– adventi beszéd –
„Mondom nektek: sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.” Lk 10,24.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A várakozási időszak első vasárnapját éljük, amikor meggyújtottuk az adventi koszorún az első gyertyát, amikor gondolat- és érzésvilágunkkal ráhangolódunk a karácsonyi ünnepre. Tagadhatatlan, hogy nem csak a lázas, ünnepi készülődés hangulata lesz úrrá rajtunk, hanem bizony a várakozás türelmetlensége is hatalmába kerít minket. Tévedek-e Testvéreim, ha kijelentem, hogy általában könnyedséggel átsiklunk a hasonló, várakozási, adventi időszakokon? Bizonyára helyes állításom, annál is inkább, ha csakugyan arra gondolunk, amit jelent egy rövidebb, vagy hosszabb várakozás.
Egyelőre semmi másra ne gondoljunk, csupán arra, hogy jelen pillanatban várunk valakit, aki előre bejelentkezett hozzánk. Feltételezzük, hogy az illetőnek nincs semmilyen lehetősége arra, hogy értesítsen, nincs házi- vagy maroktelefonja, melyről jelezhetné érkezését. Azt is tegyük hozzá, hogy mi is korlátozottak vagyunk, hiszen nincs telefonja, melyen megbeszélhetnénk a szükségeseket. Legalább annyit sem, hogy elindult-e felénk, avagy nem. Mit tudunk tenni ilyenkor? Elővesszük a régebbi levelet, vagy táviratot, és ismételten megbizonyosodunk arról, hogy nem értettük félre a jelölt időpontot. Ezt követően aztán „tűkön ülve” várakozunk, míg meg nem szólal a csengő, meg nem érkezik a várva várt vendég.
Most azonban forduljunk a szentlecke sugallta, vallásos gondolatok felé, azzal, hogy nem feledjük az előbb mondottakat! Azt hangsúlyozza Lukács evangélista, hogy sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta. Tudjuk úgy-e, hogy Jézusról beszélt? Őt nem láthatta, és nem hallhatta nagyon sok próféta és király. Miért nem láthatták és hallhatták őt? Azért, mert egyszerűen Jézus előtt éltek, s így ők is kimaradtak a lehetőségből.
Ha most visszakapcsolunk a már említett példánkhoz, akkor a következőket mondhatjuk még el. A próféták és a királyok egy része, – akikről említést tesz az evangélista -, olyan várakozást éltek át, melyben tudták, hogy jönni fog egy „vendég”, Jézus, csak éppen nem sejtették, hogy mikor. Ezek a próféták és királyok nemcsak várták a Messiást, hanem kitartóan hirdették jövetelét. Mindennek ellenére ma sokan azt mondják, hogy fölöslegessé vált várakozásuk, mert életükben nem teljesedett be reményük. Ők azonban reménységgel hittek a Megváltó megérkezésében. Ezek a próféták és királyok különböztek abban is várakozásukban, hogy nem négy vasárnapon át vártak Jézusra, hanem egész esztendőben, egész életen át. Úgy kellett meghalniuk –reménységük ellenére -, hogy Istenbe vetett reménység töltötte ki a valósággal megélt élmény helyét.
Hálát adhatunk Istennek, hogy másabb a mi várakozásunk, mint az előbb említett prófétáké és királyoké. Azért hangsúlyozom ezt, mert mi általában könnyedén átlépünk az adventi várakozáson. Azért történik meg velünk, mert tudjuk, meggyőződéssel valljuk is, hogy Jézus eljön. Persze megérkezik a Názáreti Mester születésnapja – ehhez kétség nem fér -, eljön a három napos ünnep is, aki azt életében megéri, de vajon ennek ellenére nem járunk-e mi is úgy, miként a szentleckebeli próféták és királyok? Azaz, hogy karácsonyt ülünk, mégsem látjuk, halljuk Jézust.
