ADATOK AZ 1848-1849-es ESEMÉNYEKHEZ A BÁGYONI EGYHÁZKÖZSÉGBŐL
Jellemző a korabeli, de a későbbi nagy események levéltári anyagára, hogy nagyon szűkszavúan, mérsékelten, tartózkodóan számolnak be az eseményekről, pedig a személyes átélők tudták volna a legpontosabb adatokat szolgáltatni. Nagyvonalú tudósításokkal állunk szemben az 1848-as eseményekkel kapcsolatosan is, s ezért nagyon nehéz felépíteni az egyházközségben végbement eseményeket.
A kevés adat ellenére is világosan kipattan, hogy Bágyonba nem ért el a „szabadságharc” tüze. Bár kevés az olyan magyar lakta vidék, amelyet megkímélt a harc, közvetve mégis kapcsolatban volt vele. Az egyházközség lett a szabadságharc közvetett átélője, amikor „/…/ az országos veszélyből, mely Felvintcz Városának lakóit legsullytobban érte” sokan menekültek Bágyonba, ahol menedéket találtak.
Adatok hiányában nem tudjuk felmérni a személyek, de még az idemenekült családok számát sem, de annyi bizonyos, hogy több család magával hozta a tenyésztett állataikat is. A felvinci lelkész, Dimény József is ott található a menekültek között, akinek tehenei éppen a lelkész „tönköly asztagában” tettek kárt, s nem is csoda, hiszen a papi istállóban teletek ki. Bizonyára református lelkészről volt szó, hiszen Felvinc úgy jelenik meg az egyházközség életében, mint szórvány.
Ez az esemény arra enged következtetni, hogy Ferenczi Máté lelkész az elsők között volt, akik a vendégszeretetet gyakorolták a faluban. A menekültek száma bizonyára számottevő volt, hiszen akár arról is tudomást szerezhettünk, hogy több személy esetében (Szabó Pál, Kiss Sámuel) ingyen végezték el a halotti kiharangozást.
Alig tavaszodott, 1849 március 18-án Balog János középső gondnok keblitanácsi -, majd közgyűlést hívott össze, ahol ingyen az egyik harangot a „haza oltárára” áldozták fel. Önkéntelenül is feltevődik a kérdés, hogy Bágyon népe részt vett-e fegyverrel a kezében a szabadságharcban? Feleletként igent mondhatunk, hiszen több olyan család is volt, amelyből akár több gyermek is szolgált a honvédségben. A tárgyi bizonyítékok itt is nagyon korlátozottak, de éppen a harangozó, Szöllősi István az, aki amiatt panaszkodik, hogy a harmadik fiát is elvitték honvédnak.
Az adatok eltérése miatt nem kell félúton megállnunk, mert ez a harang akár 450, akár 333 font súlyú is volt, vagy bármilyen összeget is fizettek érte az öntésekor, mindenképpen a szabadságharc oltárára került 1849-ben. 1849 március 18-án gyűlést hívtak össze a „Bágyoni Unitárius Sz: Ekkla Papi lakában”, ahol ismertették, hogy „/…/ hazánk mostani háborús körülményei tekintetéből a Honvédi Bizottmány” más egyházközségekhez hasonlóan megkereste a miénket is és felszólította arra, hogy „/…/az országnak elkerülhetetlenül álgyukra van szüksége a végre harangjai közül Szent Ecclánk is egyiket adózná a haza oltárára/…/”.3 A „hazához buzgó szeretetből történt” hozzáállásnak köszönhetően a Keblitanács meghatározta, hogy ingyen fogja odaadni a legkisebbik harangot. Hozzátették azonban azt is, hogy mindhárom harang az egyházközségé s e tekintetben egyedül csak a Közgyűlés hivatott arra, hogy ezt az ügyet véglegesen eldöntse. Íjf. Csegezi Tamás hatásos beszéddel szólt a Közgyűléshez, s tapasztalható módon együttes érzéssel viszonyult édes hazájához az egész gyülekezet, mert a beszéd befejezése után „/…/ önként felkiálta: Adjuk, adjuk jó szívvel és ingyen” Ezek után a Bizottmány nevében a gondnok megköszönte az adományt és megáldotta a gyülekezetet.
