Húsvét – 2018

Örökélet, vagy örök otthon

– húsvéti beszéd –

Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített. 2 Kor 5,1.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Pál apostol az „örök élet reményét” fogalmazta meg a korintusi gyülekezethez intézett levelében, s bár húsvétkor ritkán foglalkozunk az apostol itt megjelenített gondolataival, úgy érzem, nyugodtan mélyükre evezhetünk, mert találunk megfelelő útbaigazítást hasonló elképzeléseinkre, vagy éppen olyan hitbeli elgondolásokat vallhatunk magunkénak, melyek átsegítenek a friss, vagy a jövőben bekövetkező váratlan életfordulatainkon. Nem utolsó sorban pedig közlik velünk az ünnep üzenetét.

Említem majd felkészítő beszédemben, hogy szorongás és félelem lesz úrrá rajtam is, mint egykor a tanítványokon, amikor az örök életre gondolok. Bár tudom, hogy ez inkább vigaszt kell jelentsen, mégis mindig az ellenkezőjét váltja ki belőlem. S történik ez azért, mert nem az örök élet tudata villan át rajtam, hanem az elmúlást, a halált, s az ezzel járó veszteséget tapasztalom. Nem nyugtat meg a felismerés, hogy ezzel nem csak én vagyok így, hiszen a vigasztalás nem érkezik olyan könnyen, mint, ahogyan azt kívánjuk egymásnak mély szomorúságunkban. Ez utóbbihoz idő kell, mint, ahogy sokat kell foglalkozzunk az örök élet kérdésével is, hogy bizonyossággá, felismeréssé, természetessé váljon életünkben. Sok tapasztalásra van szükségünk ahhoz, hogy ne a halállal történt változást, s annak következményeit szemléljük, hanem örüljünk az örök élet bizonyosságának.

Ez utóbbi megértését segíti elő Pál apostol, amennyiben odafigyelünk meglátásaira. Azzal nyugtat mindenek előtt, hogy amikor leomlik földi sátorházunk, akkor nyugodtak lehetünk abban, hogy Istentől kapunk örök otthont. Bizonyára egyikünk sem téved, ha arra gondol, amire az apostol figyelmeztet. Ahogy mondani szoktuk a mindennapok rendjén: Ha egyszer eljön az ideje annak, hogy földi életünk véget ér, akkor pillanatok alatt rommá dől minden, amit abban évek, évtizedek alatt, sok nehézséggel, küszködéssel, áldozattal felépítettünk. Nyomban elszomorodnak némelyek, hogy akkor mi értelme volt minden fáradozásnak. Még csak megértjük azokat az embereket, akik gyermeket, utódot hagytak maguk után, mert rászállhat valakire egy élet megvalósítása. De mit mondanak a gyermektelen, utód nélküli embertársaink? Sokféle magyarázatba kezdhetnék, de nem találom értelmét. Csak azt hangsúlyozom, amit én is átlátok mostani eszemmel, szívemmel, hitemmel, hogy nem a küzdés, az áldozat, a gyakorolt szeretet dől romba egy ember életének elmúlásával, hanem az építmény, melyet az évek tégláiból rakosgatott egymásra több-kevesebb gonddal.

Ha megszülettünk, akkor egyszer mindenki számára elérkezik a pillanat, amikor mennie kell. Sok fájdalom, törődés, áldozat, megélt szeretet után megérdemel minden ember egy olyan biztonságot, melyről Pál apostol beszél. Miután összeomlik a földi értelemben megismert, épített ház, a lelkiismeretes munkás, építő megérdemel egy másik, örök otthont. S nem akárhol, hanem Istennél. Ebben a pillanatban érkezünk el oda, amikor már nemcsak szeretteink elmúlása, hanem saját sátorházunk elbomlása felé is fordíthatjuk figyelmünket. Itt tevődik fel a kérdés, hogy szükségünk van-e egy új otthonra, melyet Isten készít el azoknak, akik benne bíznak? Vagy beállunk azok sorába, akik nem törték magukat földi életükben, hogy megépítsék otthonukat, s így az sem foglalkoztatja, hogy gyermekei marakodnak a hátra maradt romokon, vagy idegenek veszik birtokba a félkész épületet.

