Laurát, már a hetedik esztendeje, hogy egy érdekesnek mondható „szokás” kerítette a hatalmába. Azóta, minden január ötödikén este beül a karácsonyfa alá, felkapcsolja az összes égőket és egy halom papír zsebkendővel barikádozza el magát. Gondolatban időutazást tesz a két ünnepkör között. Megpróbálja gondolatban átélni a múlt és az eljövendő idő történéseit.
A kis színes angyalkákkal kezdi, amelyekre egy adventi vásárban talált rá. Olyan aranyosoknak, szépeknek és különlegeseknek találta őket.. Már az ablaküvegre felragasztotta a kék angyalt, amikor nagy, csillogó hópelyhek kezdtek el keringeni a sűrűsödő sötétségben. Az ajtón kopogás hallatszott és ismeretlen fiatalok toppantak a házba. Laura szinte felsikoltott, amikor megpillantotta a rég nem látott fiát, aki néhány másodperccel később érkezett be az ajtón.
– Fél óránk van édesanyám és máris indulunk tovább.- jelentette be a fia, miközben ő gyors egymásutánban csomagolta a téli ruhadarabokat, kesztyűket, sapkákat, sálakat, nadrágokat. Rövid, tömör, de ugyanakkor kíváncsi kérdések hangzottak el. Fia megnyugtató válaszai erőt, reménységet és boldogságot hoztak Laura számára. Igen, erős kell lennem majd karácsonykor is.- gondolta Laura – de tisztán érezte, hogy fogadalmának képtelen lesz majd eleget tennie. Amikor mindannyian felálltak imádkozni: gyerekek és felnőttek egyaránt, Laura a pad szélébe kapaszkodva, fátyolos tekintettel, mintha csak filmkockákról nézné, úgy látta a fiát. Soha ilyen szépnek, erősnek és bátornak még nem látta őt. Pedig jócskán van az emlékezetében egy-egy kitörülhetetlen emlék. Laura elsírta magát, mert eszébe jutott az az időszak, amikor három éves korában a légcsövével beteg gyermeket, az apja injekció beadására vitte. Milyen bátran, szinte hősiesen, sírás nélkül tűrte, hogy Annus „védőnéni” szurkálja a vékony kis lábacskáit.
Aztán érezte, amint ő maga is beteg fog lenni. Úgy látszik Isten gyenge légcsővel „áldott” meg minket!- sóhajtgatja Laura, miközben a hőmérő egyre magasabbra emelkedő higanyszálát figyelgeti. Jaj, ne! Ne legyen már több temetés drága jó Istenem! És Laura látja, hogy egyre több koporsó mellett kell majd a beteg légcsövével énekelnie. Ekkor már február eleje és kint -25C fokos a hideg. A vakációra érkező gyermeket forró ölelésekkel, meleg szavakkal, csillogó szemekkel veszik körül. Majd látja, amint integetnek a száguldó járműben tovatűnőknek. Ekkor már teljesen „lemerül”. Csapzott, zsíros hajjal, izzadságtól lucskos pizsamában várja reggelenként a jótékony tea és gyógyszer érkezését. Férje óramű pontossággal fogja majd hozni ezeket. Kezét Laura homlokára teszi, de nem szól semmit csak komor a tekintete. A szobát kiszellőzteti és szótlanul távozik. Legalább lenne egy jó szava hozzám, legalább beszélgetne velem.- gyötrődik magában, de tudja ez mindhiába. A férfi kit szeret, ilyenkor nem a szavak embere. Aztán egy reggelre a résnyire kinyitott ablakon át, mintha…mintha madárcsicsergést hallana. Hallucinálok!…de nem!…tényleg madarat hallok énekelni. Látja, amint a pokrócokat, takarókat, a paplant magáról ledobálja és a fürdőszobába siet. Napok óta nem zuhanyozott, hajat sem mosott. A gyógyulás útját látszani véli. Laura most már nem csak a kiszebábut, hanem a lázrózsákat is égetni akarja. Behunyja szemét és megpróbál ellenállni a kísértőknek, a sok-sok csábításnak el egészen negyven napon át. Megpróbál türelmes ember lenni, megbocsátó és szeretetteljes barát. Jó és megértő feleség, segítőkész házastárs és igazi anya. Az ellenségeit is szeretteiként fogja kezelni, akárcsak Jézus, a nagy Mester. Újból és újból megpróbálja átélni a virágvasárnapi ovációt. Virágokat szór majd a Mester lábai elé, barka ágakat gyűjt a templomi vázába. Egész nagyhéten minden idegszálával szeretné úgy a Mária, mint a Márta szerepét kifogástalanul betölteni. Nem akar sem áruló, sem tagadó lenni, igyekszik éber maradni a Getsemáné kertben és nem mossa kezeit, mint Pilátus.
Húsvétvasárnap pedig, a kereszténység egyik legszebb ünnepén, majd gyógyult légcsővel és torokkal, izgatottan, Isten legjobb fiára és a saját fiára gondolva fogja énekelni az ünneplő tömeggel:
„Hajnal mosolyg az éj után,
Pacsirta zeng napsugarán,
Harmatban fürdik a virág,
Reggel van, ébred a világ!
Feltámadunk!”
Benedek Enikő
Pap Gy. László 