Több, mint egy hét telt el a fenti események után, s nemcsak a harangleszerelésének előkészületeiről, hanem a levételről, sőt annak Kövendre történő elszállításáról is értesülünk. Valószínűnek látszik, hogy a levétel alkalmával a „Bégyőjtő Bizottmány” helyi elnöke nem volt jelen az egyházközségben, mert különben nem keltezte volna Kövenden a harangátvételéről szóló levelet. Máskülönben már korábban megállapodás történt, hogy a kisebbiket adományozzák a toronyban levők közül.
Igaz az is, hogy Fodor András állítása szerint egy 4,5 mázsás harangról volt szó, amire nézve dicsekvően hangzik a legkisebb jelző. A legújabb adatok azonban azt igazolják, hogy ez a harang csak 333 font súlyú volt. Fosztó Károly 1849 március 27-én az átvevő- elismerő iratban többek között rögzítette, hogy „/…/ A Bágyoni Unitária Nemes szentEcclésia – álgyu öntés végett – országos tellyhatalmu biztosi felszólításra – önkéntes segedelmezésül juttatott Kövendre a székközházhoz – a haza oltárára bészolgáltatás végett /egy harangot, amiért / légyen Isten áldása a nemes Szt Ecclésián áldozattyáért és segéllje a mindnek Ura, hijjányokat – az álgyuk segedelmével bizonyosan békövetkező békesség napjaiban minden terük nélkül – kipótolhassák”.
A levett harangot Brassóba szállították el, amiért 1854-ben kárpótlásként 550 Ft-ot kapott az egyházközség, amiből 150 Ft-ot Koronka Antal esperesnek adtak fáradsága díjába, amiért közbenjárt az összeg megszerzéséért és elhozataláért.
1848 – 1849-es GONDOLATOK A CSEGEZI EGYHÁZKÖZSÉGBŐL
Sajnálattal kell megállapítani, hogy a csegezi egyházközségben is – sok más egyházközséghez hasonlóan – nem örökítették meg a jegyzőkönyvek a szóban forgó szabadságharcot. Ennek ellenére azonban, – bár területileg a többi lakott településhez viszonyítva félreesett helység, s nem ért el hála Istennek oda a szabadságharc tüze – mégis megfelelően jelenvolt a lelkiismeret tüzében a hazafias hozzáállás. Ennek tükörképét vélhetjük felfedezni Bombér Sándor lelkész néhány ránk maradt prédikációjában. Álljon hát itt néhány gondolat, eredeti formájában:
„Egy előttünk szokatlan, de valamint magány békés lakásunk, úgy Nemzeti és országos üdvességünk érdekének órája ez – megszokott, választott napjaink a vallásos életben a vasárnapok, sátoros ünnepek, Nagy péntek és áldozó Csütörtök; de ezen nap a honnak és nemzetnek választott napja, melyen elakarja panaszolni néktek fájdalmait – elmondani szenvedéseit és keserveit – elmondani azon méltatlanságot, melyet rajta egy gyászos év lefolyta alatt az ármány elkövetett – hallatlan azon gonoszság, melyet a múlt Év szomorú emlékéhez kötett. Volt édes honunknak s nemzetünknek egy atyáskodó Királyi Családja, mely ezelőtt 300 százévekkel megajándékoza a Magyar Nemzet Koronájával, s ülteté tronussába s annyi évek, annyi századokon keresztül tántoríthatatlan hőséggel ragaszkodék királyához, s vérével és életével Thronus szentségeit; s mi lett jutalma? az hogy édes honunknak különböző ajkú s fajtájú népeit és nemzeteit feluszította egymás ellen; s midőn édes nemzetünk a históriában is páratlan nagy Lelkűséggel viselteték, addig jogtalan, s birtoktalan, de most testvériség karjaival ölelt polgártársaihoz, akkor csak azon veszi észre, hogy öldöklő fegyver van fenve számára – erőtelen öregei leöletnek – erős férjfiai és ifjai védelem terén elvérzenek – ártatlan gyermekei kardra hányatnak, Csecsemői láncsával ökleltetnek – női megfertéztetnek, s leányzói szeplősítetnek; s midőn így a visszavonásnak lángoló üszkét a már csak boldogságra számított hon kebelébe bédobta, öldöklő seregével meglépi honunk szent földét; s nemzetünk, s fajunk kiirtására törekedve virágzó városokat, s boldog falukat véginségre és nyomorra juttat; s gazdag családokat földönfutó koldussá tészen; s midőn az elkeseredésig zaklatott nemzet elég erős volt minden ütéseit kifogni s a határ szélekre kiverni, ekkor szövetkezék kiirtásunkra minden Isteni, emberi és nemzeti törvények megtapodásával, az igazságot nem esmérő Muszkával; s meghivá öldöklő társul édes honunkba, hogy minden a mi igaz, szép és jó kiirtson s melyekbe önkényt, zsarnokságot, pálczát, korbácsot hozzon be – olyan nemzet akar tehát betörni honunkban, mely veszélly fenyegeti életünket, vallásunkat, világi javainkat- lelkiesmeretünket, a női megőrzött tisztaságot, a leányi szüzességet. -A nemzet vitéz hadseregével készen várja ugyan az édes honunkra ásítozó ellent, de minthogy földi éltünk csak nem minden birtoklatai veszéljesítve vannak, a hon és nemzet megvárja, hogy minden hő fiai részt vegyenek ezen vallásunkat fenyegető, s lelkiesmeretünket lebilincselő hartzban, mivégre keresztes háború van kimondva – fel tehát, fel a honnak minden fia, ki bírja karját csatlakozzatok a vitéz had sereghez, s így milliókkal szaporodva, nem lesz erő,mely legyőzhesse – /…/ – viszont borzadjatok – nem ütött ugyan az indulás órája – de ha nétalán ütni fog, senki Judásként el ne árulja hazáját.”
Tizenegy nap múlva többek között a következőket jegyezte fel Bombér Sándor: „Ha voltak idők nehezült körülményekkel teljesek, a jelen idő az – ha bírt idő tenni nagyot és szépet – a jelen idő tett – ha Pittagoras egy problema megfejtésén isteneinek nagyszerű áldozattyát 100 ökörbe teszi le – Magyar Magány Birtokosaink földük jobb és nagyobb részét nyújtják birtoktalan embertársaiknak – ha hon és nemzet belé munkált a Nazarethi Közbenjáróság nagyszerű vállalatába: a Válcság üdves munkájába, hogy mindenek az igazságnak esmeretére jussanak és boldogok légyenek, ezt tette édes Honom és nemzetem, s hogy erről bizonyosodjunk jertek a vidékekre, halljátok a jobb jövőnek szánt Evangeliumot, melyben dicső nemzetünk honát, földét s jogait a Magyar Birodalom csak nem minden lakóival nagylelkűen testvérileg megoszttya, s országának és dicsőségének jogegyenlően bírására meg hívta – hallani az Apostolkodó Birtokosokat, s köz hivatalnokokat le mondani föld birtoklási jogukról, s átengedni a hon idegen ajkú polgárainak – s kihirdetni a szabadolás nagy napját, hogy mán túl a Nagy Magyarhon lakói egyenlő joggal minnyájan szabadok – ez meggyőzhet mindenkit a felől, hogy a magyar nemcsak ha vele bánni tudnak, de még a bosszantás óráiban is tud nagylelkű lenni, s ha úgy jön ingit is ellenségének odaadni. Ha tehát a mai nap a Magyar egylelkűségnek – s a nép szabadságának napja – mire valók a polgári élet vidékein az érzékenyítő súrlódások – mire a Szabadító Mózesek elleni ingerülcség? Igen, hogy az arany salakjától megváljék? vagy bizonyuljunk annak igazságáról, hogy