Valamiről még mindig kell szólnom itt. Arról ugyanis, hogy mi miért sóhajtozunk? Pál apostol megjelöli, s azt gondolja, hogy azért, mert mielőbb be szeretnénk költözni Istennek örökös otthonába. De ezzel sem vagyunk így mindannyian. Vannak köztünk egyesek, idősek, vagy kevésbé, akiktől elég gyakran halljuk, hogy semmit nem ér az életük, hogy vége kellene legyen a sorozatos fájdalomnak, szenvedésnek, mert végtelenül vágynak Isten hívó szava után. Mivel vigasztaljuk elkeseredett szeretteinket, atyánkfiait? Azzal, hogy nem rendelkezünk a teremtés, sem az élet számonkérésével annyira, hogy teljes mértékben kezünkbe vehessük azok irányítását. Így hát csak az marad hátra, hogy türelemmel viseljük, tovább visszük életünket, s Istenre bízzuk a végső döntést, mint, ahogy nem avatkozhattunk bele születésünkbe se.

Az apostol következő meglátása bonyolultabb, mint a fentebb említett, legalábbis számomra. Adott pillanatig hajlottam arra, hogy részleteiben megvizsgáljam az összefüggéseket, de aztán rájöttem, hogy nem lettem általa okosabb. Sőt, csak okot adtam magamnak arra, hogy olyan hitterületre tévedjek, ahol nekem egyelőre nincs semmi keresnivalóm. De tesz egy kijelentést az apostol, amikor hangsúlyozza, hogy „szorongva sóhajtozunk” ha majd beköltöztünk Isten hajlékába. S nem azért, hogy levetkőztessenek, hanem, hogy felöltöztessenek. S míg bármit is kérdeznétek e meglátással kapcsolatosan, melyre választ vártok, én máris tovább lépek, s azt hangsúlyozom, ami hitem, sokunk hite szerint való. „Isten készített erre elő, a Lelket adva nekünk foglalóul”. Micsoda szép hasonlat. Foglalóként, előlegként kaptam Istentől a lelkemet. Ez azt jelenti, hogy nem ő kéri vissza, hanem még én várhatok valamire. Amennyiben hasonlóság van a földi értelemben vett javadalom, előleg és fizetés megosztásán, s az apostol eme megérzésén, akkor csakugyan azután is várhatok még valamire, amikor átléptem Isten örökös otthonának küszöbét. Vagy már ott is vagyok abban a pillanatban, amikor hiszem ezt? Sajnos nem. Mást mutat az életem és másról árulkodik igen sok embertársam mindennapja is. Milyen szépen mondja azt is az apostol, hogy azért kerít hatalmába minket a bizalom, mert eszünkbe jut időnként, hogy messzire járunk Istentől. Én pedig hozzáteszem, hogy erről bizony sokszor elfeledkezünk. Arról pedig még inkább, hogy mennyire messzire van tőlünk még a tapasztalás. Sőt az átélt veszteségek sem elég erősek ahhoz, hogy ne csak „kedvében járjunk” időnként Istennek, hanem teljességgel átadjuk magunkat akaratának, elvárásainak.

Végül pedig maradt még egy tanítás, ami kissé eltér unitárius felfogásunktól, de foglalkoznunk kell vele. Erre felhatalmaz Káténk és feljogosítanak azok az esetek is, melyek igazságtalanságról beszéltek életünk során, s melyek legtöbbször éreztették hatásukat életünkben, vagy az azzal kapcsolatos történésekben. Azt mondja ugyanis Pál apostol, hogy egyszer mindannyiunknak meg kell jelennünk Jézus ítélőszéke előtt, hogy végre mindenki megkapja azt, amit érdemel. Jutalmat, vagy büntetést, ki, miszerint élte életét. Van, aki úgy nyilatkozik, mint az egyik, régebbi ismerősöm: Számára a halállal elkezdődött az örök élet, s éppen ezért nem létezik semmilyen kérdés. Mások viszont a jézusi mondásra hivatkoznak, amikor a fenti idézettel találkoznak, s azt hirdetik, hogy miként ítélkezhet, aki életében azt tanította, hogy ne ítéljünk, mert minket is hasonló bánásmódban részesítenek? A harmadik csoportosulás Istenre bízza az ítélkezés végrehajtását. Jól teszik.

