Bibliai olvasmány: Kiv 20,1-17
– húsv. elők. 5. beszéd –
„Nekünk azonban egy az Istenünk: Az Atya, akitől minden származik, s mi is érte vagyunk;” 1 Kor 8, 6 / a.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Mielőtt bármit is mondanék Istenről, megállapítok egy igazságot, melyet különben állandóan szem előtt tartok megnyilatkozásaimban. A Biblia nem csak értekezik Istenről, nem csak leírja Őt, mint hitünk tárgyát, sőt, nem arra késztet, hogy róla beszélgessünk, hanem buzdít, hogy hallgassuk Őt. Ehhez azonban szükséges megismernünk tulajdonságaival együtt, és akaratát is. Ez az ismeret viszont széleskörű, melyet néhány prédikációban nem lehet kimeríteni. Arra van szükség, hogy már gyermekkorunkban foglalkozzunk Isten dolgaival, azokat új ismeretekkel gazdagítsuk, és cselekedetekben is elérjünk az óhajtott tökéletesedésre. Fokozatosan kell megszereznünk ismereteinket, és növelnünk kell hitünket. Remélem, hogy beszédeim meghozzák a gyümölcsöt.
1). Először az örökkévaló egy igaz Istenről szólok, akinek meg kell szentelnünk nevét. A Bibliában gyakran találunk tiltásokat, melyek sok esetben negatív formát viselnek magukon. Pl. ne káromold, vagy ne gyűlöld Istent. Pozitív tartalmat nyer a felszólítás, amikor az egy igaz Isten szeretetére buzdít bennünket. Én, mint unitárius pap, – de bizonyára nagyon sok lelkésztársam is -, szeretettel használom a fenti megnevezést, mellyel egyben meghatározom Istent. Tudom, hogy nem csak a miénk az örökkévaló, egy igaz Isten, hanem magukénak tartották előttünk a zsidók és az arabok is. Valóban Ő az egyedüli, aki azt mondja ma a világ emberiségének: „én népem vagy te”, s a nép azt válaszolja: „Te az én Istenem” (Hózs 2, 22.).
Pál apostol megjegyzi, hogy Isten nem szégyelli, hogy népe Istenének hívja őt (Zsid 11, 16.). Ezért szegénységi bizonyítványnak számítana, ha egyesek nem mernék örökkévaló, egy igaz Istennek nevezni Őt. Annál is inkább, mert Isten mára nem csak a zsidóké, hanem a pogányoké is (Róm 3, 29.). Jó, hogy átárad ránk ez a felismerés, mert ellenkező esetben vallásos felfogásunk kongna az ürességtől , képtelen lenne arra, hogy válságos pillanatainkban megerősítsen bennünket. Így az örökkévaló, egy igaz Istenről tudjuk, hogy Ő minden Élők Istene (Lk 20, 38.), aki jó Atya, és Istene a mindenkori szeretetnek is. Az igazság is belőle indul el, hogy végül hozzá térjen vissza, és Ő az, aki magából sugározza az életünket felderítő, azt folyamatosan kiegészítő elemeit.
Szeretném, ha helyes és teljes is lenne a felsorolás, de közben nem válna unalmassá, hogy hitünk szerint mennyi mindent tulajdonítunk Istennek. Tőle eredőnek tartjuk, pl. a reménységet, türelmet, békességet, vigasztalást, bizalmat, segítséget, világosságot, örömet, gyógyulásunkat, erőnket. Róla feltételezzük, és hittel valljuk, hogy Ő a mi kővárunk, oltalmunk, árnyékunk, pajzsunk, kősziklánk, örök igazságunk.
Sok tulajdonság ötvözi szilárddá hitünket, hogy megmaradjunk, mint, akiknek Isten megálmodott bennünket. Ezért jó, bíznunk rendületlen az örökkévaló, egy igaz Istenben, mert csakis Ő erősíthet gyarlóságainkban, és segíthet rajtunk nehézségeink között. Apró igazságainkat helyre rakva megtaláljuk a nagyot, melyből csermelyként erednek hitéletünk igazságai, hogy idő teltével a Istenhez érkezve, újra, és újra elindulhassanak.
A fenti téma tárgyalásának végső akkordjaként említem, hogy kútfőnek tartom az örökkévaló egy igaz Istent, és akár vállalva a felelősséget elmondom a zsoltárossal, hogy: Bolond az, aki Isten létezését tagadja (20. Zsolt 4.). A merész kijelentésben esztelenség az egy Isten létezésének tagadása, melyet ismeret hiány, vagy az érdektelenség szült. Mindkettő balga álláspont, mert mai vallásos gondolkodásunk megengedi a nyíltságot, hogy eszünket és szívünket használjuk, amikor a világgal és benne az emberrel, valamint az azokat teremtő örökkévaló egy igaz Istennel foglalkozunk.
A gondolkodó visszaemlékező élménybeszámolójával summázom a fenti gondolatsort: „Még élénken emlékeszem arra a benyomásra, melyet reám a Titus által szétrombolt jeruzsálemi templom első látása gyakorolt. Omár azt ismét felépíttette s utódainak kegyelete az isteni egység legmagasztosabb oltárává emelte. Keresztény útitársam lelkesülve kiáltott fel: „Itt van a világ közepe. Amíg a templomban, az igaz Istenben való hitet hirdetik, a világ meg nem rendül””. /Hyacinthe Loyson/
2). Kedves Testvéreim! Mai beszédem második pontjában Isten egységéről beszélek.