a népbe bízni nem lehet – vagy, hogy kimondja, Nemzetünk most a polgári Teremtés reggelén a felemelt népről ment Isten a Teremtés közelében az emberről, bánom, hogy teremtém az én képemre és hasonlatosságomra – nem – mert a Magyar képviseleti testület a szabadság jogegyenlőség és testvériség kihirdetésére szánta ezen napot. Predikálom azért az Evangeliumot. Kegyelmes királyi leterjesztés, hogy az alsóbb osztályú nép zsibbaszt állásából fellebb emeltésvek, a kiváltságos osztály alább hangoltassék, s a kettő egy jogosítva jog egyenlőségben testvérileg mint egy Hon polgárai közösön munkálják a korjót – országoson bévégzett akarat, hogy a Nagy Magyar hon határain belül minden polgárra most egyformán légyen szabadság,jogegyenlőség és testvériség még pedig hírlapilag, s polgári hivatalnokok uttyán a mai napon kezdőleg – a jelen órán azért az idő és körülményekhez képest, mikre a nép közt figyelni a megváltó Jesus mindenkor előttetek, ki igazságos Tudományért kész volt az halálra is”. – Csegezi Levéltár. (Csegez, 1848 június 7.)
„Kötelességünk az országosan megállított Szabadság, jogegyenlőség és testvériség légyen elmélkedésünk tárgya, de csendes figyelem kívánatában. Ha tapasztaláson alapult igazság, hogy a hármas kötel bajosabban szakad, bizony a polgári élet erősíttésére nem kicsin nyomatékú a polgárok szabadsága, jogegyenlősége és testvérisége; s kiindulva leve országos lehető boldogságunknak alapjaiban
A Szabadság. Én itt az országos vagy polgári szabadságon nem értem azon szabadságot, hogy mü mindent a mi érdekünknek kedvez légyen az igaz vagy hamis szabadon gyakorolhassunk, hanem értem azon szabadságot, mi szerént mü menten minden önkény és hatalomtól a felett, mit az Isten természet és polgári törvények számunkra biztosítottak, szabadon rendelkezhetünk – értem azon szabadságot, mely személyünk és munka által bészerzett vagyonunk felett őrködik. Volt idő, midőn a szellemi kifejlődésnek önkény mérte ki határait, midőn a nép bizonyos része csak önkényileg részesülhete a Tudomáyokból – volt idő, midőn katonai parancs tartóztatá, vagy híva vissza a tanulni vágyó, akaró és tudó ifjút a musák szent földéről – volt mégis idő s ma is még megvan, miszerént csak bizonyos kiváltságos osztályok kezébe volt s van ma is a mesterség:de ütött már a szabadság órája, megvannak számlálva az önkény napjai; s mán kezdőleg országosan ki van mondva a Nagy Magyar hon határain belül lakó nemzeteknek az ígéret ideje. Bizony bámulandó eseményeknél – magasztos nagylelkűségnél – hideg önmegtagadásnál – önként eldobott, nagy értékű ősiségeknél, rövidbe: nagyszerű áldozatoknál kell ma megállanunk midőn láttyuk a Magyar nagyainkat, Birtokosainkat s hivatalnokainkat bévezetni Mózesként saját javainkon bévezérelni az ígéret szabadság földére azon nép részt, mely most midőn mindent a szabadság földe határain túl akarja pártoskodó lobogóját felütni – bizony ezen nép megfeledkezett a törvény kiadásról, melyben boldog Kanahán csak úgy ígértetik meg, ha Istenét igazán tiszteli, – ez hamis Isteneket imád – néki most hitet megtartani, vagy szegni mindegy – ő most szabadsága érzetében óriásként hordja a hegyeket egymásra, hogy az Egekbe felmásszon, de villámos az ég, melynek eldobott mennykövei megbosszulják