Drága, illatos olaj
– húsvéti beszéd –
„Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.” Mt 26,13.
Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! Lám, Isten akaratából megérkezett ez esztendő húsvétja. Több-kevesebb készülődést követően itt vagyunk templomunkban az ünnep első napján. Két beteljesülésre várunk: az egyik, hogy halljunk egy mára szóló, húsvéti üzenetet, valamint részesüljünk az egy kenyérből és egy kehelyben levő borból. A másodiknak már nem sok akadálya van, hiszen a Csíki családnak köszönhetően megterítve áll az úrasztala, viszont, hogy sikerül-e megfogalmaznom, s átadnom a húsvéti üzenetet, az még a reménység szintjén áll.
Egy kevésbé szokásos, de annál inkább beszédes történetet választottam ünnepi gondolataim közlésére. Arról beszél az evangélista, hogy Jézushoz ment egy asszony, aki illatos olajat hozott magával, s az asztalfőnél ülő Jézus fejére öntötte. Mint, már több alkalommal, úgy most is haragvóak lettek a tanítványok. Ez esetben nem a Jézushoz járuló betegek, vagy gyermekek, hanem a pazarló asszony miatt. Megjegyezték, hogy igen csak hasznosabb dolog lenne, ha eladják a kenetet, s a kapott pénzt szétosztják a szegények között. Csodálatos érzékenységgel viszonyult Jézus a történtekre. Kissé elmarasztalta tanítványait, amikor megjegyezte, hogy ne aggodalmaskodjanak, mert szegények akkor is lesznek mellettük, amikor ő már hiányozni fog. Vagyis, amennyiben gondoskodni akarnak róluk, adva lesz a lehetőség. Az asszony cselekedete viszont több, mint jelképes tett, hiszen temetésére végezte. Cselekedete örökidőre szóló, mert, amikor majd hirdetik az evangéliumot, akkor arról is megemlékeznek, amit ez az asszony tett.
Igaza volt Jézusnak az asszony tekintetében, és a szegények létezését illetően is. Amikor keresgéltem a mai szentleckét és megakadt figyelmem ezen a történeten, nem gondoltam, hogy több beszédre terjedő gondolatot is hordoz magában. Eltöltött csodálattal, hogy milyen szépen kapcsolódik egymásba a jelképes cselekedet, néhány közéleti vonatkozás, s végül az emlékezés valóságában az elmaradhatatlan, unitárius, húsvéti gondolat. Nem mehetek bele a korabeli cselekedet részleteibe, vagy a tanítványok téves megítélésébe, sem a szegények iránt tanúsított felfogásunk sokszínűségébe, viszont ennek ellenére mindenikről kell tennem néhány megjegyzést.
Azt kell mondanom, hogy senki sem szerette annyira Jézust, még a tanítványok közül sem, mint az asszony, aki megkente drága olajjal a Mester fejét. Csakugyan, lehet, hogy pazarlásnak számít mennyiségében, és minőségében is az illatos olaj, de amennyiben Jézus megjegyzésére figyelünk, miszerint a „temetésére” tette, akkor helyén vannak gondolataink.
Közéleti vonatkozásban azt látom, hogy nem csak ma vannak emberek, akik gyakran bántják – sokszor ok nélkül – embertársaikat, hanem ez volt Jézus korában is. S tették, éppen azok, akik Jézussal haladtak egy úton. Jó kifogásokat kerestek véleményük alátámasztására, de hamarosan nemcsak Jézust, hanem a mellettük levő szegényeket is cserbenhagyták. Annak ellenére, hogy Jézus mindig hitet öntött beléjük, s az elkeseredett szegényeknek is szükségük lett volna rájuk.
Végül pedig beágyazom életünkbe a fenti történet mai üzenetét. Vannak emberek, akik akkor tudják nyugodtnak lelkiismeretüket, ha már életükben fordítanak gondot azokra, akiket szeretnek. Sokak szemében pazarlásnak tűnik kétszeres nyugdíj árát költeni elmaradhatatlan gyógyszerekre, hisz úgy sem lehet segíteni az öregségen. Mások viszont meghalt szeretteikre költenek vagyont arra hivatkozva, hogy megköveteli a végtisztesség. Nem bántjuk őket, de megjegyezzük hátuk mögött, hogy „jobban tették volna, ha szüleiket életükben tisztelték, szerették volna inkább, mint, hogy tetszelegnek az embereknek!”
Igaza volt, tehát Jézusnak, mert nemcsak hirdetjük az evangéliumot, hanem tisztelettel és jó érzéssel emlékezünk arról az asszonyról is, aki még életében megmutatta Jézusnak, hogy mennyire szereti, s a szegények megsegítése sem olyan fontos, mint ő. De vajon megemlékeznek-e rólunk, amikor mi is megpihenünk? Mert ha még életünkben nem mutatjuk meg egymásnak szeretetünket, akkor szegény marad a szülő, a testvér, a rokon, de még szegényebb, akinek semmi nem juthatott szeretetünkből? A koldus csakugyan pénzért nyújtja a kezét, de milyen húsvétja van annak az embernek, aki mellől az álszent tanítványok elüldözik az őt szeretőt?
