Bibliai olvasmány: János 8,1-11.
„Jézus pedig lehajolván ír vala a földre.” János 8, 6.
„Jézus apostolait bizonyos megbízással látta el. Tehát nem azt tehetik, amit akarnak, hanem azt, ami reájuk bízatott. A föld Isten tulajdona, munkaterülete. Isten a földön elkezdett munkáját folytatni akarja. Az egyháznak ez a folytatás a feladata. A föld a rajta levő emberekkel és minden teremtménnyel, az Úré.” (Ismeretlen szerző).
Szeretett Testvéreim! Ígéretem szerint ma a földről fogok beszélni. Akkor, mikor a világról gondolkodtam, lehetőségem volt megtapasztalni és megéreztetni veletek azt az óriási távolságot, amit maga a világ jelentett számomra. Most, amikor a föld már sokkal közelebb került hozzám, érzem, hogy mennyire, több oldalból is megközelítettek a gondolatok. Szeretnék most ebben a pillanatban mindenikbe belekapaszkodni, ami a földdel engem összeköt. Szeretném megcsókolni a szántó-vető ember kezét, akiből származom. Dicsértet szeretnék mondani Istennek a nyári, virágzó rétért, mely illatával akár a zord télben is képes magával ragadni. És bizony szeretném összeszidni újra a temetkezési vállalkozót, amiért földbe tették az én szeretteimet.
Ez a sok gondolat kavarog bennem, kiszabadulni kész belőlem, abból a vélt fogságból, melyben még megannyi más is helyet talál. Próbáljuk sorra venni őket!
Egy gyönyörű bibliai történetben kapott helyet a szentleckénk. A következőket fogalmazta meg a gondolkodó: „Minden ember hibázhat és hibázik is. De helyes-e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt másoknak és a boldogságnak?! Mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz, és csak annyit tudunk majd mondani, hogy sajnáljuk.” /Tihanyi Márk/ Az írástudók és farizeusok egy asszonyt vittek Jézushoz, akiről állították, hogy házasságtörésen kapták. Hangsúlyozták, hogy atyáik törvénye szerint meg kell kövezzék őt. Mi a véleményed – kérdezték Jézust. Ő pedig hangtalanul írt a föld porában. Miután az előbbiek erősködtek, hogy végre mondja már ki saját véleményét, akkor Jézus elmondta nagyon jól ismert, híres szavait: Aki nem bűnös közületek, az dobja rá az első követ. Majd ismét a földre szegezte tekintetét és tovább írt a porban.
Szeretett Testvéreim! Nem a történet lényegébe akarok belevágni gondolataimmal, hanem a cselekedetbe, abba ugyanis, hogy Jézus írt a föld porában valamit. Vajon mit írhatott? És az ujjával. Csakugyan, mit írhatott, mert az evangélista, írásról, és nem rajzolásról beszél? Írt, tehát valamit, legfennebb egy mondatot, vagy talán még annyit sem, ha figyelembe vesszük azt is, hogy milyen volt az arám írás. Csak találgatásokba bocsátkozhatom, de éppen ez volt az, ami ösztönzött arra, hogy a földről beszéljek. Jézus a földre szegezte tekintetét és a föld porába írt valamit.
1). Szerintem, azt írhatta le Jézus a porba, hogy „Isten”. Lassan átvillant lelkén – míg szép nyugodtan húzta a porba a vonalakat, hogy Isten beszéde nem hullott soha a földre (1 Sám 3, 19.). Nem hullhatott, mert annak helye nem a disznók között, hanem az emberi lélek talajában van.
Ahogy lassan lehajolva a földre, ujjával írt Jézus, bizonyára, korának szokása szerint, éppen meghajlásával mélységes tiszteletadásának a jelét is adta (Józs 5, 14.). Eszébe jutott az ószövetségi szövetségkötés hangos ígérete, mikor Isten szájából hallható volt, hogy megsokasítja Ábrahám nemzetségét, mint a föld porát (1 Móz 13, 16.).
Gondolom, hogy míg Isten nevét szépen belerajzolta a porba, eszébe juthatott Jézusnak az ígéret földje is, és az is, hogy Isten nemcsak az ígéret földjének határáig, hanem a legmesszebb fekvő határig is ellát (Jób 28, 24.).
Isten nevének porba írásakor ismételten átvillant Jézus lelkén a felismerés: Hamarosan új eget és új földet pillanthat meg (Ézs 65, 17) az Istenben bízó ember. Egy új egyházalkotmány megszületését látta belevésődni Isten nevén keresztül az új földbe, mely az ó helyett előhozza majd a szívbéli jókat.