a meg nem becsült szabadságot, midőn a polgári életnek boldogságára van a szabadság és a jogegyenlőség. A polgári szabad élet sánczai mellett ültetvék a jogegyenlőség fái, melyeken nyílnak, vagy nyílni kellene a nemzeti boldogságnak szép virágai, s teremnék ízes gyümölcsét. A Teremtésnél elkezdve minden idők mutatnak a kiválcságra nemü nemü utat – kiválcságos teremtetésünk egyéb dolgok és állatok felett – az Egyiptomi kiválcságos Papság, melynek egyedül lehete kezébe a misterium – a Dicső Fő Pap – a Görög Ember istenek, s az ezek közt levő piramisok fél istenek és ember istenek a Római patricius és plebejus hogy többet emlicsek arra mutatnak, hogy a régibb mint a mostani időknek voltak kiválcságos osztályai, melyeknek különböző jogaik voltanak, és amelyek nehéz sorompókkal választatának el egymástól – kedvetlen surlódásokat, sokszoros ingerültséget szültenek a népben, mik megannyi akadályai valának a polgári jólétnek; megérté azért a jelenkor a Jesus tudományából: valamit akarsz, hogy mások veled cselekedjenek, azt cselekedd másokkal s kimonda a jogegyenlőséget, hogy, akik egyközös Hon-anyának földén laknak – annak kenyerét eszik oltalma alatt államnak, rövidbe: javaival élnek, terheiből is részesülnek – kimondá, hogy ne legyen egyikük oly nagy hatalommal, hogy az önkény sors vesszejével sujtolja a jogtalan szegényt – a másik szegény jogtalan, aki ha bosszankodva is, de békével tőrje a hatalmas fricskáit -, ledöntetének a Kínai falak, megrázatának a nehéz sorompók – s lőn Szabadság, Jogegyenlőség, hogy a Honnak ha négy nyelvű, hat vallású gyermekei is nemzeti és vallásos egyformaságban: jogegyenlőségben szabadon bántalom nélkül száncsa mán túl saját földjét, békébe egye önföldén termett kenyerét – egyformán hordozza terhét, s részesüljen javaiból – ne légyen senki bántó és bántva. No mégis az átalakulás idején, a dicsőülés napján mit hallunk a vidékről? Kedvetlen híveket, hálátlan mozgalmakat, melyek a görög és római nép hálátlanságát idézik elő nagylelkű joltévői iránt – vagy talán a Jesus hegyenni átváltozásába képzik magukat, hogy bámulandó fényességben jelennyenek meg a nemzetek közt, mint Jesus a körül álló Tanítványoknak – ó ne hidjétek, hogy az átalakulás az Uraság ideje – sokat szenved a hírnyó, míg át pillangó lesz – a Jesusnak egy igaz mondása van: Szegények mindég lesznek veletek sat. No de légyen a kicsin lélek gyáva, hálátlan, édes nemzetem ma dicsőité meg magát a szabadság és jogegyenlőség napján, minek fényét emelé.
A Testvériség. Egyedül a Testvéri szeretetre vonatkozólag a mellett, hogy a Testvéri szeretet óhajtya egymásnak boldogságát, egyformán osztozik a szülői javadalmakból – igen a fenmaradott terhekből – a képviselő Testület tehát midőn testvéri karokkal ölelé bé a Hon különböző ajkú és vallású gyermekeit testületébe, csak azt tette, mit Jesus; a körülötte álló, különböző nemü népet testvéreinek, báttyának, mennyinek, öttsinek, hugának nevezi, s így mint ő Isten fia, az Isteni fiúság részeseivé tészi – Nagy volt béölelve a Jesusnak ez mondásába: Ímé az én testvéreim. Bátyám és néném. – Nagyot tett édes Nemzetünk, midőn a testvériség elvét megállítá, mert akkor a hon minden lakóival megosztá az Anya-Hon minden javát – s testvéri szeretetet ígér nékie.”
