Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim, Kedves Bihari Napló olvasó!
Unitárius hitvallásunk utolsó bekezdése így hangzik: „Hiszem az örökéletet”. Mi hisszük, hogy örök az élet, mert Isten a maga lelkéből szakít ki mindig egy keveset, és ajándékképpen adja nekünk. S mint isteni, parányi rész, el nem pusztulhat, hanem, miként Isten is örök, a nekünk ajándékozott lélek is tovább él.
A Bibliában egy ifjú elvezet minket a Názáreti Mesterhez, hogy választ találjunk egy kérdésre: Hogyan nyerhetünk örökéletet? Meglepő, hogy egy ifjú ember kérdez ilyent, amikor általában csak az idősebb embereket foglalkoztatja a téma. Talán merész az elgondolásom, de bizonyára az ifjú találkozhatott olyan esettel a mindennapi életben, mely nagyon meggondolkoztatta őt. Ilyen lehetett például, hogy egy ismerőse meghalt egyik napról a másikra, eltemették, és feledésnek indult egy emberi élet. Az ifjúi szívében megszületett az elindító kérdés: Vajon ennyi egy emberi élet? Csak azért él gondtalanul, nemtörődömségben, hogy holnap, holnapután elfeledjék?
Meghallotta az ifjú, hogy a Názáreti Mester a közelében tanít Isten országáról, és elhatározta, hogy elmegy és megkérdezi a Mestert, hogy melyik lenne az a biztos út, amelyen a sírral, a halállal nem végződik be az emberi élet? Mi jót cselekedjem, hogy elnyerjem az örökéletet?
Jézus megmondta az első feltételt: Tartsd meg a parancsolatokat! Melyeket? – kérdi az ifjú. Az emberi élet alap-, erkölcsi törvényeit, melyeket Mózes adott, a Tízparancsolatot. Nyugodtan mondja az ifjú, hogy ezeket mind megtartotta. A Mester ráadásul még két parancsolatot említett: Szeresd Istent és felebarátodat. Ezt is teljesítette az ifjú egész életében. Most a döntő tanács következett: Jer, kövess engem! És ez lett nehéz az ifjú számára. Észre vette a jézusi élet értelmét, felismerte, hogy az életnek célja, értelme kell legyen.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Vizsgáljuk meg önmagunkat, hogy melyik úton járunk! Húsvét, közelebbről ez a mai nap gondolkodásra indít. Képesek vagyunk-e arra, hogy Jézus hívására megfogalmazzuk az igenlő, vagy tagadó választ. Akarjuk-e, vagy megtagadjuk követését?
Nekünk, hívő unitárius embereknek az értelmes élet mellett kell bizonyságot tennünk, s erre buzdítjuk szeretteinket, testvéreinket is. Kevésbé megnyugtató, hogy születtünk, s akkor meghalunk. „Porból lettünk és porrá válunk”, s a sírral mindennek vége. Bizonyságot teszünk meggyőződésünkről, hogy Istentől kapott ajándékunkat, lelkünket, meggazdagítva, megsokszorosítva kell visszaadnunk.
A második, komoly jézusi figyelmeztetés, melyre alaposan odafigyelünk, hogy bármelyik órában legyünk készek, mert nem, tudjuk, hogy mikor jön el a vég. Nem várjuk, hogy saját magunkon tanuljuk meg a helyes dolog cselekvését, hanem igyekszünk meríteni azoknak az embertársainknak életéből, akik keserves árat fizettek tévelygő, céltalan életükért. Ne mondjuk soha, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy az örökélet kérdésével foglalkozzunk, mert az élet sokszor rövid, és a hosszú emberi élet is kevésnek bizonyul erre.
A kibontakozó tavaszban vegyük észre az életet. A rendben a céltudatosságot. Lépjünk a céltalan életből a jézusiba. Ebben a megújuló tavaszban boldogan és még nagyobb biztonsággal kiáltsuk szerte a világba az élet örömével és szeretetével: Hisszük az örökéletet. Ámen.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok a Nagyvárad-Bihari Unitárius Egyházközség nevében, a Bihari Napló olvasónak, de minden Testvérünknek, Istentől áldott, Kellemes Húsvéti Ünnepet!
Kedves Atyámfiai, Ünneplő Testvéreim!
„A versenyző is csak akkor nyer babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd.” 2 Tim 2,5.
Majdnem elkönnyezem magam, amikor visszaemlékezem gyermekkorom régi meséire. Akkor fájt, hogy a hőst, – a nélkül, hogy rászolgált volna -, megkínozták, börtönbe vetették. A végén pedig mégis a küzdelemnek korona, a gonoszságnak igazságszolgáltatás lett a vége. A mesében. Az élet nem mese! Küzdünk célokért, a gonoszság ellen igazságért, bántalmazások ellen simogatásért. A babérkoszorú csak akkor fog megilletni, ha szabályszerűen küzdünk. E küzdelem pedig fájdalmas Atyámfia neked, és nekem is. Ha követni akarod az isteni parancsot, mert az örökélet hite a te lelkedben is helyet talált: gyere velem!
Teológus voltam, amikor húsvéti legációmból hazamenve, magányomban, nem sok időre megzavart egy idős, cigányasszony. Kenyeret, szalonnát, ezt-azt kért. Kiutasítottam a kapun. Fütyörészve, dúdolgatva töltöttem napomat, amikor egyszer csak eszembe jutott: „Mondhatom, ügyes vagyok! Hirdettem a húsvéti örömüzenetet, ismertettem a szeretet parancsát, mondtam, hogy így, vagy úgy kell cselekednünk, hogy megmaradjunk Isten parancsolataiban, Jézus követésében. Zsebre vágtam a honoráriumot -… és elfeledkeztem magamról. Átnéztem a szomszédokba, hogy lát-e valaki, s szégyellni kezdtem magam.
A jézusi, kettős parancsot, íme kirángatta belőlem a júdási. Lelkemnek farizeusi része megvádolta, a pilátusi elítélte, a júdási elárulta, a péteri megtagadta, keresztre feszítettem, eltemettem a parancsot. A szégyen pírja sokáig égetett magányomban.
Atyámfiai! Voltatok-e olyan helyzetben, amikor megvádoltátok, elítéltétek, elárultátok, megtagadtátok, keresztre feszítettétek, eltemettétek a jézusi parancsot?… Ha igen, akkor ti is nagyon rosszul küzdöttetek. A helyes küzdelem másként fogalmazódik meg Jézus szemléletében, Isten elvárásában, mint, ahogy látjuk azt a mindennapi életünk farkas törvények által meghatározott harcában.
Az élet nem mese, hanem helyes küzdelem! Hiába akarjuk csellel, árulással, hamissággal kikerülni az elénk álló akadályokat, mert a célba érkezés előtt megbotlunk, erőnk elhagy, s könnyező szemmel kell majd végig néznünk az ünnepélyes szertartást, amikor Isten a helyesen küzdő gyermeke nyakába akasztja az örökélet örökzöld babérkoszorúját. A körülálló tömeg majd lelkesedve, hangosan kiált fel: „Éljen a győztes! Szabályszerűen küzdött és hűségesen megmaradt Isten parancsolataiban!”
Szívből kérlek, Atyámfiai, hogy segítsük egymást húsvét utáni küzdelmeinkben is! Legyünk figyelmesek egymás gyenge pontjaira, s harcoljunk Isten ügye mellett, megtartva hitünk szép eszméjét: „A versenyző csak akkor nyer babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd”. Ámen.
Nagyvárad, 2007 április hava
Atyafiságos tisztelettel:
Pap Gy. László unitárius lelkész
Pap Gy. László 