2013.05.26 – A nyelv

Bibliai olvasmány: Jak 3,1-12

 

– általános beszéd –

Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal. 1 János 3, 18.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A mai prédikáció témájának hallatára három irányba tágulnak gondolataink: 1). Az egyik nyelvünket juttatja eszünkbe, mellyel magyarul fejezzük ki gondolatainkat és értetjük meg magunkat; 2). A második érzékszervünkre figyelmeztet, mellyel ízlelünk, azaz megkülönböztetünk ízeket; 3). És egy harmadik irányulás, melyet átvitt értelemben szoktunk használni, és mely az erkölcs világában ad megkülönböztető eligazításokat.

E három gondolatkör végső kicsengésében találjuk a feleletet. Ha nem is mutatunk magunkra, sőt nem találunk senkit magunk körül, aki valaha ne vétett volna nyelvével, ha nem is lesz bennünk bűntudat, akkor is jelét adhatjuk, hogy foglalkozunk a kérdéssel, mely elmérgesedett nyelvünk köré fonja magát.

1). A nyelvek különbözősége régóta témája vallásos és világi gondolkodásunknak. „Minden nyelven” beszélnek a világ népei – olvassuk a Bibliában, melynek köszönhetően különböző kultúrák voltak és vannak egymás mellett, melyek esetenként egymásra hatva átalakultak, vagy meg is szűntek. Ezt a soknyelvűséget eredményezte a bábeli zűrzavar, melynek következtében az emberek nem érthették meg egymást. Bibliai gondolkodásunk középpontjában tehát ezt a meg nem értést tartjuk irányadónak, mely megszakadt a pünkösdi lélek kiáradásával. Tény, hogy ma is a nyelvi különbségek sokszor komoly próbatételt jelentenek, viszont ez még nem feltételezi, hogy ne lennénk képesek megérteni egymást. Nem, mert a pünkösdi események után létezik egy közös nyelv, a szeretet nyelve. A lélek kiáradása magával hozta a kibékítő nyelvet.

A nyelveken szólás kérdése mellett sem mehetünk el szótlanul. Mi is volt tulajdonképpen az? Két megvilágításban szeretném megmagyarázni: 1). Mély lelkesedés lett úrrá az apostolokon, hogy hirdessék a számukra már régebben elhangzott ígéreteket; 2). Valamint napvilágot látott bennük egy igény, hogy magasztalják Istent csodálatos tetteiért. A nyelveken való szólás összefüggésében Pál apostol a második szempontot helyezte előtérbe.

2). Beszédem kezdetén jeleztem, hogy nyelvünk érzékszerv, mellyel megkülönböztetéseket végzünk. De nem is akármilyeneket! Előző beszédemben szóltam arról, hogy a szánk segít beszédünk formálásában, de szánk kiegészítője a nyelv. Ennek köszönhetően a beszédközlés alapeszközének is nevezhető. Ezzel a nyelvvel fejezhetjük ki, pl. érzelmeinket, vallhatjuk meg, hogy nagyon szeretünk. Nagy vétek elhallgatni ezt a tényt, viszont szinte büntetésként fogható fel, ha valaki nem tud beszélni (Lk 1, 20.), és a miatt kell elhallgatnia vallomásait.

Messiási cselekedetnek számít megoldani a némák nyelvét – olvassuk az evangéliumban (Mk 7, 33-37.), s csakugyan lelkünk felbuzdul e nemes cselekedetre. Szólóvá szeretnénk tenni egymást. Pl. korán arra akarjuk bírni gyermekünket, hogy oldódott nyelvvel mondja nekünk, hogy „szeret”. Ugyanezt akarjuk hallani a későbbiek során is tőle vagy kedveseinktől. Még a halálos ágyon is! Gondoljuk csak el – mennyire szeretné a néma gyermek szülője, ha feloldódna gyermeke nyelve, és legalább egyszer kimondaná, hogy édesanyám, édesapám.

Szerintem megváltói cselekedetnek számít, ha legalább nyelvünket rábírjuk a megkülönböztetésre, az ízlelésre. Bizonyos, hogy ízlelni néha annyit jelent, mint táplálékot magunkhoz venni (Kol 2, 21.), de inkább azt, hogy élvezzük tapasztalásaink ízét (2 Sám 19, 24.). Az élvezni és ízlelni igéket szorosan össze kell kötnöm, hogy éreztethessem , amit mondani szeretnék. Az élettapasztalatainkból csakis a jóízűeket sorolom, melyek élvezetes ízzel töltik meg pillanatainkat.

Ennek rendjén szólok az erkölcsi értékek megízleléséről, megkülönböztetéséről. Ebben az ízlelésben csak pozitív elemek találhatók. Nemcsak a Bibliában lelhető bizonyítékok, hanem gyakran emberi tapasztalásaink is alátámasztják, hogy az ízlelés az életbölcsesség különböző formáit foglalja magában:

Pl. az ügyességet (1 Sám 25, 33.). Sokszor használjuk ezt a kifejezést. Kisgyermekre és felnőttre egyaránt alkalmazzuk: Milyen ügyes – mondjuk, vagy milyen ügyesen tudja „kivágni magát” az élet szorongató kelepcéiből. Az ilyen ember rátapintott a leleményesség ízére.

