Őszihálaadás
„Bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek s adjatok hálát általa, az Atyának.” Kol 3,17.
Kedves Testvéreim!
1). Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor hálát adunk. Akkor leszünk hálásak szeretteink iránt, amikor rájövünk arra, hogy mennyire szeretnek minket. Akkor vagyunk hálásak Isten iránt, amikor tapasztaljuk életünkön gondviselő szeretetét. Ez viszont nem jelenti azt, hogy megelőzően ne részesültünk volna oltalmában.
2). A hála olyan, mint egy jó tett. Élő és ható, hogy megmozdítsa szunnyadó szívünket. Akkor mutatjuk hálánkat szeretteink felé, amikor megfelelően viszonyulunk hozzájuk. Akkor hálás egy gyermek szülőjének, ha szeretettel fogadja az intő szót is. Ha megfogadja azokat a tanácsokat, melyek tapasztalatra épülnek. Akkor valóságos Isten iránti hálánk, ha akarata szerint élünk. Ha létünk alapjául tekintjük a jézusi tanításokat, melyek Isten akaratába gyökereznek. Amennyiben ez hálánk mozgató rugója, akkor meghatározója is egyéni és közösségi életünknek .
3). Folyamatosnak kell lennie hálánknak. Nemcsak hébe-hóba kell részt vennünk az istentiszteleti alkalmakon, ahol megfogalmazhatjuk közösségi hálánkat, hanem állandóan arra kell törekednünk, hogy ilyen események frissítsék életünket. Fontos hely számunkra a biztonságot, pihenést, nyugalmat nyújtó családi otthon, és ilyennek kell lennie a templomnak is, ahová nem a megszokás hív, hanem egy igény, melyet máshol nem találunk. Ahogy otthon leülünk és az asztal mellett megtárgyaljuk folyó ügyeinket, időlegesen összegyűjtjük a nagycsaládot, hogy erősítsük a kötelékeket, éppen úgy szükségünk van arra is, hogy itt gyülekezzünk. Nemcsak hitet, reménységet, szeretetet kapunk összejöveteleink során, hanem új erőt, hogy olyan terheket hordozhassunk, melyek cipelése meghaladja képességeinket.
4). Legyen helyes a viszonyulásunk! Amennyiben szeretettel csüngünk szüleinken, akkor ezt ők tapasztalják, s minden erőt latba vetnek azért, hogy több időt szánjanak ránk, mint amennyi energiájukból telik. Úgy gondolom, hogy Isten is hasonlóképpen cselekszik . Amennyiben gyakrabban keressük imádságainkkal, minden alkalommal megemlítjük hálánkat, melyet érzünk jótéteményeiért, akkor Ő is tapasztalható jelekkel bizonyítja gondviselő szeretetét. Jó példa hálaadásunkra Pál apostol tanítása: Énekkel és hálaadó imádsággal köszönjünk meg minden isteni ajándékot.
5). Törekedjünk arra, hogy ne maradjon üres beszéd életünkben ez a hálaadás. Gyermekkorunkban függünk szüleinktől, szükségünk van gondoskodásukra, és van példa arra is, hogy sok gyermek felnőttként is megőrzi ezt a viszonyt. Így szükségünk van felnőtten Isten gondviselő szeretetére. Bármilyen erőseknek is bizonyuljunk ebben a pillanatban, a következő másodpercben már erőtlenekké válhatunk, fizikai, és lelki értelemben is. Éppen ezért jó, ha Isten örökös támasz marad egész életünkben. Amennyiben így élünk, akkor nyilvánvalóvá lesz az apostol tanítása, s egész életünket átitatja szeretteink és Isten iránti hálaadásunk. Ezzel hozzuk mindenki tudomására, hogy tudatában vagyunk annak, hogy milyen sokat tesznek értünk.
6). Ma istentiszteletre gyűltünk, hogy hálát mondjunk minden jóért. Hálásak vagyunk mindenért és mindenkiért. Hálaadásunkban mit, vagy kit részesítünk előnyben? Munkánkat, vagy életünket köszönjük meg először? Úgy érzem, hogy fontos szerepet tölt be életünkben a naponkénti munka. Köszönjük meg Istennek a munkát, de azt is, hogy erőt, egészséget adott elvégzéséhez. Legyünk hálásak azért, hogy vetettünk, arattunk, csűrünkbe takartunk Isten segítségével.
Legyünk hálásak életünkért is! Azokért, akik Isten után életet ajándékoztak nekünk, akik megtartottak gondviselésükben, hogy Isten is gondot viselhessen ránk. Legyünk hálásak azokért, akik egész életükben „egymás terhét hordozták”.
7). Amennyiben ezek a gondolatok és tiszta érzések töltik ki mai hálaadásunkat, akkor meghallgatásra talál a szívből fakadó köszönetünk, szeretteink és Isten felé egyaránt. Ámen.
Add a szívedet
– őszihálaadási ágenda –
„Fiam, add nekem a szívedet, útjaim leljenek tetszésre szemedben. Péld 23,26.
