„De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-é azzal? Én megyek őhozzá, de ő nem jő ide vissza énhozzám.” 2 Sám 12,23.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
2008. november 2.-át írunk, s ennek következtében csak egy nappal vagyunk az ún. világítás után, amikor virággal és gyertyával kezünkben megálltunk szeretteink sírhantja fölött. Szomorúan, vagy a változással megbékélve emlékeztünk. E vasárnapi istentiszteletet szenteljük közösségünk halottaira való emlékezésnek, s maradjunk velük gondolatainkkal a jövendőben is. Reményik Sándor költőnket idézem: /Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?/ /Ha végre földanyánk része leszünk,/ /Ott is szépek leszünk./ /Ott is otthon leszünk./ (Halotti beszéd a hulló leveleknek)
Halottak napját követő vasárnapon a halál, az elmúlás, az azt övező és követő reménység tölti ki beszédemet.
„Szerintem az ember alapélménye, hogy meghal. A legbiztosabb pont az életében: a saját halála. Ez a biztonság millió bizonytalanságot szül. Érzéseink, tetteink esetlegessé válnak szemünkben ahhoz képest, hogy ismerjük a véget.” (Fuks Ladislav). Lehet, hogy néhányan így látják életünket és halálunkat. Előfordulhat az is, hogy egyes vallásfelekezetek másként vélekednek ezekről, de emlékezéseink során, vagy akár saját elmúlásunkat figyelve, kötelesek vagyunk arra, hogy meglátásunkkal adjunk vigasztalást önmagunknak, és azoknak, akik vér és lélek szerint hozzánk tartoznak, akikkel együtt fogalmaztuk meg életet, reménységet, jövendőt kérő imádságainkat.
Felmerült bennem egy nagy kérdés. Vajon tudunk-e mi megfelelően megemlékezni halottainkról, ha egyáltalán nem gondolunk saját halálunkkal? Nagyon közvetlen hangon figyelmeztet erre a Prédikátor Könyvének írója, aki hangsúlyozza, hogy amennyiben sok esztendeig él az ember, akkor örvendezzen az eltöltött éveknek, de időközönként megemlékezzen arról az időszakról is, melyet sötétségben kell eltöltenie. (Préd 11,8). Vagyis a halál időszakáról. Tehát, nemcsak azt mondja az író, hogy a hosszú életű ember megemlékezzen halálának pillanatáról, hanem arról a hosszú időszakról is szól, melyet halálban fog eltölteni. Éppen ezért a mostani megemlékezésünk kettős kell legyen. Részben megemlékezünk meghalt szeretteinkről, akik több-kevesebb ideje vannak a „sötétség birodalmában”, a halálban, de megemlékezünk saját halálunkról is. Magunkra nézve tartom fontosnak ezt a megemlékezést, hiszen saját lelkünket nyugtatjuk, ha megfelelő feleleteket találunk az élettel és az elmúlással kapcsolatosan megfogalmazódott kérdéseinkre.
Jusson eszünkbe az a kellemetlen nap, amikor mély fájdalommal tapasztaltuk kedves szerettünk halálát. Nem volt senki és semmi, aki, vagy ami megvigasztalhatott volna. Napok, évek voltak szükségesek esetenként ahhoz, hogy némi vigasz cseppenjen megszomorodott lelkünkbe. Milyen sokszor és sokféle hangsúllyal feltettük a „MIÉRT” kérdését. Lehet, hogy mások vigaszában fogalmazódott meg enyhülésünk, lehet, hogy saját magyarázatunkra indultunk el a vigasztalódás útján. Megéreztük Sámuel Könyvének meglátását: De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-é azzal? Én megyek őhozzá, de ő nem jő ide vissza énhozzám. Nagy igazság rejlik itt, bölcsességszerű megállapítás ez, hiszen hónapok múlva is kimegyünk a temetőbe, s olyan szándék lapul bennünk, mintha csakugyan visszahozhatnánk szeretteinket. Most, túl megannyi keserves tapasztalaton, vajon az adja-e számunkra a vigaszt, hogy megemlékezünk saját halálunkról? Más szóval, ráébredünk-e arra, hogy talán éppen mi leszünk a következő a sorban, akik meghalunk, akik elmegyünk azokhoz, akik nagy szomorúságot, űrt hagytak bennünk? Ráébredünk-e arra, hogy semmi sincs, ami változtathatna a jelenlegi, s elkövetkező helyzeten. Csupán a halál kínál fel megoldást a teljes vigasztalódásra.
Igen, Testvéreim, bizony rájövünk arra, hogy csak egy lépés van köztünk és a halál között. (1 Sám 20,3.). Hiábavalónak tűnik bármilyen erőlködés, hogy változtassunk a helyzeten. Ebben a tekintetben – mint ahogy tapasztaljuk a mindennapok rendjén – nincs különbség idős, vagy fiatal között. Bármelyik pillanatban meglepheti a halál az életerős fiatalt, de az ágyhoz ragadt beteget is. Az igaz, hogy némelykor hangoztatjuk egyik-másik, beteges embertársunkról, hogy csak egy lépésre van halálától, de arra is volt példa, hogy ép, egészséges családtagja megelőzte elmúlásával a halálos beteget. Milyen megnyugtató adott esetekben, amikor „megváltásként” fogjuk fel a halált. Milyen borzasztó, amikor váratlanul ér felkészületlen embereket, főként fiatalokat. Az lenne a helyes viszonyulás, ha ilyen esetekben is észrevennénk az egy lépés távolságot. Ha Schelling meglátása érvényesülhetne szomorú érzéseink ellensúlyozására: „A halál által – képletesen szólva – csupán átlépünk az egyik létből a másikba; az innenső oldalról átmegyünk a túlsóra”.
