2010.02.28 – Szétosztott haszon

Bibliai olvasmány: Róma 13,8-12


– hiterősítő 2010/2. –

Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. 1Kor 13,3

Kedves Atyámfiai! Hiterősítő időszakunk második állomásához érkeztünk. A már felvett szentlecke folytatása a Pál apostol szeretetre hangolt figyelmeztetésének. Nem szükséges egész terjedelmében látnunk a Szeretet himnuszát, bőven elegendőnek bizonyul, ha csupán a felvett bibliai vers tömörített gondolataira figyelünk. Főként pedig arra, ami meghúzódik az apostol meglátásai mögött. Ha röviden átszaladunk a figyelmeztetés-soron, nyomban észrevesszük mai gondolatmenetünk irányát. Azt hangsúlyozza ugyanis Pál apostol, hogy „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt”, „odaadhatom a testemet is égőáldozatul,” de semmit nem használ nekem, ha nincs bennem szeretet. A három meglátás közül nyomban gondunk támad az első kettővel, hiszen manapság elég rozoga lábon áll a szociális érzékenységnek az a része, ami kevéske, meglévő vagyonunk szétosztását illeti a nálunknál inkább rászorulók között. E területen viszont még elég könnyedén kiegyezünk, hogy miként vélekedünk a jogosan megszerzett javaink szétosztásáról, hogyan képzeljük el a rászorulók megsegítését, mennyire vagyunk kötelesek felelősséget vállalni embertársainkért, végül pedig mi történne velünk, ha szétosztanánk mindenünket, aminek következtében magunk is földönfutókká válnánk? Az áldozathozatal ügye már sokkal bonyolultabb. Szó szerint azt érti ugyanis Pál apostol, hogy máglyán kellene feláldoznunk magunkat, azaz önként kellene vállalnunk az öngyilkosságot. Ebben az esetben még jobban elgondolkodunk azon, hogy mi is az, amiért vállaljuk az önkéntes tűzhalált? Megéri-e nekünk elveszítenünk legdrágább kincsünket, életünket? Találunk-e egy olyan indokot, mely manapság megnyugtatóan bebizonyítaná nekünk, hogy ez, vagy a másik ügy megéri végzetesnek számító áldozathozatalunkat? A harmadik és egyben utolsó figyelmeztetés magában foglalja a megoldást. Csak abban az esetben ér valamit az egész, ha van bennünk szeretet. Ellenkező esetben semmire nem megyünk sem a vagyonunk szétosztásával, sem saját életünk feláldozásával. Nézzük hát a fentiek hitbeli, mindennapi, gyakorlati megvalósulásának lehetőségeit!

1). Már több alkalommal is értekeztem beszédeimben arról, hogy mivé lennénk, ha szót fogadnánk ennek a bibliai felhívásnak. Igazoltnak látszott akkor, de több ember példája nyomán is, hogy tulajdonképpen nem sokra megyünk azzal, ha magunkat mindenünktől megfosztjuk, de egyben hasonló nyomorúságba sodorjuk, mint amilyenben vannak a nincstelenek. Főként nem tehetünk ilyent akkor, ha felelősséggel tartozunk mások iránt. Ebben az esetben feltevődik ismételten a kérdés, hogy akkor eldobjuk az apostol figyelmeztetését és egyben más hasonló, bibliai helyek tanítását is figyelmen kívül hagyjuk? Nem erről van szó, sőt a hiterősítő istentiszteletek rendjén meg kell találnunk a megfelelő megoldást. Unitáriusokként örök felhívás áll mögöttünk, amikor a kígyó okosságára hivatkozunk. Ebben az esetben sem arra kell törekednünk, hogy miként kanyargózhatunk, a nehézségek elöl, jelen esetben miként kerülhetjük meg a szétosztással járó felhívást, nem arra kell törekednünk, hogy mérges kígyóra jellemző tartással elriasszuk magunk mellől azokat, akikre számíthaunk, hanem Pál apostol szeretet-himnuszának végső kicsengését alkalmazva keressük meg a szeretet lehetőségét. „Az igazi boldogság az önzetlen szeretet gyümölcse, azé a szereteté, amely a szétosztás arányában növekszik.” – mondja Thomas Merton. Ebben van Atyámfiai a megoldás kódja. Gondoljunk csak arra! Milyen sokan vannak vagyontalanok, akiknek csakugyan semmijük sincs, amit szétoszthatnának. De van bennük egy lelkület, mellyel mindig egyforma szeretettel megszólítják embertársaikat. Ezek az emberek mit oszthatnak szét a semmiből? Vagy akkor ezekre az emberekre nem vonatkozik egyetlen, hasonló, bibliai figyelmeztetés sem? Ezek az emberek mit osztanak szét embertársaik között? Azt, amiből nekik a legtöbb van: a szeretetet. Így válhat valósággá mindnyájunk életében a boldogság, melyet a folyamatosan osztogatott szeretet gyümölcseként gyűjtünk be a megelégedés rendjén.

