Valóban édes a világosság és jó a mi szemeinkkel néznünk a napot.” Préd 11,7.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Az időközben előkerült gondolatok, illetve a mára kijelölt téma tették szükségessé a mai beszéd megírását. Ha úgy tetszik a sok isteni áldás közül az egyikről van szó, ami nem más, mint az édes világosság, melyet az égen ragyogó Naptól kapunk. A magyar kifejezés két fontos jelentést hordoz magában. Az egyik a világosságot árasztó fényforrást jelöli, a másik pedig a 24 órás időszakokat nevezi meg. Tulajdonképpen e másodikkal egy új gondolatsor indulhat Isten áldásai sorában, viszont addig néhány fontos, ismeretünket feszegető kérdéskörrel kell megismerkednünk, a világosság legfontosabb forrásával, a Nappal kapcsolatosan.
Az ég lámpása, ahogy fogalmaz a zsoltáros (136,7), egy olyan égitest, mely melegít, süt, megbarnítja, megfeketíti az ember bőrét, de ugyanakkor kiszáríthatja a földet is. Amiként Isten megteremtette a világot és benne mindent, így a Nap megteremtése is Isten feladata volt. Nemcsak a zsoltáros, hanem Pál apostol is azt hiszi, hogy a Nap Isten dicsőségét tükrözi, sugározza szét a világba (1 Kor 15,41). Az ég lámpása belevilágít a jövőbe is. Vegyük szemlélet alá, hogy mit tartogat ez a fény, világosság, Isten, ragyogó napja.
A Prédikátor megjegyzésével kapcsolatosan, már a kezdet kezdetén van némi ellenvetésem. A szentlecke első része, általam eddig még nem hallott fogalmazásba helyezi a napfényt. Édesnek nevezi azt. A második része bizonyos abszurdumot állít, mert csak megfelelő napszemüveggel lehet a napba nézni. Erre azonban nem volt lehetősége az ószövetségi embernek. Sőt, tudjuk, hogy pl., a napfogyatkozás alkalmával, csak az erre a célra készített szemüveggel lehet a Nap felé figyelni. Mi lehet akkor az elfogadható magyarázat, mely érthetővé teheti e látszólagos ellentmondást Úgy találom, hogy éppen az édes világosság, előbbi megjegyzésnek köszönhetően, úgy beszélhetünk a „Napba nézés”-ről, mint, akik nem közvetlen nézzük a Napot, hanem azt az édes világosságot, mely láthatóvá, derűssé, világossá teszi életünk értelmét. Amennyiben sikerült megértenünk ezt a megfogalmazást, akkor tovább haladhatunk elmélkedésünkben. A napba nézés egyik lehetőségét éppen a jövő felé tekintés nyitja meg. A kérdés az, hogy a valóság talaján maradva szembe merünk-e nézni saját „napunkkal”?
1). Felkel a Nap. Több olyan helyet is találunk a Bibliában, ahol úgy fogalmaznak a könyvek írói, hogy feltámad a Nap. Figyeljünk csak Máté evangéliumának fogalmazására! A nap feltámad mind a jóknak, mind pedig a gonoszoknak (5,45). Sőt, Mózes Könyvében még ezt a gondolatot is megelőzi az a kijelentés, hogy minden népnek feltámad a Nap (5 Móz 4,19). Ha csak ezt a tényt vesszük is alapul, máris elmondható, hogy ebben az esetben nincs kivétel ember és ember között. Mindenki számára feltámad, életre kel a Nap. Elárasztja fénnyel a világot. Minden ember örülhet az új reggelek világosságának. Vagy nem így van? Nem, mert pl., a vak emberek, akik születésük óta soha nem láttak világosságot, nem láthatják meg a fényt, s ilyenképpen nem jelent számukra édességet a világosság. Sőt a régi várbörtönök mélyen fekvő celláiban sem volt tapasztalható az édes világosság naponkénti feltámadása. A fenti esetek azonban a kisebbséget jelölik, akiknek sajnos és szomorú esete azonban nem változtatja meg a felkelő, új Nap, örömöt hozó édességét. Felkelt-e számunkra egy új időszak új napja? Ha korlátozott látási adottságokkal is, de neki kell látnunk az ígéret megkereséséhez, melyet csak azok nyerhetünk meg Istentől, akik vágyunk hasonló áldásai után.
2). A Nap elnyugszik. Amilyen szépen felkel a Nap, éppen olyan gyönyörűen nyugszik le a föld távoli, vagy éppen közeli horizontján. Általában a naplemente is élmény dús látványt szokott nyújtani, mint a tengeri napfelkelte. Sokan azonban azt gondolják, hogy a naplemente utáni, földre boruló sötétség szomorúsággal tölti meg az ember lelkét, ám ez másként van. Való igaz, hogy a Nap, egy nap eltűnik a láthatárról, amikor kialszik a természetes fény, és az édes világosságot sötétség váltja fel. Az emberek nagy többsége azonban örvend, hogy leáldozott végre a Nap, hiszen csakis ettől kezdve térhetnek pihentető nyugovóra.