Úgy találom, hogy jobb nekünk, ha illatos olajat pazarló asszony maradunk, mint a szegényekről is megfeledkező, kötelességeink elől megfutamodó, gyáva tanítványok. Ámen.
A kenyér és a bor
– húsvéti ágenda –
„Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” 1 Kor. 11,24-25.
Kedves Atyámfiai, szeretett ünneplő Testvéreim!
Úgy érzem, hogy bármilyen sokat is beszélünk az úrvacsora szereztetéséről, illetve annak későbbi gyakorlatáról, mégis mindig marad valami új, valami, ami hozzásegít az időszerűség megértéséhez. Meg kell említenem azt is, hogy kimondottan boldoggá tett a közelmúltban az őszinte megemlékezések sora, de ezt csak tetőzte a virágvasárnapi gyülekezet virággal és emlékkel történő felvonulása. Sokszor elmondtuk, de jól esik újraismételnünk, hogy bizony minden úrvacsora vétel egy-egy őszinte visszaemlékezésnek számít, melyben élő emléket állítunk Jézusnak, és felelevenítjük meghalt, drága szeretteink életét is.
Pál apostol tanításából ragadtam ki úrvacsorára készítő beszédem alapgondolatát, közelebbről azt a tanítást, melyet Jézusnak tulajdonítunk, s mely megadta minden idők unitáriusai számára az úrvacsorával történő élés indítékát.
Azt mondta Jézus tanítványainak az utolsó vacsora alkalmával – rámutatva a darabokra tördelt kenyérre, hogy egyetek ebből, s valahányszor hasonlóan cselekedtek, mindig emlékezzetek megtört testemre is.
Azután vette a kelyhet, felmutatta tanítványainak, s azt mondta, hogy ez az „új szövetséget” jelképezi, s amikor az elkövetkezőkben hasonlóan cselekednek, azaz isznak egy kehelyből, akkor ezen keresztül, szintén rá emlékezzenek.
A két meghagyást teljes mértékben Jézusnak tulajdonítjuk, de szinte éppen ilyen fontossággal bírnak a Pál apostol által ránk hagyott tanácsok. Szám szerint hármat emelek ki jelen alkalommal.
Várjátok meg egymást. Gondoljuk csak el, hogy milyen nehéz lehetett betartaniuk a korabelieknek egy-egy, előre meghatározott időpontot. Most, amikor több óra is csüng házunk falán, annyi körülmény határozza, hogy megjelenjünk egy adott időpontban. 2008 óta 5 percet várakozunk még, hogy beérkezzenek a késők is, de esetenként ez sem bizonyul elégségesnek. Mivel azonban a szószéki szolgálatot követően kerül sor az úrvacsoraosztásra, így mindenképpen elérkezik az, aki ezzel a szándékkal ébredett húsvétkor, vagy valamelyik más, nagy ünnepen.
Valaki éhes, akkor otthon egyék. Ez a veszély sem áll fenn a mi esetünkben, mert őseink többször is átgondolták, hogy miként véglegesítsék a szeretetvendégségeket. Amióta eldöntötték, hogy csakis az úrvacsorára, vagyis a kenyérre és a borra fektetik a hangsúlyt, nem áll fenn az a veszély, hogy ki-ki a saját ennivalójából részesüljön.
A borral viszont előfordulhat némi gond. Van ismeretünk arról, hogy néhány egyházközségben nemcsak a gyülekezet népes, hanem az elfogyasztott bor mennyisége is számottevő. Ez a gyakorlat a múltból ered, s bár igen sok próbálkozás történt megszüntetésére, még sem sikerül, mert ünneprontónak bizonyul a lelkész, ha minden alkalommal kihangsúlyozza, hogy egy szerény korty bor bőven elegendő a tisztességes visszaemlékezéshez. Nem igen értékelték a gyülekezetek, amikor istentiszteletet követően, hangsúlyosan kifejezésre juttattam, hogy kevés borral éltek a jelenlevők, ami nemcsak jó neveltségre, vallásos előéletre utal, hanem arra is, hogy a debreceni unitáriusok esetében helyén van az őszinte, szívből származó megemlékezés.
Méltóképp részesüljünk belőle – hangzik a harmadik tanács. Annak idején azt tanultam a teológián, de a kinti gyakorlatban is, hogy nemcsak megelőző vasárnapon, hanem az úrvacsoravétel napján is hirdetnie kell a lelkésznek az eseményt. De nemcsak, hanem Pál apostol figyelmeztetésén át, ki kell hangsúlyoznia, hogy „aki méltatlanul eszik, vagy iszik, az ítéletet eszik, vagy iszik magának”. Észre vehettétek, hogy teljes mértékben elfeledem ezt a figyelmeztetést. Magánügynek tartom a felkészülést, és hasonlóan vélekedem arról is, ha valaki nem őszintén, nem szívbéli igényből részesül a kenyérből és borból. Ennek ellenére azonban mindig találok helyet annak a néhány mondatnak, mely közvetve figyelmeztet emlékezésbeli kötelességeinkre.
A fentiek tudatában vegyük a kenyeret és a kelyhet és így emlékezzünk! Ámen.
Pap Gy. László 