Hogy mi az én álláspontom? Elmondom a hátra levő időben. Bennem sok kérdés vetődik fel a fentiekkel kapcsolatosan. Szívre tett kézzel, nyugodtan elmondom, hogy hiszem az örök-életet, de ugyanakkor mélységesen foglalkoztat az igazságszolgáltatás kérdése is. Nem vagyok egy kifinomult alkat, de érzékenyen viszonyulok a bántásokkal szemben. Ennek ellenére eddigi életem során nem kívántam rosszat embertársaimnak. Sőt szeretném, ha legtöbb esetben elhagyná Jézus, vagy Isten azt a bizonyos számonkérést. Néha viszont igenis, figyelmeztetném, hogy míg állt földi sátorházunk abban bíztunk, hogy lesz egy örökös otthonunk Nála, s itt minden bántásunkra gyógyírt lelünk. Bocsásson meg hát gyarló embertársainknak, akik butaságuk, neveletlenségük, akár más okból lelkükben bántották embertársaikat. Ne büntesse meg őket, de nem olyan nagy baj, ha időnként ég arcukon a bőr, mint azok lelke, akiket minden ok nélkül rágalmaztak, akiknek kívánták, hogy romokban  heverjen lelki otthonuk, s míg a maguk vackát mások verítékén csinosítgatták, addig fertőbe üldözték saját lelküket, melyet szívesen náluk felejtene Isten is. Végkielégítés címén.

A megbocsátás, az örök élet reménysége, Isten ünnepi áldása, gyülekezetünk áldó ereje és egymás szeretete töltse be életünket és adjon nekünk és szeretetteinknek ebben az esztendőben is Kellemes Húsvéti Ünnepet! Ámen.


Félelem és szorongás

– húsvéti ágenda –

Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Félelmükben senkinek sem szóltak semmiről Mk 16,8.

 

Kedves Atyámfiai, szeretett ünneplő Testvéreim! A mostani felkészítés alkalmával is időszerű megjegyzésem van, ami egy magánjellegű megnyilatkozás, mely által hiszem, hogy megfoghatóbbá, észlelhetőbbé válik a mostani ünnep üzenete, lelki ajándéka. Mielőtt kiállunk az úrasztala elé, még egy próbálkozással rendbe kell tennünk lelkünk háza táját, hogy méltók legyünk és maradjunk Jézus emlékéhez és természetesen önmagunkhoz is. A felolvasott, ünnepre szóló szentleckénkben három tudósítást közöl velünk az evangélista. A húsvéti eseményekhez kapcsolódó történések részleteiről van szó, melyekkel nem emlékszem, hogy foglalkozott volna unitárius lelkész az ismeretségi körömben, és bevallom, hogy én sem. Talán azért nem, mert a tanítványok negatív hozzáállását minősítik a történtek, s általában, de főként a húsvéti ünnepen inkább a pozitív jellemvonást kell kiemelnem, mintsem azokról beszéljek, melyekben valamilyen összefüggésben továbbra is elmarasztalhatóak a szereplők.

Nekem okom van arra, hogy szóljak a tanítványok félelméről és szorongásáról, sőt arról is, hogy ők erről senkinek nem beszéltek. Elmondom, hogy miért. Néhányan túlzásnak minősítik, hogy nyíltan is vállalom, s nyilatkozom arról, hogy feleségem segítsége nélkül nem lennék képes a papi teendők végzésére. Ő, ugyanis a támaszom, segítségem, vigasztalóm, bátorítóm. Ennek beszédes bizonyítéka, hogy amikor észrevesz rajtam bizonyos fokú félelmet és szorongást, soha nem hallgatja el, s nyomban kijelenti, hogy látja rajtam még pl. a húsvéti ünnep közeledtének félelmét is. Ez így igaz. Neki már nem kell magyarázkodnom, de nektek soha nem szóltam erről a félelmemről. Márk evangélista lejegyezte, hogy amikor a tanítványok kijöttek a sírboltból elfutottak, mert félelem és szorongás lett úrrá rajtuk, sőt erről senkinek nem beszéltek. Amikor ezt először megtudtam, arra a következtetésre jutottam, hogy miért nem oszthatnám meg veletek érzéseimet, hiszen előfordulhat, hogy ezzel nem csak én vagyok így egyedül.