A Nap elnyugvásának van még két olyan tartozéka, melyekről említést kell tennem. Addig, míg sokunk számára, édes világosságot áraszt a Nap fénye, sokak részére keserűséget tartogat. Az egyik éppen a már említett pihenési szándék előzménye, a megfeszített munka, mely nem csak örömet, de sok megpróbáltatást is jelent. Az édes fényben elvégzett fáradtságos munka után, először is akkor lesz édes a pihentető álom, amennyiben a lenyugvó Nap eltűnése előtt megkapja minden munkás az őt megillető bérét (5 Móz 24,15). A harmadik, és egyben utolsó, de mégis első helyre kívánkozó fontossággal bír az a követelmény, hogy a Nap nem hullhat alá az égről addig, míg meg nem bocsátottunk haragosainknak (Ef 4,26). A legjobb barátom azt szokta mondogatni, hogy neki azért sikerül a nap bármelyik szakában nyugodtan aludnia, mert tiszta a lelkiismerete. Ilyenképpen valóban összhangba hozható a megbocsátás követelménye a lelkiismeret édes, de ugyanakkor tiszta állapotával.
3). A Nap elhomályosodik. A Nap, tehát nem csak felkel, lenyugszik, hanem időközönként el is homályosodhat. Ez a tény – a többi, természeti megnyilvánulások mellett (felhő borítja el, köd takarja el, szmog fedi el, stb.) két helyzetképet szeretnék megvilágítani. Az elsőt Jézus életéből emelem ki, sőt szenvedésének abból az időszakából, amikor az evangélista elmesélése szerint Jézus halála után a Nap elsötétedett (Mt 27,45). Nincs rá szükség, hogy igazolni igyekezzem a korabeli napfogyatkozás valószínűségét. De van valami maradandó erkölcsi mondanivaló a megjegyzés mögött. Gondoljunk csak arra, hogy milyen kellemes, édes pillanatot élünk azok társaságában, akikről tudjuk, hogy mindenkor javunkat akarják, akik minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a szeretet tiszta érzéseit ültessék szívünkbe. Ezután gondoljunk arra, hogy micsoda szomorúság költözik lelkünkbe akkor, amikor elveszik tőlünk szeretteinket, vagy akár elveszítjük a kedves embert. Nincs olyan szó, mely megvigasztalhatna, nincs olyan ember, aki tele rakhatná lelkünket, életünket, az azelőtt megszokott édes fénnyel. A Nap elhomályosodása olyan egy nappalban, mint, amikor lelkünk verőfényére rátelepedik az életigenlést, a reménység sugarát megfojtó keserűség, bánat.
Jó és édes számunkra a világosság, jó nekünk néznünk Isten fényes Napját, de ugyanakkor keserves tapasztalat, amikor szemléljük a fényt eltakaró homályt, sötétséget. Miként viszonyulunk ilyenkor? Az emberek többsége nyomban a haragvó Istenre gondol, aki nem bánta meg ugyan, hogy világosságot, édes fényt árasztott teremtményeinek, de ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy nem hanyagolja el szerény figyelmeztetéseit sem. Azt mondják sokan, hogy Isten délben szakította meg boldogságukat (Ám 8,9), éppen akkor, amikor a legtöbb örömet várták életüktől.
Egyszer, s mindenkorra megállapíthatjuk, hogy a lelki elhomályosodások is, majdnem olyan törvényszerűségek hitünk erősödése érdekében, mint amilyen fontos, hogy esőfelhők eltakarják időnként előlünk a Napot. A megmagyarázhatatlan életfordulatok, melyek beárnyékolhatják lelki életünk eddigi verőfényes egét, olyanok, mint pl., a szmog. Erről pedig nem mondhatjuk el, hogy szükséges rossz. Csak azt, hogy egyes helyzeteket mi idézünk elő, melyek után nagyon hosszan tartjuk magunkat ebben az önmarcangoló elhomályosodásban.
Végül elmondhatom, hogy Jeremiás próféta megfogalmazása értelmében jövőnket illetően nincs semmi okunk arra, hogy féljünk az égi jelektől (Jer 10,2). Sem attól, ha hevesen tűz a Nap, sem attól, ha huzamosabb ideig takarják el felhők a Napot. Hanem inkább azoktól a jelektől kell tartanunk, és egyben óvakodnunk, melyek lelkünket sötétítik el, melyek nem csak beárnyékolnak, hanem örök időre meddővé, pusztává tehetik a talajt, mely minden jónak a melegágya.
Adja Isten, hogy drága fényével Isten hozza fel számunkra a Napot, és adjon meg minden lehetőséget arra, hogy a naponkénti fény édessé tegye a munkánk és szeretetünk nyomán megszületett áldást. Isten dicsőségére, mindannyiunk békességére és boldogságára. Ámen.
2008. aug. 24
Pap Gy. László 