A korábbi írásból idézek ismét. „Kétszer látogattam meg az utóbbi években Jeruzsálemet, az új század előestéjén és a következő napon és ott az Omár által újjáépített templomban, a világ egyik legszebb mohamedán templomában hallottam a legvallásosabb beszédet, melyet a mi időnkben mondtak. Nem pápa, vagy püspök, nem katolikus teológus, vagy protestáns exegeta, vagy spirituális bölcselő mondta ezt a beszédet. Aki mondotta az egy muzulmán sejk volt. A sejk egy sziklában lábnyomot mutatott, mely a hagyomány szerint Krisztusé volna, kit a hittársai tisztelnek. Vezetőnk, aki keresztény volt, sietett a szent nyomhoz, hogy azt megcsókolja és a sejk fejét magasztosan felemelve és tisztes szakállát megrázva, ezt mondta: „Jézus jó próféta, nagyon jó próféta. Mózes, Jézus, Mohamed, mind a három próféta, de Isten egyedül Isten.”” /Loyson Hyacinthe/
Titkolhatatlan, hogy Isten egységére vonatkozó, elsőrendű bizonyítékokat az Ószövetségben találtam. E téren azonban alig marad alul az Újszövetség, főleg, ha arra a tényre gondolok, miszerint – Jézus tanítása értelmében – nekünk egy Atyánk van. Az ószövetségi időszak szükségszerűen teremte a bizonyítékokat. Annak idején a prófétáknak azért kellett kihangsúlyozniuk Isten egységét, mert a hitében ingadozó nép sokszor a bálványimádáshoz menekült. Ennek köszönhetően olvashatjuk Mózes bizonyságtevését (5Móz 4, 35.), aki hangsúlyozta, hogy Jahvén kívül nincs több Isten. A parancsolatban örökérvényű és az újszövetségi, sőt a mai korra is figyelő megállapítás hangzott el: „Halljad Izrael, a mi Urunk, Istenünk egy Isten (2 Móz 6, 4.). Ézsaiás próféta szemléletében kitágult a nemzetire terjedő látóhatár, amikor kijelentette, hogy Isten „egyedül a föld minden országának Istene” (37, 16.). Majd ugyanebben a könyvben olvashatjuk Isten vallomását a világ felé, melyben arra kéri népét, hogy rá nézzen, hogy megtarthassa a földnek minden határait, mert ő az egyedüli Isten és rajta kívül nincsen más.
Amikor olvastam a Mal 2, 10. verset, pillanatnyilag azt hittem, hogy ez kellett legyen a jézusi tanítás meggyőző alapja. Valóban kevés a valószínűsége, hogy ebben tévednék! Az említett helyen olvashatjuk, hogy: „Vajon nem mindnyájunknak egy Atyánk van-e?”
Ha az evangéliumokban, vagy a többi újszövetségi iratban keresem tovább az Isten egysége mellett tanúskodó bizonyítékokat, elmondhatom, hogy azok ősi tanításba gyökereznek. Ez nem is csoda, hiszen Jézus ezt a hitet látta, és az ő hite sem lett másabb, csak biztosabb. Ő már egynek hirdette a mi Urunkat, Istenünket (Mk 12, 29.).
Utolsó bizonyítékként Pál apostolt idézem, aki hittel kijelentette, hogy nekünk egy Istenünk van, vagy azt, hogy Isten pedig egy (Gal 3, 20.), és azt is, hogy: „Egy az Isten és mindeneknek Atyjuk” (Ef 4, 6.).
Lengyelország a 16. században és azt megelőzően is szívesen befogadta a haladó eszmét. Művelt és nagyhatalmú nemesség, józan, természetes ésszel megáldott nép örömmel fogadott mindent, ami új és értékes volt. A 12. századtól kezdve a Wald Péter eszméi hazát találtak a lengyeleknél. Mielőtt az olaszországi Vicenzából az Isten egységét hirdető társaságot szétkergették volna, már Lengyelországban volt az unitárius eszméknek egy bátor hitvallója, és vértanúja Vogel Katalin személyében. Ez az egyszerű nő püspökök, kanonokok és egyetemi tanárok előtt bátran tett tanúbizonyságot az Isten egységéről a következő szavakkal: „Istennek olyan értelemben, mint az embernek, soha fia nem volt. Isten örökkévaló, valamint nem született és nem is halt meg. Minket tart fiai gyanánt és mindnyájan az ő fiai azok, akik a tőle rendelt utakon járnak”. E bátor, biztos hitet valló meggyőződést a krakkói püspök veszedelmes eretnekségnek minősítette, és Katalint felhívta, hogy meggyőződésével hallgasson. Mivel hogy Katalin asszony tudományát nem rejtette véka alá, máglyán megégették. Így lett Vogel Katalin Lengyelországban az unitárius hit legelső vértanúja. /Unitárius Közlöny 1936. március /
Szeretett Testvéreim! Nekünk ma nem kell vértanúságot vállalnunk, de ki kell tartanunk hitbeli meggyőződésünk mellett, hogy Isten egy.
Az egy Isten világosítson meg bennünket ez után is, hogy szívünk, lelkünk teljes odaadásával szolgálhassuk az ügyet, melyet Jézus is felvállalt: Működjünk közre Isten országának megvalósításában. Ámen.
Pap Gy. László 