A tapintatosság (Péld 11, 22.) esetében csak azokat emlegethetjük, akiknek jó diplomáciai érzékük van. Sokszor ezen a figyelmességen múlnak életek. Ennek az íznek a tapasztalása előnyt jelent az ízlelőnek, és dicséretet von maga után környezete részéről.

A megfontolt ítélet (Péld 26, 16.) a dolgok józan ízlelését jelenti, mely számot vet az esetleges következménnyel. Ennek fényében hozott döntés jóízűvé teszi még azt a fordulatot is, mely különben keserűséggel tölthetné el, akit váratlanul talált.

A tapasztalat gyümölcsét (Jób 12, 11.) mindig jó ízűen szedjük le. Ha jó ízű tapasztalatok dúsítják életünket, akkor egész valónkban jó ízűek vagyunk. Mindig ez a végső tapasztalás irányítja viselkedésünket (Péld 31, 18.).

A jó és rossz megízlelése teljes mértékben hiten alapul (119. Zsolt 66.). Nemcsak a mitologikus esemény meghatározó (pl. a paradicsomi eset), hanem inkább úgy kell értékelni a jót, mint egyfajta vonzódást Isten szavához, beszédéhez (Ez 3, 3.).

3). Itt érkeztünk el a harmadik, az erkölcsi világ ízleléséhez. A jó, a bölcsesség kóstolásán túl tapasztaljuk Isten irántunk tanúsított szeretetét. Ha az ószövetségi embert figyeljük, akkor bizonyos korlátozottságot észlelünk a „harmadik világ” ízlelésében. Ő engedelmeskedik a törvénynek (Neh 9, 25.), és ennek következtében Isten megengedi, hogy megízlelje a manna csodálatos ízét. A manna ízén, de más eseményeken keresztül is tapasztalja az ószövetségi ember, hogy milyen jó az Úr (34. Zsolt 9.), aminek következtében úgy ragaszkodik hozzá, mint egyetlen kincséhez (Jób 22, 26.).

Az „újszövetségi” ember, azaz áldásunk teljes. Az igaz, gyakran tapasztaltuk, hogy jó volt hozzánk Isten, s miután megízleltük atyai szeretetét, mellyel úgy viszonyult hozzánk, mint egyetlen kincséhez, megértettük ezt az Atyaságot (1 Pt 2, 3.). Ez azonban mégis egy „előíz” volt ahhoz, hogy kiteljesedjen bennünk az istenfiúság . Pl. A jézusi boldogság-ígéretek akkor váltak igazzá bennünk, amikor ízleltük azokat: – észre vettük lelki szegénységünket; könnyeink nyomán történt vigasztalódásunkat; igazság-szomjunkat; megbocsátásra termettségünket; békességre vágyakozásunkat.

Végül pedig az erkölcsi értékek ízlelésekor a nyelvünk jó és rossz használatát kell elkülönítenünk egymástól. „A nyelv által jöhet halál és élet is” – mondja a Példabeszédek írója (18, 21.). Pünkösdi ünnepünket megelőző beszédemben hangsúlyoztam, hogy ugyanazzal a nyelvvel áldjuk Istent és átkozzunk embertársainkat.

Most felsorolok néhány jelzőt a „romlott” nyelv hangsúlyozására: Hazugság, csalás, kétszínűség, megszólás, rágalmazás (10. Zsolt 7.). Sajnos a felsorolásnak ezzel nincs vége, mert az erkölcsi ízlelés megköveteli, hogy feltegyünk és megválaszoljunk egy kérdést: Mi is a nyelv? Négy bibliai hely és három megfogalmazás következtében össze áll a válasz: 1). Nyelvünk olyan, mint a kígyó (140. Zsolt 4.). Nem csak kanyarogva kerüli ki az akadályokat, nemcsak halkan, szinte teljesen észrevétlen siklik ide, vagy amoda, hanem gyorsan ölő méreg is van az „ajka” alatt. 2). Ajkunk olyan, mint az éles olló, vagy élesre kifent szablya (57. Zsolt 5.). Nem sok különbség van a két eszköz között, ha nem az, hogy az egyik fegyvernek minősül. Alapvetően mindkét tárgy képes arra, hogy életet veszélyeztessen, illetve adott esetben kioltson. 3). Nyelvünk olyan, mint a sebző nyíl (Jer 9 ,8.). A fegyverre való utalás tényén kevésbé változtat, amikor csupán a megsebzés valóságát, lehetőségét tartja fenn a próféta. Tudjuk, hogy egyetlen mm eltolódása a nyílvesszőnek, maga után vonhatja a halált. A nyelv tehát fájdalmasan és halálosan képes megsebezni bárkit.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

Eredetileg nem akartam ilyen negatívan beállítani emberi nyelvünket. Fogadjátok el tőlem, hogy célom nemes volt és maradt, hiszen a szentlecke kérdésére meg volt és meg van a válasz: „Boldog, aki nem botlik nyelvével” – olvassuk JerSir 25,8.-ban. Az én reménységem azonos az emberekben bízókéval, hogy egyszer igazzá válik megromlott nyelvünk. Igaz lesz a nyelvünk, olyan, mint a tiszta ezüst (Péld 10, 20.), Isten igazságosságát fogja ünnepelni (35. Zsolt 28.), és egyszer nyelvünk felfedi szívünk tartalmát: Tetteink meg fognak felelni szavainknak: „Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1 Jn 3, 18; Jk 1,26.). Ámen.