maradnak az emlékek, mert „/…/ a gyászolónak látnia kell a felhőtlen örömét, és a nyugtalannak a békét, a szomorúnak a megvigasztalást, és mindenkinek az eljövendő, boldog össztáncot.” /Müller Péter/. Nyugodjék békében! Ámen.

Debrecen, 2010. 03.28.

Megemlékeztünk

„Istennek köszönjük, hogy a miénk volt és az is maradt, mert aki szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.” /Szent Ágoston/ – fogalmaztunk meghívónkban, melyben tudattuk debreceni unitárius testvéreinkkel, hogy 2010. március 28.-án emlék-istentiszteletet tartunk, amikor megemlékezünk néhai. Tdő. Miklósi Vári Katalin lelkésznőről. Az alkalomra sokan megjelentek az egykori barátok, egyházközségi tagok közül. A jelenlét is igazolta, hogy a megemlékezés alatt elevenné vált a néhai lelkésznő lelkisége.

Az istentisztelet rendjén Pap Gy. László lelkész az 1Kor 3,21-22 alapján megfogalmazta emlékező gondolatait, melyek kezdetén a következőképpen nyilatkozott: „Néhai, tisztelendő Miklósi Vári Katalin lelkésztestvérünkre emlékezünk a mai napon, amikor személyére szabott emlékeinkkel megidézzük életét, melyben helyet kapott gyülekezetünk szolgálata is. Amikor kitűztük épületünk homlokzatára a gyászlobogót, amikor képviseltük a temetésen gyülekezetünket, amikor többen fájdalmas könnyet ejtettek a fiatalon, sok szomorúságot maga mögött hagyó lelkésznőért – tettük azzal a kegyelettel és szeretettel, melyet nemcsak egy lelkész érdemel, aki a köz szolgálatára szánta életét, hanem bárki az emberek közül, aki nemcsak megpróbáló szenvedéseken ment át fiatal korában, hanem, akinek távozása annyira behatárolható volt a tudat és az érzés megtapasztalható világa közé.” Majd méltatta a lelkésznő helyes és jellemző lelkületét, végül pedig összekapcsolta a Virágvasárnapi alkalmat a megemlékezés áldott lehetőségével: „Arra kértünk mindenkit, hogy egy szál virággal érkezzetek az istentiszteletre, hiszen a volt lelkészre, barátra, jó ismerősre, egyházközségi vezetőre emlékezünk. Ugyanakkor képzeljétek csak el, hogy ma, virágvasárnapján ezt a szál virágot nem csak egy megboldogult embertárs, lelkész emlékére tettük templomunk úrasztalára, hanem ezzel a cselekedettel magunk is bevonultunk a lelki Jeruzsálembe. Annak idején ugyanis virággal, zöld ágakkal kezükben vártak a város határában Jézusra, aki nemcsak városukba, hanem szívükbe költözött azoknak, akik befogadták őt. Annak idején – ismereteim szerint igen sokan szívetekbe zártátok ti is Katinkát. Egyéniségével, felfogásával sokakat lenyűgözött, de ugyanakkor figyelemre méltó volt az a személyes megvalósítása is, melyet mindaddig képviselt, míg erre egészsége engedte. Mától kezdve viszont mindenki szívébe belopta magát, aki kegyelettel, virággal emlékezett. Jézus ugyanis folyamatosan arra kér bennünket, hogy maradjunk meg az ő szeretetében.”

A szószéki szolgálatot követően a lelkész átadta a szót az egyházközség volt gondnokának, Geréd Lászlónak, aki nemcsak megemlékezett Miklósi Vári Katalin lelkésznőről, hanem szólásra kérte Dr. Kozák Miklós, volt gondnokot, valamint az egykori konfirmálók közül Rózsa Andreát. Ezt követően a gyülekezetből Balsa Jánosné emlékezett egy román népköltemény megzenésített változatával, melyben többek között arra kérte Katinkát, hogy segítsen neki, hogy ő is találjon majd egy helyet Isten örökkévaló országában. Ez után Geréd Szilvia atyánkfia egy képes bemutatót tartott, melyben szinte a kezdetektől láthattuk az egyházközség élén a lelkésznőt, de azokat a fontosabb állomásokat is, melyek nemcsak akkor, hanem a későbbiek során is egy-egy fénypontot jelentettek a gyülekezet életében. Az élmény dús bemutatót teljes mértékben elevenné tették a személyes jellegű kapcsolódások, melyekben időnként sokan magukra találtak azok közül, akik a megemlékezés könnyével és virágával érkeztek a templomba.

A fentieket követően szeretetvendégségre került sor, amikor kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve mindnyájan személyes élményeinket soroltuk, ami által nemcsak a néhai lelkésznő életét idéztük, hanem megkerestük azokat a kapcsolódási pontokat is, melyekben többet láttunk benne, mint gyülekezeti vezetőt. Azt nem tagadhatjuk, hogy megemlékezésünket teljes mértékben átjárta a gyászos szomorúság, s bármennyire kihangsúlyoztuk, hogy elfogadtuk a lelkésznő tudatos készülését a megmásíthatatlanra, ennek ellenére mégis a legtöbbünknek érthetetlen maradt ifjú kori távozása.

Az egyházközség vezetősége.