Azért soroltam elő a fentieket, mert látva a keresztény világ karácsonyi várakozását, készülését, tapasztalom, hogy nagyobb hangsúlyt kap a kereskedelem, az ajándék, az ünnepi ennivaló, mint maga a hangulat. Az a kérdés merült fel bennem, hogy szabad-e átengednünk magunkat a jelen világ szokásának, csábító ajánlatainak? Szabad-e nekünk arra tennünk fel energiánkat, hogy az ajándékok, az ünnepi étkezések előteremtésével töltsük ki minden időnket? Megengedhetjük-e magunknak, hogy ezek a mulandó gondok váltsák fel az örömet, melyet a megszületet, és élő szeretet hoz otthonunkba, szívünkbe: Ha csakugyan ilyen és hasonló gondok töltik ki adventünket, akkor már a két karácsony között (karácsony és óév) ráébredünk arra, hogy bizony ismét nem láttuk, nem hallottuk a szeretetet hirdető Jézust. Mi a teendő, tehát? Először is: Nem szabad elfelednünk, hogy karácsonykor Jézus születésének napját ünnepeljük. Ez a nap nem jelenti azt, hogy Jézus belopja magát a szívünkbe. Azzal, hogy megüljük a három napos ünnepet, még nem biztosítottuk be magunkat, hogy örömteli találkozásunk legyen Jézussal, amikor szemtől-szemben látjuk és halljuk őt.
Bizonyára ismerős a hűséges intéző példázata. Boldog az a szolga – meséli Jézus -, akit abban az elfoglaltságban talál gazdája, melyben otthon hagyta távozásakor, amikor rábízta a házat és mindent. Előfordulhat, hogy ez az éberség jövőbeli ígéretek, és beteljesülések elé állítja majd a hűséges intézőt. Van azonban egy olyan szolga is ebben a példázatban, aki arra gondol, hogy bizonyára késlekedik az úton gazdája, s úgy dönt, hogy kihasználva ezt a várakozási időt, saját szolgatársaival eszik-iszik-mulatozik. Aztán váratlanul megjön a gazdája, éppen akkor, amikor nem sejti, még kevésbé várja őt. Viselkedése miatt a képmutatók sorsára jut – fejezi be Jézus a példázatot.
Kedves Testvéreim! Adventi várakozásunk is hasonló a hűséges szolgáéhoz. Végezze, ki-ki a maga feladatát ott, azon a helyen, ahol vagyunk. Jól tesszük, ha egy percig sem feledkezünk meg arról, hogy Urunk, akitől kaptuk feladatainkat, megbízásainkat, hazafele, úton van felénk. Bármennyire is valósággá, nélkülözhetetlen szükségletté is vált a maroktelefon, nyugodjunk bele, hogy sem Jézus, sem Isten nem fog előre szólni nekünk, hogy holnap, vagy néhány óra múlva megérkezik. Egy kérdésem van még: Miért várjuk Jézus érkezését? Sok mindenért. Ahogyan különböznek várakozásaink, ugyanígy különböznek érzéseink is, melyekkel fogadjuk, köszöntjük, szeretjük a hozzánk érkezőt.
Talán egy valami közös várakozásainkban: Az, hogy várjuk megtartásunkat. Amennyiben harmadszor is visszagondolunk az említett példánkra, akkor elmondhatjuk, hogy a hozzánk érkezőtől azt várjuk, amire a legnagyobb szükségünk van. Jó neveltségünkre sem hivatkozhatunk, amikor mondogatjuk, hogy bizony mindegy, hogy mit hoz a várva-várt vendég. Nem beszélhetünk így, mert, akinek fontos az érkezése, mint amilyen fontos számunkra a Jézusé, akinek születése napja eljövetele miatt képesek vagyunk több, mint három hetet várakozni, egyesek közülünk még keményen böjtölnek is, – azok bizonyára nagy elvárással vannak a „kedves vendég” iránt.
Várjuk, tehát Jézust a valóságban is. Persze, több, mint 2000 év távlatából már közvetetté válnak az emlékek, de bizonyára megépül a reménységünk. A próféták és a királyok közül sokan nem láthatták, és nem hallhatták azt, amit mi, hiszen ők csak reménykedtek a jóslásokban. Mi sem láthatunk a valóságban, hiszen éppen az évezredek meggátolnak ebben. A régi próféták és királyok reménysége azonban valósággá vált, mert Jézus megszületett. Ami pedig valóság, azt már többé nem szükséges remélnünk, amiről megbizonyosodtunk, abban már többé nem kell hinnünk. Hitünk, tehát beteljesedett. Már csak azt igényli, hogy kiegészüljön a tiszta szeretettel. Számunkra csak egy szükségérzet létezik ebben az adventi várakozásban: hogy tiszta szívvel és lélekkel nyissunk ajtót és szóljunk: „Isten hozott Názáreti Jézus az én életemben.” Ámen.
Pap Gy. László 