Szeretett Atyámfiai, Ünneplő Testvéreim! Szóhasználatunk szerint a szív csupán az érzelmi életet idézi. Isten viszont szívet adott az embernek a gondolkodásra, és a zsoltáríró Istennek szíve gondolatairól beszél. A szív bősége tudást jelent. Az „add nekem a szívedet” kifejezés, azt is jelenti, hogy: figyelj rám! Az ember szíve tudatos, értelmes és szabad személyiségének a forrása, döntő választásainak a helye, az íratlan törvény őre. Az ember szívében találkozik az emberrel és Istennel.
A személyek közötti viszonyban a belső magatartás számit. De a szívbe nem hatolhat be az emberi tekintet. Rendes körülmények között az ember arcán meg kellene látszania mindannak, ami a szívében van. A szívet közvetett módon lehet megismerni, pl. az arckifejezésről a szavakból, a cselekedetekből. Sokszor azonban, hogy a szó, a viselkedés kifejezné a szív szándékait, színleléssel el is takarhatják azt. Sajnos, az emberek egy részének meg van az a kétes értékű képessége, hogy adott esetekben kétszínű legyen. Az ilyen ember egyben kettősszívű, mert szíve irányítja arckifejezését, ugyanakkor belül egészen más van benne.
Az ember sokszor ellenszegül Isten hívásának és kétszínűséggel menekül. Csalóka ábránd, aki azt hiszi, hogy Istent meg lehet csalni, mint az embert, mert az ember színedet, Isten pedig a szívedet nézi (1 Sám 16,7.) Nem lehet az, hogy csak ajakkal, szóval tiszteljük őt, szívünk pedig nagyon távol legyen tőle (Ézs 29,13.). Megértettük, hogy Istenhez teljes szívből kell fordulnunk, akit teljes szívvel kell szeretnünk. Ez a pillanat válik csendes kéréssé Isten részéről, amikor fülünkbe cseng az Atyai szó: Fiam, add nekem a szívedet!
Isten szándéka nyilvánvalóvá válik, hiszen egy ígéretet tesz nekünk arra az időszakra, melyet mi jövőnek nevezünk. Isten szeretetének tüze pillanatok alatt felizzik és a puszta gondolattól is elérzékenyül sorsunk fölött. Észreveszi megpróbáltatásainkat, s ekkor olyan korszak következik, amikor minden gond szertefoszlik, s egészen megújultnak érezzük szívünket, életünket is. Egy új szívet és új lelket ad nekünk, a kőszív helyett egy hús szívet, hogy végre ismét összhang legyen Isten és közöttünk.
Jézus megújította a proféták tanítását, s figyelmünket ráirányítja a szívünkből származó rosszra. Emlékeztet a belső nagylelkűség isteni követelményére, amikor ajánlja, hogy Isten beszédét készséges szívvel kell elfogadnunk, Őt egész szívből szeretnünk, testvéreinknek szívünk mélyéből megbocsátanunk. A tiszta szívűeknek Jézus ígéretét hangsúlyozza, aki szelíd és alázatos szívű marad minden körülményben.
A hálaadás ünnepe jó alkalom arra, hogy fontolóra vegyük cselekedeteinket. Két felajánlási lehetőséget emlegetünk: az egyik, amikor egy belső szervet adományozunk valakinek és egy másik, amikor felajánljuk. 1999 szeptemberében egy kedves, de már akkor idős embertársam nekem ígérte halála esetén a veséit, tudva azt, hogy jobbak azok, mint az enyém. Köszönettel fogadtam, de ma már tudom, hogy nem lesz egybeesés a halála és a csere szempontjából? Azóta hálával tölt el a felajánlás. Hallottam olyan esetről, amikor egy édesanya szívét ajánlotta fel, hogy megmentse gyermekét, viszont nem került sor az átültetésre, mert nem olthattak életet azért, hogy egy másikat megtartsanak.
Itt, e mai alkalommal nem is adományozásról, hanem felajánlásról van szó, melyet nem kell a szó szoros értelmében vennünk. Isten nem szívünket akarja, de megváltoztatni az érzéseket, melyek benne vannak. Nem plasztikai műtétet akar végrehajtani arcunkon, hanem igazira változtatni a képet, melyet a kétszínűség rajzolhat oda. A kőszívet akarja hússzívre cserélni, fájdalommentesen, hogy boldogabbak lehessünk.
Ismét Jézus tanítására hivatkozom, aki arra kér bennünket, hogy készséges szívvel fogadjuk el a mai tanítást: Istent egész szívből szeressük, testvéreinknek szívünk mélyéből megbocsássunk. Atyafiúi szeretettel hívlak benneteket, adjuk oda Istennek szívünket, hogy átjárhassa lényünket a hála, melyet megéreztet velünk a felajánlás pillanatában. Ezzel a tiszta, megújult szívvel jöjjetek és imádkozzunk, mielőtt magunkhoz vesszük az úrvacsorai jegyeket… Ámen.
Pap Gy. László 