Szolgáljon vigasztalásunkra testvéreim, hogy határa van minden emberi életnek. (Jób 14,5.). Ne szomorkodjunk, és ne háborogjunk azért,
hogy időközönként áttevődnek ezek a határok, vagyis nincsenek elvárásaink szerint. Legyünk őszinték saját magunkkal szemben, s ebben az esetben nincs különbség idős, vagy fiatal között. De nincs határa a halálnak abban az esetben sem, amennyiben mi rendeznénk. Látjuk ugyan, hogy nehezen töltik szeretteink idős napjaikat, beteg gyermekeinknek kín minden egyes pillanat, de a legtöbben nem szánnánk el magunkat arra, hogy véget vessünk, határt szabjunk szülőnk, vagy gyermekünk életének.
Néri Fülöp az utcákon, a tereken az emberek közé vegyült. Egy fiatalember egyszer hozzá szegődött. Megkérdezte az ifjút, hogy hová megy. A barátaimhoz – válaszolta az. Miért? Szórakozni. És azután?… – Hazamegyek. – volt a válasz. És azután… és azután… A végső „és azután” után ez volt a válasz: Meg fogok halni. Vannak, akiknek több „azután” adatik meg életében. Némelyeket azonban megfoszt az élet ezektől a lehetőségektől. Szerintem nincs is semmi baj abban, hogy Isten így rendezte be a világ és az ember életét. Csak éppen elegendő hitet és reménységet adjon nekünk ahhoz, hogy idejében megértsük a titokzatos, de mégis nyilvánvaló, tőlünk messze, de mégis közel eső, élettel és halállal kapcsolatos kérdéseket, melyek pontos érzés-eligazítást adnak akkor, ha egy lépésre állunk életünk bevégzésének határától, vagy szeretteink lépnek át az örökkévalóságba.
Meghalt szeretteinkről, az elmúlásról, elmúlásunkról történő megemlékezésünk során rájövünk arra is, hogy nincs semmi különbség a kicsi, vagy a nagy halála között. Mindkettő meghal. Amennyiben a szó szoros értelmében vesszük a távozást, akkor sok fájdalom tapad a kicsinyek elvesztéséhez, akiket azért is sajnálunk, mert meg sem kóstolhatták az élet igazi ízét. De ha átvitt értelemben a szegény és a gazdag ember halálát nézzük, akkor legfentebb a szegénység, vagy a pompa lehet az, ami megkülönböztetésként jelen van egyik, vagy másik temetésén. Még a koporsó sem számít már, hiszen mindkét test porrá válik. És itt felmerül a kérdés. Mi történik a lélekkel, mely elevenné, értékessé tette az egykori, teljes embert? A Prédikátortól megtudjuk, hogy a por, vagyis az ember teste a földdé lesz, a lélek pedig minden valószínűség szerint megtér Istenhez. (Préd 12,9.). Amikor mi hisszük ezt, akkor tudjuk, hogy vannak kivételek is. Vannak olyan elhalálozások, ahol nem kerülhet sor a megszokott temetkezésre, de olyant is hallunk, hogy a gonosz lélek nem kerülhet vissza Istenhez.
Testvéreim, nem a mi dolgunk eldöntenünk, hogy valóban mi történik ilyen esetben. Számunkra az értékes, amennyiben saját életünket Isten elvárásaihoz igazítjuk, még életünkben számítunk segítségére, és arra, hogy nemcsak életünkben, hanem halálunkban is kezébe veszi sorsunkat. Ebben az esetben sem szeretteink, sem önmagunk elmúlása nem okoz olyan nagy fájdalmat, mint akkor, ha nem ismerjük, hogy hová tartunk lelkünkben. „A halál ősidők óta minden ember számára az egyik legmegrázóbb élmény, hiszen a halál az élet ellensége. Ez azonban hibás gondolkodás! A halál ugyan ellentétpárja az életnek, de ez csak annyit jelent, hogy nélküle élet sem lehetne. Ezért is kell az embereknek születésük pillanatától akceptálni a halált, hiszen ez az emberi élet egyetlen biztos pontja.
A halál tehát nem kívülről jövő és az embert fenyegető valami. Belülről jön, és az élet lényeges alkotórésze.” (Dethlefsen, Thorwald: Élet az élet után.)
Végső, mai gondolatomat Jézus szavai sugallják. Tőle hallottuk, hogy, aki hiszi beszédét, és hisz annak, aki elküldte őt, az átment a halálból az életbe (Jn 5,24.). A legtöbben hiszünk Jézus tanításában. Hiszünk abban, hogy Istent gondviselő, szerető Atyaként kell szeretnünk és imádnunk, de hiszünk a gyakorolt emberi szeretetben is. Ez a hit viszont megtanít arra, hogy„/…/ alázatosak legyünk, de egyben nagyon bizakodók is. Megtanít arra, hogy semmi az életünk, de egyben mily kincs is az életünk. El ne bízzuk magunkat, mert a földi élet annyira rövid, de teljünk el örömmel, mert az örök élet annyira hosszú! Megtanít arra, hogy két világnak vagyunk polgárai, de nem lehet mindkettőben végleges maradásunk. E földön mindnyájunknak csak ideiglenes letelepedési engedélyünk van, az állandót, a véglegeset itt senki meg nem kapja!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 352. Old./
Mondjunk köszönetet Istennek meghalt szeretteinkért, de saját életünkért is. Kérjünk Istentől vigasztalást, de a jövőnek reménységét is, hogy hitünk megtartson az örökélet számára. Ámen.
2008. nov. 2
Pap Gy. László 