Minden valószínűség szerint a Csegezi Egyházközség is beszolgáltatta harangját, mert erre enged következtetni a harang elvételekor keltezett irat: „Háromszázötvenhét font Harang – vas, ón és réz” /…./ 1849 március 29-i dátummal van ellátva, melyet Fosztó Károly írt alá, tartalma hasonló a bágyoni harang elvételekor megfogalmazott szövegezéshez. Bár a jegyzőkönyvekben sehol nem szerepel a harang átadásával kapcsolatos bonyodalom, a tényt még jobban megvilágítja az a fordulat, mely minden valószínűség szerint 1849-ben robbant ki. A korabeli lap „AranyosSzék” „Közlöny” cikkében, a 134 szám 507. oldalán megjelent egy olyan tudósítás, melyben szinte elmarasztalták a csegezieket amiatt, hogy nem vették ki részüket a szabadság harcban legalább annyival, hogy áldozatkészségükről tettek volna tanúbizonyságot. A lelkész szinte felháborodott hangnemben reagált az írottakra, de nincs tudomásom arról, hogy e cikk megjelent volna a már említett lapban. Többek között azonban olvashatjuk a letisztázott, dátum és aláírás nélküli iratban: „/…/ mindég, úgy ezen ügyben jelenleg is amit tehetend és tehetsége engede, megtett s nem pirul sem itten, sem azok előtt, kik lenézik – /…/. Ha lennének is egyének, kik lehangolni óhajtának a többséget, kevesebben léve nem győzhetnek – hogy nem adta legnagyobb harangját – ezt többen vallási buzgóságukból nem engedék – de félnek attól, ami úgyis megtörténtnek látszik – hogy adományuk, bár parányi légyen az mindegy a haza oltárán /…/. Itt közli szavanként tévedésnek kell lenni – vagy közlése nem hiteles, hanem csal, egyoldalú amidőn más egyházakat kiírt – és a Csegezi Unitaria és Gör. egy. egyházakat mellőzte -, ugyan azért tisztelettel kéretik, az illető célra adott anyagok kezelő igazgatósága, kérje számba az írt egyházak által adott nagyon csekély adománya – és annak átvételével nyugtassa meg /…/” /a valóság nem ismerőit./„Ezzel tartoztam az igazságnak és a Csegezi Unitária sz. egyház eddig is tanúsított honszeretete, és becsülete további megóvásának.”
Az 1849-es év hangulata is hasonló lehetett a csegezi gyülekezetben, hiszen még két vasárnap hallható a lelkész szájából a szabadságharccal kapcsolatos prédikáció. Június 10-én többek között mondta, hogy: „/…/ Avagy áldott honunk kedves földje nem termé meg a nemzet közakarattyában az igazságnak azon édes gyümölcsét, hogy minden emberek egyformán légyenek, s egyenlő joggal bírják azon földet, melyen magány házi családjaikat alapították, hogy édes honunk lakói el ne mondhassák többé ez földön ama Jesusi panaszt a szamárnak van jászla, de az embernek nincs hova lehajcsa fejét – nem édes nemzetünk ontáé már évek óta s ontya ma is vérét,hogy mindenek bémennyenek az ígéret földére a testvériség honába, s midőn így honát, földét,birtokát, jogát, javait megosztá a birtoktalan és jogtalan nemzettel, mi lőn jutalma, az, hogy mint az idvezítő Jesusra a Sidó nép, úgy kiáltá édes nemzetünkre a felemelt nemzet feszítsd meg.” (Csegez, 1848 június 18.).
