2002 – Húsvét

A szív teljességéből beszélünk

„Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad.”

Jn 12, 24.

Kedves Húsvétot ünneplő, Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Az evangéliumi üzenet gyönyörűen szemlélteti Jézus tanítási stílusát, de ugyanakkor a későbbi kereszténység húsvétról vallott felfogását is. Mi, unitáriusok e tekintetben kemény megkülönböztetések átélői voltunk a történelmi időszakokban, s talán még ma is, mert „különös” húsvéti hitet vallottak őseink és hirdetünk mi is. Gondolkodásmódunk a meggyőződés szintjére helyezi vallásos tapasztalatainkat, hitünket, s ennek köszönhetően a túlvilági életről erre a világra fordítjuk az Isten gondviselésében bizakodó ember figyelmét. Képtelenek vagyunk behatóan beleavatkozni életünk rendjébe, aminek következtében hisszük, hogy nehezen meghatározhatók létünk és az örökéletünk határai.

Ezért maradunk húsvéti felfogásunkban az elvetett mag képénél. A holnapi, asztalra kerülő kenyér aggodalma benne van a földbe vetett magban. Elhal egyetlen mag azért, hogy 60-70 szülessen meg belőle. A keresztény világ húsvéti hite is e kép körül mozog. De még nincs benne a képben. Szükség volt, – szerintük – meghalnia Jézusnak azért, hogy élhessen a későbbi kereszténység nagy családja. Mi megértjük ezt a húsvéti hitet, de mellé helyezzük azt a sajátságosunkat, mely a hit világából visszahoz a mindennapi kenyér megteremtésének gondja és elfogyasztásának öröme mellé. Az unitárius, húsvéti szemlélet középpontjában ilyen értelemben megmarad a jó földbe hullott, terméshozás reményében elvetett mag. Ettől a pillanattól kezdve azonban, – hogy földbe hullt a mag -, aratásig Istenre bízzuk sorsát. Aratástól a kenyérnek asztalra kerüléséig lényegesnek mondható cselekedeteinket a hála és köszönet szavai járják át úgy, hogy ezeket egyszerre tesszük a táplálkozás asztalára.

A keresztény világ többsége húsvét ünnepén az üres sír felé tekinget. Azon tűnődik, hogy vajon hová tűnt el Jézus. Míg válaszokat keres feltett, kételkedéssel övezett kérdéseire, addig ott feledi magát a sírban és észre sem veszi, hogy időközben „ráhengerítették” a követ. A feleszmélés pillanatában ezek a keresztények rádöbbennek, hogy nemcsak a sír üres, hanem szívük is. Itt lép be a húsvéti örömüzenet unitárius lényegébe, élethű, vallásos meggyőződésünk. Bármennyire is ellenkezőjéről szeretne meggyőzni a világ, mi elutasítjuk azt a felfogást, hogy emberi életünk egy mély sírverem, egy kripta. Mi hisszük, hogy életünk mindennapi virradata, minden egyes napja, egy-egy húsvéti ébredés abban a világban, melyet életnek nevezünk. Istentől ajándékba kapott életünk nem egyfajta lehetőség csupán, hanem kötelességek sora, melyben bebizonyítandó, hogy Jézuskövetők, Isten ígéreteinek letéteményesei vagyunk.

Életünk egy termőföld, melybe úgy hullunk mindannyian bele, mint földbe a mag. Isten gondviselése nyomán kicsirázunk, szárba szökkenünk, termést hozunk. Kenyér leszünk jövendőnk asztalán, egymás kezében. Istenfiúságunk gyönyörű feladatának egyike, hogy, mint Jézus, az „élet kenyerévé” váljunk egymás számára. Ezt nem lehet elérni, megvalósítani üres szemlélettel és üres szívvel! A húsvéti örömüzenet, tehát a csirába induló életben, a szárba szökkenő, termést hozó kalászban van jelen. A húsvéti hit nemcsak a böjti időszakban, az ünnep három napos voltában, hanem a mindennapi életünk kenyértörésében is benne van. A húsvéti, unitárius hit nem az üres sírboltokban várja az angyali szózatot, nem a temetőt járja, régi emlékek között keresgélve, hanem az embertárs arcán sugárzó életben látja meg az örökélet letéteményesének isteni képmását. Húsvéti hitünk alapfeltétele a telt szív békessége és öröme, ami meghatározza Isten gondviselésébe helyezett jövendőnket, és magát az örökéletet. Számunkra az élő Jézus irányítja életrendünket, akit soha nem kereshetünk a halottak között (Lk 24,5). Szívünk így telik meg állandóan az élet örömével, mert tudjuk, hogy nem voltunk ott a „feszítsd meg”-et kiáltó és utána majd keresztje alatt álló tömegben. Számunkra élt és él Jézus, aki szüntelen elveti magát az emberi lelkek talajába, a „rög alá”, hogy beváltsa az örökéletre ígért gyümölcsöket.

Ilyen gondolatokkal kívánok a magam, családom és gyülekezetem nevében Istentől áldott, Kellemes Húsvéti Ünnepet a Bihari Napló minden olvasójának!

Nagyvárad, 2002 húsvétján.

Atyafiságos tisztelettel és üdvözlettel:

Pap Gy. László – unitárius lelkész.