Kedves ünneplő Testvéreim! Általában az ünnepek közeledtével, de főként húsvétkor csakugyan feszül bennem a félelem és a szorongás. Három ok miatt. Az első, hogy vajon lesznek-e testvéreim az ünnepi istentiszteleten, akik nemcsak az ünnep üzenetére kíváncsiak, hanem megosztják érzéseiket, hitüket, reménységüket a közös úrvacsora vétele alkalmával? A második, hogy vajon sikerül-e átadnom a jelenlevőknek azt az üzenetet, melyre vágynak, hiszen éppen azért jöttek a templomba? A harmadik maga az ünnep jellege. Nem az ünneppel, vagy világi szokásaival van csupán gondom, mint pl. a locsolkodással, hanem főként a tartalmával. Míg a keresztény világ a feltámadást ünnepli, addig mi unitáriusok az örök életre fordítjuk figyelmünket. Nemcsak azért vagyok szomorú, mert nem tudunk egységesek maradni testvéreinkkel az ünnep vallásos jellegében, hanem mert éppen testvéreink vádolnak hitetlenséggel, különös felfogásunk miatt.

Van egy terjedelmes dolgozatom az örök életről, melyet közzé tettem a honlapunkon is, de nem a hitbeli fejtegetésekkel van gond, hanem a gyakorlati oldallal. A legtöbben ugyanis félünk és szorongunk, amikor temetőben, sírboltban járunk. Csapongunk gondolataink között, mert szeretnénk, ha nem lenne ott szerettünk, de ugyanakkor azt is szeretnénk, ha velünk lenne, vagy éppen mi lennénk vele. Vagyis, elképzelhetetlen számunkra, hogy a halál említése nélkül beszéljünk az örök életről. Valamilyen módon mindig részesei vagyunk a halálnak, s mégis messzire van tőlünk az örök élet. Milyen mélyen hallgatunk erről a félelmünkről, és arról a szorongásról is, hogy vajon lesz-e valamikor, s hogyan egy új, rendkívüli találkozás?

Kedves testvéreim, szeretett Atyámfiai! Én arra a következtetésre jutottam, hogy nem kell szégyellnünk nekünk, késői tanítványoknak sem, ha időnként félelem, szorongás fog el a húsvéti eseményekkel kapcsolatosan. Előbb-utóbb ez lesz, ami hozzásegít megértenünk a nagy ünnep, egyénre szabott üzenetét. Időről-időre nézzünk szembe az elkerülhetetlennel, s közben simuljunk oda Isten gondviseléséhez, hogy bármi történjen is velünk életünk során, bármikor következzen is be egy váratlan, visszafordíthatatlan esemény életünkben, Ő ott legyen velünk, s mi oltalmában tudjuk életünket, halálunkat és örök életünket is. Ámen.

Ima

Gondviselő Istenünk, megtartó, szerető édes Atyánk!

Hálaadással állunk meg előtted, hogy megérhettük ezt az ünnepet is. Segítséged nélkül valahol távol botorkálnánk, esetleg kétségbeesetten kiáltoznánk földi segítség után, mely időnként késve érkezik hozzánk. Sóvárogtunk szeretetedért, s lám megajándékoztál nemcsak az ünneppel és szeretteinkkel, hanem embertársaink jó indulatával és boldog köszöntésével is.

Töredelmesen beismerjük most is tévedéseinket és megbocsátásodat, valamint embertársaink bocsánatát kérjük. Tudjuk, hogy ezek a tévedések folyamatosan egy-egy maradandó jelet ejtenek lelkünk falán, de bízunk mindig a te jó voltodban és megbocsátó szándékodban.

Köszönjük, hogy e mai napon nemcsak kellemes ünnepet kívánhatunk egymásnak, hanem megpecsételhetjük úrvacsora vétellel és kézfogásunkkal is. Jöjj hát Atyánk és erősíts meg még jobban meggyőződésünkben, hogy teljes szívünkkel és lelkünkkel befogadjuk a lassan, de megújuló természetet és vele együtt az örök életet.

Te voltál és maradsz életünk első reménysége és boldogan mondjuk, hogy nem csalatkoztunk atyai támaszodban. Légy ezután is segítőnk és hordozz bennünket gondviselésed karjain, hiszen úgy érzi mindig biztonságban magát a gyermek, ha hasonló támasz közelében töltheti mindennapjait.

Óvd szeretteink életét! Add, hogy minden ember megtalálja az ünnep örömét és boldogságát, s aki a legreménytelenebb helyzetben tengeti napjait, annak is felderüljön az örök életre szóló evangélium vigasza. Soha ne fordítsd el tőlünk szerető arcodat, hogy ezzel a reménnyel és örömmel keressük eljövendő országod itt a földön és majdan oltalmazó kebleden.

Áldj és szentelj meg mindnyájunkat! Ámen.