Kövenden kiállított elismerő irat a harang átvételéről. Minden valószínűség szerint Bombér Sándor lelkész írta a fogalmazványt és 1849-ben a harang átadása után születhetett. „Feszítsd meg – kiálták az halált – puskát, kardot láncsát vőnek, hogy fajunkat utolsó emberig kiirtsák, tűzbe, lángba borítsák az országot”.
1849 június 17-én pedig: „Nehéz időket élünk – fel vannak törve a magány házak békéssorompói – elkietlenítve a nemzeti békés lakás vidékei – kiprédálva véres verejtékkel békapart magány javaink s feldúlva nemzeti kincseink – nehéz időket élünk; a jámbor gazda kéntelenül felhagyni tűzhelyét a föld műves szokott munkáját s szabad ég alatt az erdők közelében áll őrt s virraszt a veszéllyel fenyegetett magány és nemzeti élet felett – leányágra szállott a gazdászat – erőtelen öregek, gyenge nők és gyermekek erőlködnek a nyugalmat nem esmérő gazdászat nagy műhelyében. Annyira fel van zaklatva édes nemzetünk a pokoli ármány ámításai által, hogy ne légyen csendes nappala s enyhült éjjele a többet érdemlett nemzetnek; s hogy a pokollal szövetkezett ármány annál inkább felcsigázhassa gonoszságait nemzeti életünk felett a már irtózatos végletre vetemedett, hogy elhatározná fajunkat és nemzetünket utolsó emberig leölni, minek bizonyságául lássátok a borzalomig és irtózatig vitt kegyetlenséget: virágzó városokat feldúlnak – békés falvakat elhamvasztanak s leüszköznek, s így lángba borított édes honunk földét fajunk erőszakolt vérével öntözik, hogy nemzetünk kiégett javaiban, fajunk és nemzetünk lételét és életét is leégessék. Ennyi gaztettet, alávaló pokoli mívet követének el fajunk s édes nemzetünk ellen – s tudjátok kik, az uralkodó ház, melyet ezelőtt 300 évekkel a nemzet ironnyával és koronájával önkéntesen megajándékoza, melynek a nemzet kenyeret, pénzt, s vért a korona fényére pazarul ajándékoza – s azon jogtalan s birtoktalan nemzet, melyet most édes nemzetünk magához felemelt, dicsőséges vele megosztá, hogy a Sz. Könyv szerént légyen velünk egy nemzetség – nehéz idők tehát ezek, hogy midőn eget, földet, poklot s annak minden furiáit ellenünk uszították és keltették;de midőn az egek részünkre nyilatkoztak, s ügyünket pártfogásokba vették, hogy földünken az Isten országa fundáltassék, akkor meghívák ellenünk az északnak kegyetlen Heródesét, hogy nemzetünk által történt Jesusi közbenjáróságnak nyaka szegessék fajunk kiirtásában; azért nemzeti kormányunk annyi ármány, annyi méltatlanság árán is int bennünket a Jesus szavaival, hogy el ne csüggedjünk, a cél felé fussunk ügyekezvén arra, melyek előttünk vannak. – Minden embernek mostani félelmes órái, s féltett élete – a nemzeti mostani bonyolult, s halálra kárhoztatott állás, s zaklatott élet a jelen órának, melyet a nemzet választott és igénnek kitűzték célját, hogy a Kormány intézete szerént tudva légyen előttünk egyen egyen, hogy a mostani veszélyes időben oda munkáljunk, hogy országunk mentől hamarább tisztult legyen a vad ellenségtől, nemzetünk mentve legyen a fenyegető veszélytől. – A nemzet tehát, s ennek Kormánya kívánnya tőlünk, hogy hadjuk most azokkal bajlódni, melyek hátunk megett vannak, vagyis rajtunk történtek – feledjük a legnagyobb kisértetnek és legkeserűbb óráit is – most csak arra igyekezzünk, hogy a hon és nemzet minden áron s áldozattal is