2). Az áldozatvállalásnak és hozatalnak már ecseteltem régi megnyilvánulásait. Ezt is mindenképpen át kell értékelnünk ahhoz, hogy lépést tarthassunk vele a 21. században. Ezzel nem azt érzékeltetem, hogy súlyát, értékét veszítette volna az egyes ember áldozatvállalása, hanem arra figyelmeztetek, amit tulajdonképpen Pál apostol is erősít bennünk, hogy ne váljon fölöslegessé az áldozathozatal. Vagyis, amikor elhatározzuk magunkban, hogy valamiért, vagy valakiért meghozzuk életünk legnagyobb áldozatát, akkor ne is tegyünk fel semmilyen kérdést, hogy megéri-e, vagy nem. Legtöbbször ugyanis összekuszáltan jelentkezik mindennapjainkban saját áldozathozatalunk és az, amit elvárunk szeretteinktől, mindazoktól, akikkel megosztjuk életünket. Ezt Márai Sándor írónk jól érzékelteti, amikor kimondja, hogy amidőn „hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?” Ez, tehát a mindennapi élet áldozathozatalának változata. Ami pedig szorosan hozzátartozik ehhez, az nem más, mint a vallásos ember számára jelentkező többlet. Ezt Dole Károly fogalmazta meg helyettem, aki másként látja az áldozatvállalást, mint sokan értelmezik. Egyszerű, megélhető formában tárja elénk, amikor arra kér, hogy „Vallásotokhoz, mely szívetekhez közel áll ragaszkodjatok, adjátok jóakaratú munkátokat minden olyan törekvéshez, ami előbbre viszi az egyházat. Olyan dolgokra szenteld életedet, melyek jobbá teszik a világot.”

Szóval: nem kell egyikünknek sem gyehenna tüzére adnia magát időnap előtt! Nem kell önként vállalnunk a halált, hiszen nincs erre semmilyen olyan mögöttes, irányító felfogás, ami igazolhatná ennek szükségességét. Ám létezik egy szerény élet, melynek a mi esetünkben van egy vallásos vonulata is és ezen belül felfedezhetően jelen van időnként a szeretet, de annak hiánya is. Ebben a tekintetben kell sokkal önfeláldozóbbak lennünk. Vagyis ha kell, akkor akár égetnünk is magunkat a szeretet oltárán.

3). Ne feledjük! Csak egyféleképpen értelmezhetjük Pál apostol tanítását, aki megsúgta nekünk, hogy bármit is teszünk, semmi nem használ, ha hiányzik belőlünk a szeretet. Ennek figyelembe vételével kell megközelítenünk a harmadik figyelmeztetést, amikor könnyedén elcsábít bennünket a haszonra történő odafigyelés. Vagyis: Mi hasznom származik abból, ha szétosztom vagyonomat, vagy tűzre adom a testemet? Maradjunk a Szent István fordítás értelmezésénél, hiszen ennél jobban nem tehetünk, s így kimondjuk, hogy nem használ nekünk, sem a lemondás, sem az áldozat, ha nincs szeretet bennünk. Ám megfordítva igaz lehet. Vagyis használ a lemondás, az áldozathozatal is abban az esetben, ha van bennünk szeretet.

Alig ébredtem rá a pozitív megközelítés lehetőségére, máris eszembe jutott Wass Albert egyik írása: „Az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És ahaszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.”

Aztán Horatius erősít felfogásomban: „/Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire / ébreszt a sors, vedd tisztahaszonnak;/” Igen. Lehet akár ez is végső következtetés. A mának és holnapnak summázása. Egyik oldalon, amit ajándékként felkínált, a másik részen pedig, amit még tartogat. Ez a jövőbe nézés pedig semmi más haszonnal nem kecsegtet, csak a holnapba vetett bizalommal. Azzal, hogy holnap is lesz életünk. Ennél nincs nagyobb öröm, és ebből már csak a megtapasztalás hiányzik. Addig pedig marad a hit.

Így már csakugyan más irányt vett fel a gondolkodás, de átértékelődött minden szeretetadomány, melyet előcsalogattunk magunkból az évek során, s amit azért éreztettünk embertársainkkal, mert ebben láttuk napi feladatunk teljesítését és ez volt vigaszunk, amikor rövid időre úrrá lett rajtunk a bizonytalanság, hiszen nem láttuk mindig a holnap felkínálkozásban életünk legnagyobb hasznát. Hogy ez ma és holnap új élmény, de főként életgyakorlat maradjon, ahhoz még magunknak is át kell értékelnünk néhány szeretet-viszonyulást. Jövő hétre szóló szeretet-tanácsom a következőképpen fogalmazom meg a gondolkodó segítségével: „Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. Aszeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!” (Müller Péter).

Debrecen, 2010-02-28.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s