Talán Isten nevét még be sem írta teljesen a föld porába, amikor másodszor is keményen felszólították a farizeusok és írástudók, hogy ne osonjon el a felelet elől. No, akkor mi a véleményed, Jézus? – kérdezték. Meg kell-e köveznünk e bűnös asszonyt, vagy nem? Persze, nyugodtan csak kövezzétek meg atyáitok törvénye szerint – mondta. De az dobja rá az első követ, aki nem vétkezett még soha. Ekkor megjelenhetett maga előtt a teljes írás, amit a körülötte levők el is olvastak: Isten. Jézus már senki mást nem látott és nem is akart láttatni. A vádlók szép sorban mind elvonultak, a kövek s a bűnös asszony maradt Jézus közelében. Ő pedig egyre csak az írást figyelte: Isten. Istenem! Ez a föld lesz majd az én ágyam is, mely befogad, mert szép lassan ez a nép vesztemre tör.
Közben felemelte fejét és látta, hogy csak a bűnös asszony van mellette. Senki azok közül, akik megelőzően vádolták őt. Jeremiás próféta szavai érintették meg hirtelen: Kik éntőlem elszakadnak, a földön íratnak be (Jer 17, 13.). Úgy fognak elenyészni, mint a porba írt szavak.
Tudta, hogy számára nagyon sokat jelent e föld, az útnak pora, melybe Isten nevét írta. Eszébe jutott, hogy ez a por, éppen a földnek sava. Amiben látszik az írás, az adja majd a termést. A földnek savai, tanítványai, akiket egymás után kell meggyőzzön tanításai igazságáról (Mt 5, 13.). Szívükre kell hasson, hogy jó és biztos kötéssel láncolja eszméihez, magához őket. Mert amennyiben valamit megkötsz jól a földön, az a mennyben is kötve lesz (Mt 16, 19.).
2). Jézus, amikor a földre hajolva írt annak porába, minden további nélkül Isten neve után írhatta, hogy „föld”. Az a föld, melyet Isten a semmiből teremtett. Aztán megalkotta az embert, hogy betöltse az egész földet (Ézs 45, 12.). Kicsoda foghatja ujjai közé a földet és annak porát – kérdezte Ézsaiás próféta (40, 12.) és kérdezhette Jézus, mélyen a porba merengve. Ilyen alkalmakkor, amikor pl. teljesen magamra maradok, ki lehet más segítségem, mint az Úr? Ő az én segítségem, aki teremtette a földet, melynek porába írtam most az ő nevét, az ő legnagyobb alkotását, a földet (121. Zsolt 2.).
Az én Atyám jelenlétével betölti ezt az egész földet. Lassan minden teremtményének meg kell értenie, hogy Ő dicséretet érdemel jótéteményeiért. Jézus régóta felismerte, hogy amilyen magasan van az ég a földtől, éppen olyan nagy Isten jósága a földön élő teremtményekkel szemben (103. Zsolt 11.).
Vajon, míg tekintetét a föld porára szegezte, időközben nem pillanthatott fel a magas égre Jézus, amikor átsuhant rajta a zsoltáros vallomása: Nyugodjon meg a lelked, mert Isten lenéz a föld lakóira (3. Zsolt 13.). Isten, tehát kiterjeszti ránk gondviselő kezét.
„Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom.” /Mécs László/
Ezt jelenti a föld, mely Isten lábainak zsámolya, a termőföld éltetője, mindennapjaink bölcsője s majdan koporsója is. Jézus lelkén átsuhant még egy pillanatra eddigi élete, komor hangulatba csavarodott szomorú jövendője. Megemelte kezét, hogy elsimítsa az út porába írt két szót. Nem tudta, hogy írjon még egy harmadikat is, vagy engedje, hogy a szél végezze el a maga megsemmisítő munkáját. És képzeljétek el testvéreim, a szélre bízta az írást.
Én pedig ma hiszem, hogy még egy hétig ott fog állni a két beírás képzeletünk útjának porában: Isten és a föld.
Fiú
„Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és a föld
Isten ellen zúgolódni költ.
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kiskacsóid összetéve szépen
Imádkozzál Édes gyermekem.”
/Arany János /
Legyen, hogy Isten segítségével, istentiszteleti gondolatainkkal, egy hét múlva is a termő lelkek barázdái közé léphessünk! Ámen.
(Debrecen, 2010-07-11)
Pap Gy. László 