mentve légyen. -A nemzetnek és kormánynak ezen kívánata a maga idejében és helyén van – oh de látni a virágzó Városoknak halomra lőtt pompás lakait felperselt hajlékait, szemlélni a leégett békés falvaknak még ma is tán füstölgő, barna üszkét – elgondolni legyilkolt véreinknek válogatott kínzásait és hogy a legtöbbeknek tetteik az állatok, ebek és madarak eledelei lettenek – hallani az árváknak és özvegyeknek keserveit, nyögéseit és panaszait – látni a legpompásabb palotákat minden ékszereivel vandál módra feldúlva, s a legdúsabb és vagyonosabbakat földön futó szegényekké téve. Látni a romló helyeket melyekben eddig az égnek tudományuk hírdetették vala, most sérült és bénult honvédek panaszai, nyögései hallszanak, rövidbe: oh, mert ki tudná a gonoszság minden műveit elősorolni, látva a hont feldúlva, vérbe, lángba borítva, minden szépnek, nagynak és dicsőnek nyakát szegve, nem lehet, hogy ne bosszankodjék a nemes Lélek, s el ne érzékenyüljön, tán még a Jesus is könnyeket hullat az elpusztulandó Jeruzsálem felett. – A nemzet se kívánnya azt tőletek, csak annyit akar s kíván, hogy a múlt kisértések terhes órái ne ijesszenek el benneteket a további hő munkátoktól – mondjátok most egy kissé azokon egy kevéssé elérzékenyülve elcsüggedni .- Egy szent dolog van előttünk most megmenteni a hont, ezt élethalálra oltalmazni, bármely nagy áldozatra készeknek lenni ezt kívánnya a hon most annyival is inkább; mert alig vala a nemzet szabaduló félben a belforradalom s rá hozott kül ellen viszályaitól, ismét egy kül ellen akarja rohanni honunkat – s ezt kívánnya a Kormány most néktek az egésznépnek elmondani, hogy mindnyájan ezen nétalán béköszönthető veszély ellen védjétek a hont – azon esetre hirdet keresztes hadokat, melyek élére az Evángéliumnak szolgáit akarja állítani, hogy a vallásért élni, halni kész nép, vallásával honát nemzetét szabadságát egy szívvel, lélekkel megvédje – egyetértés egybetartás, s áldozat, készség légyenek mindenkor veletek s így bizonyára eljőnek nem sokára a nemzetnek enyhült órái, melyekben vesztésünket, méltán megkönnyezhettük,s szenvedéseinket kipihenhettyük, s szabad lészen jobb jövőket reméllenünk.”
Végül pedig az Alsójárai Egyházközségben történt tömeggyilkosságot követően egy menekült család Csegezben kapott befogadó otthont, ahol fokozottan nehézségekkel kellett szembenézzen, hiszen meghalt a feleség, de nemsokára a másfél éves gyermek is. Bombér Sándor lelkész a gyermek temetési prédikációjában utal a járai szörnyűségre, de a férfi nehézségeire s hontalanságára is: „/…/ lám ezen szerencsétlen háznép és apa ez előtt mintegy két évvel egy boldog földön megülte a nászi öröm boldog napjait – boldog volt ő akkor egy boldog honban, /…/ de változtak az idők, változott a boldogság – eljöttek a gyászos napok, békövetkezett a fatális idő, s a megátkozott sors ezen szerencsétlen háznépet kiűzé szülőföldéből, kizaklatá honából – elkergeté meleg tűzhelyétől, hogy légyen földön futó, hontalan, s te szerencsétlen család, s ebben te szerencsétlen Férj és apa Ferenczi István, az idők annyi csapásai közt is a te gyönyörűséges terűdet/…/ a nemzetek küzdései közt elhozád, vagy vonczolád ezen helyre /…/, hogy idegen földön hullassátok könnyeiteket kedveseitek után.”
Bágyon, 1998. szeptember
KJK -1848
Pap Gy. László 